Az ostromlott Budapest védőinek légi ellátása 1944-45 telén

Budapest 1944. december 25-i bekerítése után nyilvánvalóvá vált a német hadvezetés számára, hogy a katlanban rekedt német-magyar csapatoknak az utánpótlást valamilyen módon biztosítani kell.

Annál is inkább mivel a város közraktárai, illetve a hadsereg raktárai már az első napokban az oroszok kezére kerültek, mert a város peremterületein helyezkedtek el (pl. Budafoki út mentén), így a már korábban felhalmozott készletekről le kellett mondaniuk a védőknek.

Az ellátás biztosítását csak légi úton oldhatták meg. Az oroszok is tudták ezt és a korábbi katlancsaták tapasztalataira alapozva (pl. Sztálingrád) igyekeztek a Budapesten és környékén található repülőtereket mielőbb ellenőrzésük alá vonni. A Budaörsi repülőtér december 24-én (innét aznap még két magyar gép szállt fel utoljára), a Ferihegyi december 27-én a Mátyásföldi pedig december 30-án került az oroszok kezére.

Közben december 26-án két Ju-52-es bevontatott két Go-242 nagyteherbírású tehervitorlázót Budapest fölé, de a tervekkel ellentétben nem szálltak le a (az akkor még füves) Vérmezőre, mivel azt a pilóták bizonytalannak érezték. A sikertelen bevetés közrejátszott a légi ellátás tervének kidolgozásában.

1944. december 29-én megalakult a 4. légiflotta kötelékében a budapesti légi ellátó csoport Gerhard Conrad altábornagy parancsnoksága alatt. Két szállító repülőgép csoport a T 63 és T 64 tartozott hozzá mintegy 64 db Ju-52 szállítógéppel, a KG 4 harci repülő ezred 53 db He-111 bombázóval, az I/LLG 2 kiképző osztály Do-17 bombázókkal, továbbá egy tehervitorlázó csoport 73 db DSF-230 vitorlázógéppel alkotta a budapesti légi ellátó csoportot. Az légi ellátó csoporthoz tartozott még a magyar szállítórepülő csoport két százada a 102/1. és a 102/2. (10 db Ju-52, 12 db Fw-58 és 3 db FIAT G12 szállítórepülőből állt ekkor az állomány), melyek 1942-ben alakultak meg a MALERT személyzetét és gépeit átvéve.

A légi ellátó csoport Pápára költözött és onnét kezdte meg a katlanban rekedt csapatok ellátását. A tervezett utánpótlást napi 80 t-ra határozták meg, ebből 60 t-t leszállással, a fennmaradó 20 t-t pedig ejtőernyős tartályok ledobásával tervezték biztosítani. Ebből is látszik, hogy már a kezdetektől tisztában voltak vele, hogy leszállással nem fogják tudni kielégíteni a szükséges utánpótlás mennyiséget.

Az ellátás megoldását tovább nehezítette, hogy a repülőterek hamar orosz kézre kerültek és a szállítások megkezdésekor már nem tudták használni azokat, ezért a németek két szükségrepülőteret a Lóversenyteret és a Csepeli sportrepülőteret, továbbá négy ejtőernyőstartály ledobó helyet jelöltek ki (Régi Lóversenytér, Kisrákosi gyakorlótér, Tabán, Városmajor).

Az első bevetésre december 30-án került sor. A magyar szállítórepülő csoport 10 db Ju-52-es gépe próbált meg leszállni, de csupán kettőnek sikerült. Később aznap további német gépek is berepültek a város föléés több sikeresen landolt az első leszállás utáni, magyar tapasztalatokat felhasználva. A főváros légi úton való ellátása ettől a naptól fogva elkezdődött.

Budapest légi ellátásának történetét három időszakra lehet elkülöníteni. Az első december 30-tól jan.6-ig tartott. Ebben a periódusban még a védők rendelkezésére állt a két szükségrepülőtér, ahol a szállítógépek le tudtak szállni. Ám január 2-án a Lóversenyteret a támadók 500 m-re megközelítették és tűz alá tudták venni, így az a továbbiakban már nem volt alkalmas a leszállásra. A Csepeli sportrepülőtér pedig január 6-án került az orosz tüzérség hatósugarába és másnapra az is használhatatlanná vált.

Ebben az első időszakban a Ju-52 gépek leszállással vittek utánpótlást és visszaúton pedig sebesülteket szállítottak ki a katlanból. Egy Ju-52-be körülbelül 2 t ellátmányt fért, ha pedig utasok szállításra használták 8 fő fért el a gépben a személyzeten kívül. A He-111-es bombázók 200 kg-os ledobótarályokban biztosították az utánpótlást.

Az első napok nehézségei után a magyar pilóták útmutatásait követve a német gépek is sikeresen tudtak leszállni. december 30-án nappal az elindított 19 Ju-52 gépből csupán kettő tudott leszállni. (Az egyik Bánhidi Antal gépe volt, aki egyben a magyar szállítórepülő csoport parancsnoka is volt.1 A következő napokban viszont a sikeres bevetések száma ugrásszerűen megnőtt.

Az ellátást folyamatosnak tekinthetjük (kivéve jan. 5-ét, a mikor rossz idő miatt szünetelt), mind nappal, mind éjjel érkeztek gépek. Továbbáéjjel a He-111-es bombázók tartályokat dobtak le. Az említett időszakban napi átlagban sikerült a 60 t-t biztosítani. Viszont ez csupán elméleti mennyiség, mert a ledobótartályok jelentős része az orosz vonalara esett, vagy ha német—magyar csapatok közelében ért földet, akkor az odaérkező alakulat használta fel a tartályok tartalmát.

Ezért az első nap tapasztalatain tanulva szigorú intézkedéseket hozott az I. hadtest parancsnoksága a tartályok biztosításáról:

„A budapesti hídfőben bevetett alakulatok anyagi ellátása repülőgéppel szállított és az ejtőernyőledobással történik. A folyó hó 30-án [december30] hajnalban ledobott lőszert és üzemanyagot önhatalmúlag birtokba vették és elvitték. Ez az eljárás a tervszerű anyagi ellátást megbénítja és lehetetlenné teszi. Ezért elrendelem, hogy az ejtőernyőn ledobott bármilyen anyagot a ledobóhelyen lévő gyűjtőhelyre kell beszállítani, és az a személy, aki abból saját személyére vagy alakulata részére anyagot elvisz, ténykedése hadianyaglopásnak minősül, és azonnali statáriális eljárás alá kerül.”

Ebből a részletből is kiderül, hogy a tartályledobásokkal történő ellátás milyen problémákat is vetett fel. Az ostrom végéig nem sikerült meggátolni a tartályok fosztogatását, melybe a lakosság is bekapcsolódott, akik élelem után kutattak.

A Budapestre érkezett ellátás január 6-ig döntően lőszer és üzemanyag volt (95-98 %), a fennmaradó néhány részt élelmiszer és híradóeszközök tették ki. A lőszer és üzemanyag aránya 9:1-nek tekinthető, a fennmaradt adatok alapján számolva.

A Ju-52 gépek a nagymennyiségű lőszer és üzemanyag szállításán túl visszaútjuk során sebesültek százait mentették ki a bekerített fővárosból. Pontos összeállítás napi bontásban eddig nem készült a kimentettekről. A számításaim alapján jan. 6-ig bezárólag körülbelül 1313 embert tudtak evakuálni. A németek szigorú intézkedéseket hoztak, hogy a gépeken kizárólag sebesültek utazhatnak ki a katlanból. Ennek ellenére néhány egészséges katona is kijutott a szállítógépeken. Egy 1945. febr. 16-án kelt jelentés összegzi a budapesti német—magyar sereg létszámviszonyait a kitörés előtt, illetve, hogy mennyien érték el a saját vonalakat. Ebben a jelentésben megemlítik, hogy légi úton 1442 főt mentettek ki és ebből 1404 sebesült, 38 egészséges katona volt.

Az eltérés oka az 1442 és az általam számított 1313 érték között részben kerekítési pontatlanságokból adódnak, mivel esetenként egy-egy Ju-52 gépbe sokszor a szabályosnál több embert is bezsúfoltak, de én a 8 fős gyári adattal számoltam. Másrészt a szükségrepülőterek eleste után is történt még légi úton történő sebesültkiszállítás, mégpedig a Vérmezőről, ahonnét december 24-től kezdve átlagosan napi három futárgép szállt le és fel. Ezekkel a gépekkel szintén szállítottak sebesülteket. Elsősorban a STROCH típusú gép felelt meg ennek a feladatnak.

Budapest légi ellátásának második időszaka jan.7—jan.16. közé esik. Ebben a periódusban csupán a futárgépek szálltak le a Vérmezőn a Ju-52 és He-111 gépek pedig kizárólag tartályledobással próbálták biztosítani a Budapesten rekedt hadsereg ellátását.

A 2. számú táblázat összefoglalja az időszakban végrehajtott sikeres bevetéseket, illetve a bevetések során ledobott utánpótlás mennyiségét. Megállapítható, hogy lényegesen gyengébb időszaknak számított ez utánpótlás terén, mint a megelőző hetek. 

Jan. 6-8-ig az időjárási viszonyok miatt egyetlen bevetés sem történt, az utána lévő kép napról pedig nincs semmilyen pontos információ. Figyelembe véve viszont a jan.10. utáni sikeres bevetések számának fokozatos emelkedését, amely részben az időjárás javulásának is a következménye, akkor valószínűsíthető, hogy jan. 9-én és jan. 10-én a sikeres bevetések száma viszonylag alacsony lehetett, ha egyáltalán volt, ezért az e két napon ledobott utánpótlás nem lehetett túl nagy mennyiségű. Ezt figyelembe véve ebben az időszakban (jan.7-16-ig) napi átlagban 22,6 t-t tudtak ledobni, és ha nem veszem figyelembe a jan.7-10. közötti négy napot akkor is csupán 37,75 t ellátmánnyal számolhatunk napi viszonylatban, ami messze elmarad a tervezett 80 t-hoz képest.

A légi ellátás utolsóés egyben a leghosszabb időszaka jan.17-től egészen az ostrom végéig. Ez az intervallum már szinte teljesen a Pest eleste utáni időszakra esik (Pestet jan.18-án ürítették ki a németek), amikor a várost védő csapatok végleg felélték utolsó készleteiket is.

A még harcoló csapatok ellátására új repülőeszközt vetettek be: a DSF-230-as teherszállító vitorlázókat. Ez a gép körülbelül 2 t ellátmányt tudott szállítani. Egyszerűen kezelhetőre tervezték és így bárki képes volt vezetni, aki már kapott valamilyen minimális repülési alapképzést. A vitorlázót bármely kétmotoros bombázó képes volt elvontatni a célig, ott a vitorlázó lekapcsolódott, majd leszállt. Elvileg a vitorlázó a leszállás után 100-150 méterrel megállt, mely kritériumnak a Vérmezőéppen megfelelt.

Ezt a fajta géptípust három alkalommal vetették be a világháború alatt. Először Krétán 1940-ben, majd Sztálingrádnál végül pedig Budapesten. A gépeket egyszeri használatra tervezték, mivel a leszállásoknál a gépek összetörtek, vagy megsérültek. Anyagi szempontból sem volt értelme újrahasználni őket, mivel a szállított rakomány többet ért, mint maga a vitorlázó. Ezeken a vitorlázókon általában élelmiszert, kisebb mennyiségben lőszert és gyógyszert szállítottak.

Ám a budapesti légi ellátó csoport is ellátási problémákkal küszködött, nem csupán az ostromlott város. Üzemanyagban és ledobórartályokban hiány volt, ezért a felszálló repülőgépek Pápáról először Wiener-Neustadtba repültek ahol berakodták a tartályokat és feltankoltak, majd csak innét mentek Budapest fölé. Az első bevetés után tettek még egy kört ismét tankolni és berakodni, majd a második bevetés után Budapestről visszatértek Pápára.

Mindez jelentős terhelést jelentett a pilótáknak. A ledobások ekkor már csak éjjel folytak, mivel a nappali akciók az oroszok erős légi tevékenysége folytán túlzott veszteségekkel jártak volna. Ráadásul problémát jelentet az is, hogy a lassabb Ju-52 gépek könnyebb célpontot jelentettek az oroszoknak, mint a gyorsabb He-111 bombázók, de az ellátás biztosítása miatt nélkülözhetőek voltak.6 (Az ostrom végéig bevetették mindkét géptípust.)

A teherszállító vitorlázókkal sem volt egyszerű a bevetés. A vontatógépek Bécsből hozták el a DSF-230-asokat, majd Buda feléérve a Sas-hegy körül 2000 m magasságban kioldották a vitorlázót, mely ráfordult a Vérmezőfeléés megpróbált leszállni.

A vitorlázó gépek segítségével sikerült a Budapestre szállított utánpótlás mennyiségét megnövelni. Összesen nyolc napról nincs semmilyen adat ebben az időszakban. Ebből a nyolc napból hat a februári hónapra esik, amikor már csak igen csekély mennyiségű ellátmány érkezhetett (kivéve febr.5.). Ha leszámítjuk az ismeretlen napokat, akkor átlagosan napi 62,9 t tudtak Budapestre szállítani. Ez a mennyiség nagyjából azonos az első időszakéval, viszont a ledobó tartályokkal történő ellátásban továbbra is problémát jelentett a fosztogatás, illetve, hogy sok esetben az oroszoknál értek földet, így a ledobott mennyiség csupán egy része érkezett meg valóban német csapatokhoz. A vitorlázó gépekkel történő ellátás sem volt problémamentes.

Számos gép leszállt Budapesten, de sokuk elsodródott a Vérmezőtől és egész távol ért földet (pl. Gellért-hegy), ahol aztán a helyi lakosság hamar kifosztotta a gép roncsait, mivel ezek a gépek nagy mennyiségben szállítottak élelmiszert is. Összegezve, bár elméletileg sikerült a közel 60 t utánpótlást biztosítani, ennek egész biztos, hogy nem teljes egésze érkezett meg oda ahova szánták.

A kitöréssel nem ért véget Budapest légi ellátásának története. A németek a kitörők segítésére a kitörési útvonal mentén többször dobtak le utánpótlást. Először feb.12.-án éjjel 18 db He-111, 9 db Ju-52 bombázóés 1 Do-17 által vontatott DSF-230-as vitorlázó juttatott el ellátmányt a Nagykovácsi rétre. A vitorlázó az erdőben összetört, de a ledobó tartályok nagy részét a kitörők megszerezték. 

Febr.13.-án éjjel 10 He-111 és 9 Ju-52 dobott le tartályokat Pilisszentivánnál. Végül feb.14.-én délután és este 9 He-111 és 3 Ju-52 dobott le tartályokat Nagykovácsitól nyugatra.

Február 16-án a budapesti légi ellátó csoport gépeit Drezdába rendelik, hogy egy másik bekerített város védőinek biztosították az utánpótlást. Ez a város Breslau volt, melyet a német fegyverletételig védtek az ott lévő csapatok. 

A budapesti légi ellátó csoport teljes vesztesége 36 Ju-52, 7 He-111, egy Ju-87, egy Do-17 repülő volt. Továbbá az eleve töréses leszállásra tervezett DSF-230-as vitorlázókból a 73 bevetett gépből, 41 szállt le (ebből 37 a Vérmezőn), 11 gépet lelőttek, 21 pedig a vontató hibájából visszamaradt vagy visszatért. 

A mérleg másik oldalán viszont 1975 t lőszer, üzemanyag, élelmiszer, gyógyszer és egyéb felszerelés áll, melyet bejuttattak a védőknek. Napi átlagban ez 40 t jelent, de ez a mennyiség nem tekinthető teljesnek, mivel 10 napról nincs adat. Ebből a 10 napból 6 a februári időszakra esik, amikor naponta már csupán néhány tonnát dobhattak le, illetve vittek be vitorlázógépen (napi maximum 5-10 t). Ezt figyelembe véve, illetve a többi hiányzó napokra becsült értéket felállítva legfeljebb 200 t ellátmánnyal számolhatunk, amelyet ezen a 10 napon juttathattak el. (Mindezeket is figyelembe véve a leszállított utánpótlás napi átlaga lényegesen nem módosul.)

Ha elfogadjuk a napi 40 t átlagot, (bár ez csupán fele a tervezett mennyiségnek) elég jelentős ahhoz, hogy legalább részben enyhítse a védők utánpótlás szükségleteit.

Érdemes elgondolkozni azon, hogy mekkora szerepe volt a légi utánpótlásnak abban, hogy a védők képesek voltak februárig kitartani, hiszen egy 1945 január 9-én írott jelentésben a következőket állapították meg:

„Budapest ellátási helyzete:
-ellátmány I.11-ig,
-takarmány I.10-ig,
-üzemanyag I.10-ig,
-gépágyú lőszer I.9-ig,
-aknavető lőszer I.9-ig,
-egyéb lőszer I.11-ig.”