Kövess minket 
-on és 
-en!
A szódagyári telepen három, egyenként kb. 50 méter hosszú, fölbe ásott, emeletes priccses „szálloda” várt bennünket. Ez korábban női deportáltak lágere volt.
Másnap reggel üres, kenyér nélküli levessel a gyomrunkban már munkára mentünk. A munkaidő este 7-ig tartott. Vacsora: 60 dkg kenyér, fél evőkanál cukor és tea. Ezt kaptuk 3 hónapon keresztül. Egy hónap alatt súlyunk felére csökkent. Feléltük saját testünket.
Az ősz közeledtével megkezdődött a burgonyaszedés. Én is jelentkeztem... Nyitott teherautóban szállítottak bennünket a kolhozba. Egy hatalmas, huzatos birkahodály lett a szállásunk, aminek nedves szalmával borított padlójára szinte ájultan buktunk rá az éhségtől és a kimerültségtől. Este krumplit főztek a disznóknak, de az élelmesebbek elették az állatok elől.
Másnap, vasárnap kivittek minket a földekre burgonyát szedni. Vállig ért a gaz, a föld valószínűleg sohasem látott kapát. A munkavezető kitűzött egy karót, odáig kellett felszednünk a krumplit estig. Ez volt a napi norma. Igyekeztünk elérni, hogy utána pihenhessünk is egy kicsit, csakhogy amikor a karóhoz közeledtünk, azt 50 méterrel továbbtették. Azt kellett volna lefényképezni és a világ elé tárni, ahogyan a holtfáradtan vánszorgó emberek lerogytak a szálláskörlet vizes szalmájára. A körletben 0 fokos hőmérséklet fogadott bennünket. Többek szájából elhangzott a megállapítás: „Jó volna még egyszer Magyarországon akár disznónak is lenni!” A csoportot végül vissza kellett vinni a városi lágerbe, mert tagjai munkaképtelenné váltak.
Almádi Ferenc – Heves
HH 1992/1.
