Kövess minket 
-on és 
-en!
A magyar munkás és kisember pedig nem felejtette el »a virágok népszavazását«.
Látta a visszatért Felvidék, majd Erdély és a Bácska magyar munkásságát, amely 1938 után virággal, tyúkkal, kaláccsal, piros-fehér-zöld lobogókkal és valami nagyszerű nemzeti és szociális öntudattal elsőként áradt ki a gyárakból, hogy boldogan ölelje meg a m. kir. honvédség bevonuló tagjait. A felsőház feudalistái hiába buktattak kormányt a kassai bevonulásra indított különvonaton és hiába kiáltották oda az öreg csáklyások a bemutatkozó felvidéki képviselők szociális igehirdetésére, hogy »ez a benesi szellem«. A rendszer alatt megrendült a föld. A kaszinók öreg pókhálóját elfújta a magyar nacionalista és szocialista gondolat szele, amely nem a Barna Házban, hanem a Trianonban elnyomott milliók és a nyomorgó magyar dolgozók lelkében született meg.”
Ezeket a sorokat nem más vetette papírra, mint halhatatlan írónk, újságírónk, Marschalkó Lajos. Olyan etalon ő a mai kor valódi jobboldalának, akinek sorai vezérlő fáklyaként világítanak előttünk az egyre sötétebb és aggasztóbb utunkon. Ebben a pár mondatban minden benne van, amit a korszakról és annak politikai, társadalmi viszonyairól tudni érdemes.
De mit is ünneplünk ezúttal? 1938. november 2-án született meg az első bécsi döntés, amelynek értelmében – az igazságos etnikai elv mentén – visszatért az Anyaországhoz Felvidék déli része. 11 927 km2 területet kaptunk vissza, köztük olyan városokkal mint Kassa vagy Rimaszombat. 540 ezer magyar tért haza majdnem 20 év után.
Az első bécsi döntés volt az a történelmi esemény, amely az évtizedes nehézségek után talán először tette fel a pontot az i-re, legalábbis külpolitikai, revíziós szempontból bizonyosan. A Horthy-korszak egyik legmeghatározóbb alappillére éppen ez, vagyis az elvesztett területek visszaszerzése volt. S bár már akkor vita volt arról, hogy milyen elvek mentén és mennyi területet tudunk így, vagy úgy visszakapni, abban mindenki egyetértett, hogy a Trianonban történtek csak átmeneti állapotok. Így tört meg a jég november 2-án, a Belvedere-ben, ahol német és olasz döntőbíráskodás révén meghúzták és ratifikálták a végső határokat.
Ekkor – mármint ’38 novemberében – még egyértelműen úgy tűnt, hogy a születendő Új Európa két nagy állama Németország és Olaszország képes rendet tenni a feldúlt kontinensen, és messze igazságosabb Európát tudnak alkotni, mint amilyet a Népszövetség alkotott. Teljes béke persze sosem létezett és ebben a földi életben nem is fog sosem, de 1938 novemberében még minden esély megvolt arra, hogy annyi szenvedés és kín után talán jobbra fordul a kontinens, s ezáltal a mi sorsunk is. Kétségkívül a Horthy-rendszer beágyazottságát és népszerűségét növelte mind a kettő bécsi döntés, amely rendszer ugyan messze nem volt tökéletes, de 2020-ban talán egyetérthetünk abban, hogy szó szerint visszasírjuk.
|
|
|
|
|
|
Ahogy Marschalkó tökéletesen megfogalmazza, “az öreg csáklyások”, a “felsőház feudalistái” még ezekben az örömteli időkben is azon dolgoztak, hogy ássák alá az ébredező magyar nemzeti és szociális szellemet, s bár mesterkedésük gyakran célba ért, végső győzelmet saját maguktól nem is arathattak volna. Mondjuk így sem arattak. Mert amit éveken keresztül oly’ elszántan próbáltak elsöpörni, azt végül a bolsevizmus söpörte el, csakhogy a “csáklyásokkal” együtt.
Aki látta az Észak felé! című pótolhatatlan dokumentumfilmet, az saját szemével lehetett tanúja ennek a nemzeti és szociális ébredésnek. Ott volt mélyen a felszabadult, ünneplő tömegben, a veterán aggastyán katonák legördülő örömkönnyeiben, a fiatal baka elszántságában, az életerős fiatal magyar leányokban. Noha ez a “kis magyar valóság”, ez a mélyről feltörő ébredés sajnos nem tartott sokáig, minden egyes momentuma a mai napig erős támpont azoknak, akik még 2020-ban is képesek egy szebb és jobb világról álmodni. Pontosan ez az oka annak, hogy a két világháború közötti Magyarországot mind a mai napig mostohagyerekként kezeli a történettudomány és a politikai közbeszéd is egyaránt. Befeketítik, rágalmazzák, ugyanakkor a hibáit viszont gyakran pozitívumként mutatják be.
Ilyen viszonyok közepette egyáltalán nem könnyű bármilyen téren is érvényesülni annak, aki a Horthy-korszakot úgy igyekszik bemutatni, hogy az méltó helyet kapjon a magyar történelem színpadán. Annak jó és rossz oldalát egyaránt megvizsgálva kijelenthetjük, hogy Magyarország utoljára abban az időben, ’45 előtt volt felszálló ágban, ennek pedig egyik legjobb fokmérője pontosan az a két bécsi döntés, melyek közül az elsőnek ma van 82. évfordulója.
Az áhított nemzeti és szociális ébredéstől azóta egyre távolabb és távolabb kerültünk, pedig 82 év a történelemben ugyan soknak hangzik, de valójában nagyon is minimális. Noha úgy látszik, hogy ezt a vitathatatlan tényt a modern világunk és az egyre rohamosabb technikai fejlődés felülírja, egyértelműen rossz irányba haladunk. Az Új Európa álmai a bolsevista tankok és az angolszász terrorbombázások sodrásában szertefoszlottak, hogy aztán átadják helyüket ennek a pusztuló, dekadens fertőnek, amiben mindennapjainkat tengetjük.
