Kövess minket 
-on és 
-en!
A második világháború igazolta azokat a hadiipari törekvéseket, amelyek a magyar harckocsizó fegyvernem kialakítását szorgalmazták.
A gyorsan változó elvárások és a folyton csökkenő gyártókapacitás ellenére hazánk számos típust állított rendszerbe.
A második világháborús magyar páncélosok utolsó, még hazánkban fellelhető „hírnöke”, a 40M Nimród páncélvadász és légvédelmi gépágyú típusának története 1936-ban kezdődött, amikor a svéd Landsverk harckocsigyár itthon is bemutatta az L-62 típusjellel ellátott önjáró légvédelmi lövegét. A 40 milliméteres Bofors-gépágyúval szerelt páncélos azonnal elnyerte a magyar katonai és ipari szakértők tetszését. A megrendelést követően 1938-ban érkezett meg az első mintapéldány Magyarországra. Ezt fegyverzet nélkül kaptuk, ugyanis a magyar vezetés terve az volt, hogy a hazai gyártású 36M Bofors gépágyúval szereljék majd fel a típust. Ez azonban számos változtatást igényelt, amelyeket Diósgyőrben hajtottak végre. Az apróbb kompatibilitási hibák miatt végül a kezelőszemélyzet elhelyezésén is módosítani kellett, valamint tulajdonképpen a teljes belső elrendezés átalakítása is szükségessé vált. A csapatpróbákon mind légi, mind földi célpontok elleni alkalmazásban jól teljesített, bár akadtak további módosítási kérések. A tüzérség emberei két további kezelőt kértek, ezzel hat főre növelve a személyzetet. Ez azzal járt, hogy a plusz hely felszabadítása miatt a tornyot ki kellett bővíteni. Ami viszont azt is jelentette, hogy az eredetileg tárolható lőszermennyiség jelentősen lecsökkent, egyúttal a kialakítás nem nyújtott elegendő védelmet a toronyban ülők számára. Számos módosítással, toldással és vágással végül a Nimród tornya elnyerte végleges, hátrafelé csökkenő magasságú formáját. Az elfogadott modellt 1940-ben, 40M Nimród páncélvadász és légvédelmi gépágyú megnevezéssel rendszeresítették Magyarországon, amit később módosítottak 36/40M Nimród páncélos gépágyúra. Még ebben az évben csaknem 50 darabos megrendelés mellett döntöttek, amit 1941 októberében - épp, amikor az első hazai gyártású darab kigördült a gyárból - további közel 90 darabbal egészítettek ki.
Az első rendelés elkészült darabjaival alakították meg a 2. magyar hadsereg 1. páncéloshadosztály 51. páncéloszászlóalját, amely 18 darab Nimróddal ’42 nyarán indult a doni frontra. A harcok során hamar kiderült, a szovjetek harckocsijaival szemben hatástalan páncélvadász mindössze a könnyűharckocsik és a gyalogság ellen volt bevethető, viszont légvédelmi gépágyúként tökéletesen helyt állt. A tapasztalatokért azonban súlyos árat fizettek: a frontra kirendelt tizennyolcból mindössze három tért vissza.
A MÁVAG összesen 135 Nimródot készített el a háború lezárásáig, ismereteink szerint mára csak 2 darab létezik. Az egyik Budapesten, a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum gondozásában, a másik pedig az oroszországi kubinkai harckocsi múzeumban.
A könnyű harckocsikon túl a magyar hadvezetés égető szükségét érezte közepes- és nehéz páncélosok hadrendbe állításának is. Bár lett volna hazai fejlesztés is a közepes kategória kitöltésére, a teljesen magyar kidolgozású közepes harckocsi sosem készült el. Így nyerhetett teret a később 40M Turán névre keresztelt lánctalpas, amelynek alapját a csehszlovák Skoda-gyár egyik modellje szolgáltatta. Érdekesség, hogy a 18 tonnás szerkezetet csak itthon nevezték közepes harckocsinak, ugyanis fegyverzete és páncélzata miatt világszerte a könnyű kategóriába sorolták be.
|
|
|
|
|
|
A Skoda T-21-es modellje 1940-ben mutatkozott be Magyarországon. Bár a csehszlovák üzem igen borsos árat és szigorú feltételeket szabott meg egy mintapéldány hazai kipróbálására, a magyar vezetés beleegyezett a műszaki leírásért és licenszért fizetendő másfél millió pengős összegbe, valamint a háromhetes tesztidőszakba. Az eredetileg két hónapos időtartamnál jelentősen kevesebb próbaidő mellett a Skoda azt is meghatározta, hogy közúton ezer kilométert, terepen mindössze csak kétszáz kilométert hajthatták a prototípust.
Az 1940 júniusában Magyarországra érkező T-21-es harckocsit azonban az ígéretekhez képest más feltételekkel kaptuk meg tesztelésre. A gyár műszaki dokumentációkat nem küldött vele, de - a harckocsiágyún kívül - tulajdonképpen egy lecsupaszított járművet biztosítottak. A géppuskanyílások és a rádióberendezés tartói üresek voltak, ugyanis ezeket még a Magyarországra utaztatás előtt, biztonsági okokból kiszerelték. Mindezt tetézte, hogy még a csapatpróbán is csak cseh személyzet vezethette a harckocsit, magyarok mindössze rövid időre, amolyan látványintézkedésként ülhettek vezetői ülésbe.
Mindezek ellenére a magyar szakemberek pár korrekció igénye mellett véglegesítették a megrendelést. A hazai kérések szerint a tornyot úgy módosították, hogy jusson hely plusz egy főnek, az így már öttagú kezelőszemélyzettel számolva. A 40 milliméteres harckocsiágyú mellé több, 8 és 12,7 milliméteres géppuskát is berendeltek, ám ezek közül végül csak a 8 milliméteresek érkeztek meg. A rendszerbe állítás még meg sem történt, amikor 1940 szeptemberében a magyar hadvezetés 230 darab harckocsi megrendeléséről hozott döntést.
Az előállítás négy hazai gyárban folyt, az első saját gyártású darab pedig 1941 júliusában mutatkozott be. Ám innen még hosszú út vezetett a végleges formáig, ugyanis a 40M Turán első vezetési próbáin sok konstrukciós hibára derült fény. A szükséges módosítások miatt egy éves késéssel készült el az első széria. Végül azonban 1943 év végéig összesen 279 harcoló alakulatok számára szánt és 10 darab kiképzési Turán készült el.
A típus első harci bevetésére egészen 1944-ig kellett várni. Ez egyben azt is jelentette, hogy addigra már korántsem számított korszerű alkotásnak, harci értéke alulmúlta a csatatereket ekkor már uraló vetélytársakét. Mára már egy létező darabról sem tudunk.
Már a gyártás körüli tapasztalatok is azt mutatták, hogy a nemzetközi színtéren könnyű harckocsinak megfelelő 40M Turán – itthoni besorolás szerint - közepes lánctalpas kevés lesz a háborús erőfeszítések közepette, éppen ezért megszületett az igény egy nehéz harckocsi rendszeresítésére is. Érdekesség, hogy az így megszülető 41M Turán megint csak itthon számított annak, aminek tervezték, nemzetközi szinten ugyancsak egy kategóriával kisebb, közepes harckocsi besorolást kapott.
|
|
|
|
|
|
A hazai katonai vezetés az igény benyújtásakor azt az elvárást támasztotta a leendő típussal szemben, hogy a már meglévő Turánok alvázára és tornyára készüljenek el tervek egy 75 milliméteres harckocsiágyúval szerelt páncélosról. Mivel a követelmény része volt az is, hogy a lehető legkevesebb átalakítást kelljen eszközölni a már létező közepes harckocsik felépítményén, a megnövekedő összsúlyt a páncéllemezek vékonyításával kompenzálták. A cél végtére is az volt, hogy egy sebességében, mobilitásában az előddel megegyező, de nagyobb tűzerővel bíró nehéz harckocsi szülessen.
A Haditechnikai Intézet - hogy teljesíthesse a szűkös határidőre várt módosításokat - kiskaput keresett. Így, a 75 milliméteres ágyú egy rövid csövű változatával kezdték el a gyártatást, ami azonban több meghibásodáshoz, s így késedelmekhez vezetett. A javítások kényszerpihenőt jelentettek a gyárakban, végül azonban a sikeres csapatpróbákat követően hivatalosan is rendszerbe állhatott a típus.
Az 1944 márciusi német bevonulásig ütemezetten haladt a gyártás, azt követően viszont jelentős elmaradások következtek, majd végül teljes leállás. Források szerint összesen 130 darab 41M Turán harckocsi készülhetett el teljesen. Ma már csak egy darab létezik, Oroszországban kiállítva.
Bár csak egy prototípus készült belőle, meg kell említeni a Turán család harmadik tagját, a 43M Turánt, amelyet hosszú csövű, 75 milliméteres ágyúval szereltek volna fel. Azonban a háború végére jellemző lehetőség- és anyaghiány miatt a típus megjelenése csak vágyálom maradt.
