Kövess minket -on és -en!

Mi a magyarság jelenlegi helyzete a pozsonyi csata tükrében? Szinte lehetetlen vállalkozás a megfogalmazott kérdésre minden igényt kielégítő válaszokat adni, de ugyanilyen lehetetlen, hogy nemzeti érzelmű magyar ember ne gondolkodna el ezeken az összefüggéseken ezekben a napokban.

Ugyanis 907-ben a történelmi feljegyzések szerint július 4-7-e között zajlott az az esemény, amely később mint a pozsonyi csata vonult be a történelembe.

Hála mindazoknak, akik az elmúlt években felkarolták e történelmi eseményt megemlékezések, előadások és egyéb ismeretterjesztő formákban, mert a rendszerváltás után nem gondolom, hogy sokan tudtak volna arról, mi is történt 907-ben. Feladat, munka van még bőven, de a nemzeti oldal elérte, hogy most már legalább azok, akiket minimális szinten érdekel a történelem, a közélet, tudnak róla, mi történt - immár - 1117 esztendeje.

A Kárpát-medencében megerősödni látszó magyarság halálos veszedelemmel nézett szembe a Keleti Frank Királyság képében. Honfoglaló őseink 895 és 900 után megközelítették már a jelenlegi Ausztria határait, az Enns folyó vidéket, amely már a frankok területét érintette. A frankok a bajorokkal egyetemben döntő lépésre szánták el magukat, elhatározták, hogy kiszorítják, de a legjobb, ha megsemmisítik a keletről itt hont foglaló magyarságot. A csata tétje tehát nem kevesebb volt, mint élet vagy halál. Nem csak egyéni, népi értelemben is. Az eredmény pedig fényes magyar győzelem, megsemmisítő frank és bajor vereség.

Spekulációnak minősíthető, mert a történelemben nincs "mi lett volna ha", de nagy valószínűséggel alapvető fontosságú volt, hogy akkor győzni tudtunk, és ez alapozta meg később, most már több mint ezer éves Kárpát-medencei létünket - természetesen korábban is uralkodtak itt már sztyeppei lovas nomád, szkíta és turáni népek, elsősorban a hunok és az avarok. Velük pedig leszármazási kapcsolatban állt a honfoglaló magyarság, ma ezt már a legújabb tudományos eredmények, az archeogenetikai kutatások is megerősítik, bárhogyan is fájjon ez azoknak az erőknek, amelyek ezt évszázadokon át igyekeztek elhazudni a magyarság elől.

A pozsonyi csata után teltek és múltak a századok, idegen hatalmak jöttek és mentek, a magyarság számtalan alkalommal kelt fel szabadságáért, és Trianonban megcsonkítottak minket, és még mindig itt vagyunk. Eleink számtalanszor megkongatták a nemzethalál vészharangját, és ma is kevesen vagyunk, akik a magyarság elé tornyosuló végzetes kihívásokra hívják fel a figyelmet. Ahogy korábban számosak, mi is a "bús kasszandrák" vagyunk, de a történelem arra tanít minket, hogy a történelmet nem a tömegek írják.

Ahogyan, amint Victor Hugo is mondta, Magyarország a hősök nemzete, tehát a magyar történelem bővelkedik szabadságharcokban, ez egy állandóság. De az is szintén stabilan ott szunnyadt búvópatakként a kollektív néplélekben, kik vagyunk, mi, magyarok, itt Európa szívében. Ugyanis keletről jöttünk, származásunk, nyelvünk valamiképpen mégis kilóg az indoeurópai nép- és nyelvcsalád sokaságából még most is (most abba ne menjünk bele, az európai lakosság hogyan alakul át, és veszíti el európai jellegét...). És ezzel együtt mégis európaiak vagyunk, az egyik legtöbbet tettük Európáért, a kereszténységért és az ebből sarjadó civilizációért. Ráadásul egyre inkább azt látni, amit a szó klasszikus értelmében európaiság alatt értünk, a keresztény erkölcsi alapokat, a görög-római örökséget, már egyre kevésbé találjuk meg a kontinens nyugati felén, de Kelet-Európában és még távolabbra haladva keleten még többet láthatunk abból az ihlető forrásból, amiből a nagy nyugati kultúra is fakadt. S amely pusztul szemünk előtt.

De a magyar identitás egyik örök és eldöntetlen kérdése, hogy mihez kezdjünk ezzel a bennünk lévő kettősséggel, és nem is én, s főként nem e cikk keretein belül fogom ezt feloldani, megoldani - mindenki számára. Azonban határozott meggyőződésem, hogy büszke vagyok a magyarság szkíta-hun eredetére, őseink hitére és kultúrájára, de ezzel együtt, ezt integrálva tartom magam valódi európainak és kereszténynek, és tartom az európai embert az emberiség Prométheuszának. Nem feledve a Kelet kincseit. Nem vagy-vagy kérdés, hanem a kérdést meghaladó, az feletti állapot, és ez számomra a leghitelesebb magyarságtudat.

A 21. század hajnalán pedig kibontakozóban van a változások kora, amelyről még nem tudjuk, milyen lesz. De a sátáni amerikai (itt ez nem az amerikai népre vonatkozik) típusú globalizmus pedig megsemmisíteni igyekszik minden tradíciót, minden népet, minden kultúrát, ezeket egybe akarja gyúrni, ez éppúgy ellensége a nyugati nemzeteknek, akár a keletieknek, és talán itt lesz, itt lehet jelentősége a magyarság sajátos (ma már sajnos csak a felszín alatt létező) népi lelkivilágának, amely bizonyos értelemben eurázsiai, de kétségtelenül ötvözi a nyugati és keleti elemeket.

Hogy ezzel a lehetőséggel tudunk-e élni, nem tudjuk. A csodatétel az Isten dolga, a miénk a küzdelem. Ahogy őseink is így gondolkodtak és cselekedtek 907-ben Pozsonynál, és mutatták meg a világnak, a magyarság élni akar. És azóta is él. Voltunk, vagyunk, leszünk. Ez a pozsonyi csata üzenete.

Kövess minket -on és -en!

1945 májusában lezárult a második világháború az európai hadszíntéren, a Nagynémet Birodalom kapitulált. A nyugati szövetségesek és a Szovjetunió érdekbarátsága véget ért, és szinte azonnal azt kezdték el tervezgetni, hogyan tudnának egymással leszámolni.

Azoknak, akiket aggaszt egy világháború esélye, van egy jó hírem. Nem lesz világháború. Legalábbis mostanában nem. Egyszerűen azért nem, mert az Egyesült Államoknak hiányzik hozzá az ereje.

1971. február 5-én halt meg az oroszországi Gorkijban (Nyizsnyij Novgorod) Rákosi Mátyás kommunista politikus, volt miniszterelnök, "Sztálin legjobb magyar tanítványa", a magyar történelem legsötétebb korszakának névadója.

A német hadügyminiszternek végre leesett a tantusz. Boris Pistorius szerint Putyin ukrajnai hadjárata „többé már nem regionális háború”, mert Putyin egy új világrendért harcol.

Elmélyülő külső és belső konfliktusok, olyan súlyos társadalmi törésvonalak, melyet még Magyarország is megirigyelne, etnikai krízis, romló közbiztonság. Igen, ezek az Amerikai Egyesült Államok mindennapjai, de Joe Biden kormányának (már amennyiben elfogadjuk, hogy beszámítható és ő irányít) vannak fontosabb dolgai is, például a Nordic Resistance Movement (NRM) kriminalizálása.

„A »Lázadó Franciaország« (LFI) egy antifasiszta aktivista megmentésére sietett, akinek Magyarország kéri a kiadatását erőszakos cselekmények miatt” – írta meg a Le Figaro.

1943 elejére az SS vezetése a múlt évben engedélyezett 30 000 fős keretet időközben 50 000 főre akarta emelni Magyarországon.

Feltételesen szabadlábra helyezték Nikosz Mikaloliakoszt, az Arany Hajnal görög nemzetiszocialista gyökerű politikai párt alapítóját és vezetőjét, miután letöltötte 13 éves börtönbüntetésének egy részét.

Meglepő hirdetés tűnt fel nemrég a legnagyobb magyar ingatlanos oldalon – egy, a csobánkai villaövezetben, a főváros szívétől alig húsz kilométerre fekvő századfordulós épület leírása ugyanis a következő mondattal nyit: eladóvá vált a hajdani Szálasi-villa.

A szélsőliberális-zsidó Euronews azon örvendezik, hogy egy belgiumi flamand „szélsőjobboldali” aktivistát ítélt el a helyi bíróság, pusztán azért, mert gyakorolta a szólásszabadsághoz való jogát. Ez természetesen „jogállami” megoldásnak számít Brüsszelben.

1944. december 24-étől 1945. február 11-éig a magyarnémet helyőrség 50 napon keresztül szállt szembe a Budapestet ostromló, hatalmas túlerőben levő szovjet hadsereggel, de február 11-én sem adta meg magát, hanem kitörést hajtott végre északi-északnyugati irányba a szovjet ostromgyűrűn keresztül.

Semmi sem tudja megakadályozni az új nemzedékeket abban, hogy szeressék Adolf Hitlert.

A korábbi másodrendű vádlott, a német Tobias Edelhoff meghallgatásával folytatódott az antifa-per a Fővárosi Törvényszéken. A „Hammerbande” korábbi kiképzője ezúttal tanúként állt a bíróság elé, igaz, csak videóhívás keretében.

Életének nyolcvanharmadik évében elhagyta a földi világot László András filozófus, a metafizikai tradicionalitás egyik legnagyobb magyarországi képviselője, írja a Duo Gladii.

Egy viking nő lépett először partra az Újvilágban, méghozzá Kolumbusz előtt félezer évvel. De nemcsak Amerika felfedezésében volt az első, hanem abban is, hogy ott adott életet fiának, aki az első fehér gyermekként született a kontinensen, több mint 500 évvel Virgina Dare előtt.