Kövess minket 
-on és 
-en!
1944. október 9-én este, a hivatalos látogatáson Moszkvában tartózkodó brit miniszterelnök és kísérete tiszteletére Sztálin díszvacsorát adott a Kremlben.
Winston Churchill ezt az oldott légkörű eseményt kihasználva azzal a váratlan javaslattal állt elő, hogy állapodjanak meg a Szovjetunió és a nyugati szövetségesek közötti befolyás százalékos mértékéről a balkáni, valamint a kelet-közép-európai államokat illetően. Amíg a szovjet tolmács, Pavlov, a brit miniszterelnök szavait lefordította Sztálinnak, Churchill az asztalon fekvő papírszalvétára is felírta az egyes országokat érintő százalékos befolyási arányokat, és a papírlapot Sztálin elé tolta. Sztálin szótlanul végigolvasta azt, majd a nála lévő sötétkék irónnal egyenként jóváhagyólag kipipálta. Így jött létre az elhíresült „cédulaegyezmény”, amiben Churchilll lényegében eladta Kelet- Közép-Európát az szovjeteknek.
A reméltnél is messzebbre jutottak Sztálin tankjai
1944 őszére nagyot változott a hadi helyzet Európában. A Vörös Hadsereg hatalmas nyári offenzívája kisöpörte a Wehrmacht tartós defenzívába szorult alakulatait a Szovjetunió területéről, és a hadműveleteket Lengyelország, illetve a Balkán területére tette át. A Román Királyság augusztus 23-án elárulta a tengelyhatalmak szövetségét, majd frontot váltva a németek ellen fordult.
Szeptember 8-án Bulgária fordított hátat a Harmadik Birodalomnak, az országot pedig annak ellenére, hogy egyedüli tengelyszövetségesként végig aktív semlegességet tanúsított a Szovjetunióval szemben, a Vörös Hadsereg megszállta, a szófiai kormányt Sztálin parancsára letartóztatták, és saját moszkovita bábjaikat ültették a helyébe.
1944 augusztusában a Vörös Hadsereg elérte a Visztulát, szeptemberben pedig Tito Jugoszláv Népi Felszabadító Hadseregével együttműködve kiszorította a németeket Jugoszlávia legnagyobb részéről.
A 2. ukrán front szeptember második felében átlépte Magyarország trianoni határait, és súlyos harcok árán elérte a Tisza vonalát.
A Vörös Hadsereg váratlanul gyors balkáni és közép-európai előretörése komoly aggodalommal töltötte el Winston Churchillt, a londoni háborús kabinet fejét. A brit miniszterelnök jól ismerte "Joe bácsi", azaz Sztálin gondolkodásmódját.
|
|
|
|
|
|
Ironikus módon, az egymástól szinte mindenben különböző két politikusban volt egy közös vonás, mert Churchill és Sztálin is a klasszikus reálpolitika talaján állt a legtöbb kérdésben, amit már nem lehetett ennyire egyértelműen elmondani az amerikai elnökről, Franklin D. Rooseveltről, aki fontos nagyhatalmi döntésekben gyakran nem a nyers érdekek, hanem bizonyos elvont értékek alapján alakította ki az álláspontját.
A kommunista Szovjetunió első embere kül- és katonapolitikájában egyaránt a régi nagyorosz cári imperialisztikus törekvések megtestesítőjének számított, aki számára teljesen természetes volt, hogy Moszkva befolyása addig fog kiterjedni, ameddig a Vörös Hadsereg eljut.
1944 őszén pedig nagyon úgy tűnt, hogy a nyugati hatalmak által reméltnél is messzebbre fognak eljutni Sztálin tankjai.
Hitler legyőzése volt az egyetlen közös nevező
Londonban aggodalommal vegyes érdeklődéssel figyelték, hogy az 1944. június 22-én elindított félelmetes szovjet offenzíva, a Bagratyion-hadművelet milyen mélyre fog behatolni Közép-Európa testébe.
A szövetséges nagyhatalmak képviselői, Roosevelt, Churchill és Sztálin először az 1943. november 28. és december 1. között Teheránban megtartott konferencián tanácskoztak személyesen is a háború további menetéről, és ami talán még lényegesebb, Németország ekkor már biztosra vett veresége utáni új európai rendezésről.
A teheráni konferencián kiderült, hogy a három nagyhatalom közötti egyetlen és teljesen egyértelmű közös nevező a Harmadik Birodalom mielőbbi legyőzése, valamint a nemzetiszocialista rendszer felszámolása. Az európai rendezés kérdésében már korántsem volt ennyire osztatlan az egyetértés, és nem csak Sztálin valamint az angolszász szövetségesek, hanem az amerikai elnök továbbá Winston Churchill között sem.
Sztálin és a brit miniszterelnök kizárólag reálpolitikai szempontokból közelítették meg a háború utáni rendezés kérdését, elsősorban a Szovjetunió illetve a Brit Birodalom érdekeiből kiindulva.
A Kreml urának álláspontja volt talán a legegyszerűbb, aki Hitler várható vereségét a Szovjetunió európai nagyhatalmi befolyásának kiterjesztésére akarta felhasználni, elsősorban a Vörös Hadsereg várható hadműveleti területévé váló Balkánon és Kelet-Közép-Európában.
|
|
|
|
|
|
Sztálin számára továbbra is fontos maradt a keleti front tehermentesítése, a nyugati szövetségesek által 1942 óta ígért második front megnyitásával, de Sztálingrád és Kurszk után, valamint a Vörös Hadsereg tartós hadászati fölénye miatt már korántsem volt mindegy számára, hogy hol történjen a frontnyitás.
Teherán egyértelmű sikernek bizonyult Sztálin számára
A brit miniszterelnök kristálytisztán átlátott Sztálin szándékain, és Churchill - az amerikai elnökkel ellentétben - azzal is tisztában volt, hogy ha a Szovjetunió tartósan berendezkedik a kelet-közép-európai térségben, az alapjaiban, hosszú távra megváltoztatja a kényes európai erőegyensúlyt.
Az angol kormányfő 1943 végén még könnyen elkerülhetőnek látta ezt az Európa számára nem kívánatos helyzetet, amennyiben az olaszországi hadszíntér megerősítésével az angolszász szövetségesek Ausztria, valamint Magyarország irányába terjesztik ki az offenzívájukat, délről ütve rést a Harmadik Birodalom "lágy altestén", elszigetelve ezzel a Vörös Hadsereget Közép-Európától, illetve a Balkántól.
A ravasz Sztálin azonban átlátott a szitán, és azonnal felismerte, hogy a brit miniszterelnök taktikája a Szovjetunió Közép-Európától való távoltartására irányul. De Sztálin nem csak ezt látta jól, hanem azt is, hogy az amerikai elnöknek, akit szemmel láthatóan korántsem érdekelt annyira Közép-Európa sorsa, mint Churchillt, merőben mások a politikai prioritásai, amit alaposan ki is használt a saját javára.
Roosevelt számára Hitler legyőzésén kívül két kérdés volt ugyanis létfontosságú: Sztálin rábírása a Japán elleni háborúba való belépésre, illetve elérni, hogy a Szovjetunió is vegyen részt az elnök fő politikai életművének tekintett Egyesült Nemzetek Szövetsége megalapításában.
Sztálin számára ezek mellékes ügyek voltak, de pontosan tudta, hogy ha elkötelezi magát az elnök kérése mellett, azzal Rooseveltet véglegesen a lekötelezettjévé teszi.
Ezért ígéretet tett arra, hogy az európai hadműveletek befejezése után a Szovjetunió hadat üzen Japánnak, valamint a leendő ENSZ munkájában is hajlandó lesz részt venni.
Sztálin számítása tökéletesen bevált, mert mind Lengyelország keleti határai megállapításának kérdésében, mind pedig a második front franciaországi helyszínében az amerikai elnök teljes támogatását élvezhette. Teherán így egyértelműen szovjet sikernek volt tekinthető.
|
|
|
|
|
|
Churchill találkozót kezdeményez a Kreml urával
1944 szeptemberére az európai hadászati erőfölény egyértelműen a Szovjetunió javára tolódott el. Az 1944. június 6-án végrehajtott nagyszabású angolszász partraszállási hadművelet ugyan sikerrel járt Normandiában, de a szövetségesek a vártnál csak jóval lassabban tudtak kitörni a hídfőből, a Ruhr-vidékre való gyors áttörési kísérletük, az 1944. szeptember 17-én elkezdett grandiózus Market Garden légideszant művelet pedig totális kudarcba fulladt.
Nyugaton a szívós német ellenállás hatására megmerevedtek a frontok, ami egyértelművé tette Churchill és az angolszász politikai illetve katonai vezetők számra, hogy Németország legyőzése a következő évre csúszik át. Mindez azzal fenyegetett, hogy a diadalmasan előrenyomuló Vörös Hadsereg túl messzire fog eljutni Európában.
Az angol miniszterelnök tisztában volt azzal, hogy Sztálint csak kétfajta módon lehet megfékezni: vagy politikai eszközökkel, vagy pedig fegyveres erővel.
Az utóbbi opció csupán elméleti lehetőség volt, hiszen Németország végleges megtörése még hosszú hónapokat és további súlyos áldozatokat követelt meg, ilyen helyzetben pedig a szövetségesek közötti korántsem problémamentes viszony kiéleződése egyedül csak a németek malmára hajtotta volna a vizet.
A Harmadik Birodalom végnapjaiban a Führer valamint a legfőbb nemzetiszocialista vezetők is a szövetséges koalíció felbomlásába helyezték minden reményüket. Mindez arra sarkallta Churchillt, hogy az amerikai elnökkel való részletesebb egyeztetés nélkül, önállóan kezdeményezzen tárgyalást a Kreml urával.
Roosevelt nem óhajtott Moszkvába utazni
Roosevelt valamint a State Department eleve gyanakodással szemlélte a brit miniszterelnök rendezési elképzeléseit, mivel azt egyedül a Brit Birodalom megőrzésére és Anglia európai befolyásának fenntartására irányuló törekvésként értékelte.
Roosevelt és tanácsadói súlyosan tévedtek ebben, és azzal, hogy az amerikai elnök nem állt ki Churchill mellett, szándékán kívül is jelentős szerepet játszott a szovjet befolyás európai kiterjesztésében.
Churchill már 1944 májusában a következőket írta erről a problémáról Anthony Eden külügyminiszternek:
|
|
|
|
|
|
"Nem mondhatnám, hogy Olaszországban nagy dolgokról volna szó, általánosságban szólva azonban az a kérdés, hogy belenyugszunk-e a Balkán és talán Olaszország kommunizálódásába (...) Nem vitás, hogy közeledik az erőpróba az oroszokkal olaszországi, jugoszláviai és görögországi kommunista cselszövéseik miatt. Úgy látom, napról napra nehezebb szót érteni velük."
Churchill tehát pontosan felismerte, hogy Sztálin nem csak a Vörös Hadsereget, hanem a szovjet győzelmi sorozat hatására megerősödött nyugat-európai kommunista mozgalmakat is felhasználja hatalmi játszmájában.
A brit miniszterelnök ezért még azt megelőzően szeretett volna tiszta vizet önteni a pohárba, mielőtt a Vörös Hadsereg teljesen bekebelezné a Balkánt és Közép-Európát.
Erre figyelemmel az 1944. szeptember 27-én Sztálinnak küldött táviratában jelezte, fontosnak tartaná, hogy a háború menetével kapcsolatos kérdésekről személyesen folytassanak eszmecserét.
Rooseveltnek a kelet-európai ügyekkel kapcsolatos nagyfokú közömbösségét igen jól illusztrálja, hogy a közelgő elnökválasztásra hivatkozva udvariasan elhárította Churchill invitálását, sőt, azt sem tartotta szükségesnek, hogy Cordell Hull, a State Department feje Moszkvába utazzon, ahol az Egyesült Államokat végül csak Harriman nagykövet képviselte.
Sztálin szeptember 30-án formálisan is meghívta Moszkvába a brit miniszterelnököt, aki Anthony Eden társaságában október 9-én érkezett meg a szovjet fővárosba.
Nem kell elégetni, tartsa csak meg!
Az első találkozót még aznap este tízkor megtartották a Kremlben. A brit miniszterelnök rögtön a lényegre tért: "A pillanat alkalmas volt rá, hogy dologhoz lássunk, ezért azt mondtam: Jussunk dűlőre a balkáni ügyekben. Az Önök seregei Romániában és Bulgáriában vannak. Nekünk érdekeltségeink, képviseleteink és ügynökeink vannak ott. Ne keresztezzük jelentéktelen ügyekkel egymás útját. Ami Nagy-Britanniát és Oroszországot illeti, mit szólna hozzá, ha Önöknek kilencven százalékos túlsúlyuk volna Romániában, nekünk ugyancsak kilencven százalékunk Görögországban, Jugoszlávián pedig fele-fele arányban osztoznánk?"
Amíg Churchill szavait lefordították Sztálinnak, egy szalvétára ceruzával is felírta a javasolt arányokat, ami Románia esetén 90% a Szovjetunió, Görögországban pedig 90% Anglia javára, Bulgáriában 75% szovjet illetve 25% angol, míg Jugoszlávia és Magyarország tekintetében 50-50%-os befolyást jelentene.
|
|
|
|
|
|
Sztálin szó nélkül végigolvasta az elé tolt papírlapot, majd egyetértése jeléül a nála lévő vastag kék irónnal országonként kipipálta azt.
A papírlap ottmaradt az asztalon, ezért a megbeszélés végén Churchill megkérdezte Sztálint, nem gondolja-e, hogy cinikusnak tűnhet, amiért látszólag ilyen félvállról állapodnak meg milliók sorsában.
A brit miniszterelnök ezért azt javasolta, hogy égessék el a papírlapot.
Ne, tartsa csak meg!" - válaszolta Sztálin. Churchill az elhíresült "cédulaegyezményt" utóbb azzal magyarázta, hogy így szerette volna felmérni a szovjetek konkrét érdekeltségét a közép-európai illetve balkáni országokban.
Nem alaptalanul vádolják Chuchillt azzal, hogy eladta Közép-Európát Sztálinnak
A szalvétaegyezmény arányai azonban már október 11-én, a két külügyminiszter, Eden valamint Molotov között lezajlott tárgyaláson megváltoztak, mert Bulgária esetében 90%-ra, míg Magyarországnál 80%-ra módosult a szovjet befolyás aránya.
Történelmi érdekesség, hogy Molotov a szovjet kormány képviseletében ugyanezen a napon írta alá a Moszkvában tárgyaló és Faragho Gábor altábornagy vezette budapesti küldöttséggel a szovjet-magyar ideiglenes fegyverszüneti megállapodást.
Churchill utólag számos szemrehányást kapott a cédulaegyezmény miatt, és sokan mind a mai napig azzal vádolják az egykori brit miniszterelnököt, hogy ő volt az, aki Közép-Kelet-Európát eladta Sztálinnak, ami szinte megfelel meg a történelmi igazságnak, csupán az aljasság volt sokkal nagyobb, mint amit a szalvétára felírt.
1944. októberében azonban már a Vörös Hadsereg helyzete szabta meg már a feltételeket, Churchill tehát egyedül csak erőtlen kármentést végezhetett, amit egyedül Görögország estében vitt sikerre, hiszen Sztálin hallgatólagos beleegyezésével az igen erős görög kommunista ellenállást felszámolva, Athént megtartotta a nyugati szövetségben.
A brit miniszterelnök azonban szinte semmit nem tett annak érdekében, hogy megmentse Közép-Kelet-Európát a bolsevizálódástól.
Churchill valamennyi ezzel kapcsolatos javaslatát, így a balkáni partraszállást, sőt az egykori Osztrák-Magyar Monarchia valamiféle reinkarnációjaként elképzelt, Bajorországból, Ausztriából és Magyarországból álló államszövetség tervét az amerikai elnök és külügyi vezetés mereven elutasította.
Ki kell mondani azonban a legvalószínűbb igazságot: abban, hogy Közép-Kelet-Európa közel fél évszázadra szovjet gyarmati területté vált, a Vörös Hadsereg nyers katonai ereje mellett a roosevelti adminisztráció tette a legtöbbet szűklátókörű közömbösségével.
