Kövess minket 
-on és 
-en!
Nem egyformán szenvedtünk az éhségtől, voltak, akik a kínok kínját állták ki, de voltunk, akik fásult, közönyös állapotba kerültünk. Barátom, Kovács Bandi is a borzasztóan szenvedők közé tartozott.
Egy alkalommal rá akart venni – alig bírtam tervéről lebeszélni –, hogy törjünk be a kenyeresraktárba. – Agyonlőnek, te őrült – mondtam neki. – Azt válaszolta: – Nem bánom, csak még egyszer jól lakhassak életemben.
Nem csupán az éhezés, hanem az ehhez csatlakozó állati körülmények is hozzájárultak ahhoz, hogy a magyarok és a németek között többen megőrültek. Kulturált körülményekhez szokott embernek elviselhetetlen volt a tisztálkodási lehetőségek hiánya, és hogy kosz, bűz, zsúfoltság fogadta mindenütt.
Az egyik foglyon, aki kedves, művelt embert volt, délben tört ki az őrültség. Mint általában az idősebbeknek, az alsó priccsen volt a fekhelye. Az övé éppen a szélén, ahol a davajos szokott megállni a vödör levessel. Nagy pillanat volt ez. Ilyenkor mind a 30 ember fekvőhelye szélére húzódott, és árgus szemmel figyelte, hogy igazságosan történik-e a kimérés, illetve ha maradék van, milyen az elosztás. Bajtársunk – aki már délelőtt zavartan viselkedett – hirtelen kitört.
– Ezt a moslékot akarjátok ti enni? – ordította, és felrúgta a leveses vödröt.
– Majd én rendelek nektek! – És sorolta, mit is fog rendelni: csirkepaprikást nokedlival, salátával, töltött káposztát stb. Miután még vagy tízet felsorolt, kirohant a teremből. Az őrség fogta el. Látták rajta, hogy megőrült, hiszen ez nem volt rendkívüli eset. Elvitték. Nem tudtuk meg, mi lett vele.
Wittner István – Szentendre
HH 1993/8.
|
|
|
|
|
|
