Kövess minket 
-on és 
-en!
Mi a magyarság jelenlegi helyzete a pozsonyi csata tükrében? Szinte lehetetlen vállalkozás a megfogalmazott kérdésre minden igényt kielégítő válaszokat adni, de ugyanilyen lehetetlen, hogy nemzeti érzelmű magyar ember ne gondolkodna el ezeken az összefüggéseken ezekben a napokban.
Ugyanis 907-ben a történelmi feljegyzések szerint július 4-7-e között zajlott az az esemény, amely később mint a pozsonyi csata vonult be a történelembe.
Hála mindazoknak, akik az elmúlt években felkarolták e történelmi eseményt megemlékezések, előadások és egyéb ismeretterjesztő formákban, mert a rendszerváltás után nem gondolom, hogy sokan tudtak volna arról, mi is történt 907-ben. Feladat, munka van még bőven, de a nemzeti oldal elérte, hogy most már legalább azok, akiket minimális szinten érdekel a történelem, a közélet, tudnak róla, mi történt - immár - 1117 esztendeje.
A Kárpát-medencében megerősödni látszó magyarság halálos veszedelemmel nézett szembe a Keleti Frank Királyság képében. Honfoglaló őseink 895 és 900 után megközelítették már a jelenlegi Ausztria határait, az Enns folyó vidéket, amely már a frankok területét érintette. A frankok a bajorokkal egyetemben döntő lépésre szánták el magukat, elhatározták, hogy kiszorítják, de a legjobb, ha megsemmisítik a keletről itt hont foglaló magyarságot. A csata tétje tehát nem kevesebb volt, mint élet vagy halál. Nem csak egyéni, népi értelemben is. Az eredmény pedig fényes magyar győzelem, megsemmisítő frank és bajor vereség.
Spekulációnak minősíthető, mert a történelemben nincs "mi lett volna ha", de nagy valószínűséggel alapvető fontosságú volt, hogy akkor győzni tudtunk, és ez alapozta meg később, most már több mint ezer éves Kárpát-medencei létünket - természetesen korábban is uralkodtak itt már sztyeppei lovas nomád, szkíta és turáni népek, elsősorban a hunok és az avarok. Velük pedig leszármazási kapcsolatban állt a honfoglaló magyarság, ma ezt már a legújabb tudományos eredmények, az archeogenetikai kutatások is megerősítik, bárhogyan is fájjon ez azoknak az erőknek, amelyek ezt évszázadokon át igyekeztek elhazudni a magyarság elől.
A pozsonyi csata után teltek és múltak a századok, idegen hatalmak jöttek és mentek, a magyarság számtalan alkalommal kelt fel szabadságáért, és Trianonban megcsonkítottak minket, és még mindig itt vagyunk. Eleink számtalanszor megkongatták a nemzethalál vészharangját, és ma is kevesen vagyunk, akik a magyarság elé tornyosuló végzetes kihívásokra hívják fel a figyelmet. Ahogy korábban számosak, mi is a "bús kasszandrák" vagyunk, de a történelem arra tanít minket, hogy a történelmet nem a tömegek írják.
Ahogyan, amint Victor Hugo is mondta, Magyarország a hősök nemzete, tehát a magyar történelem bővelkedik szabadságharcokban, ez egy állandóság. De az is szintén stabilan ott szunnyadt búvópatakként a kollektív néplélekben, kik vagyunk, mi, magyarok, itt Európa szívében. Ugyanis keletről jöttünk, származásunk, nyelvünk valamiképpen mégis kilóg az indoeurópai nép- és nyelvcsalád sokaságából még most is (most abba ne menjünk bele, az európai lakosság hogyan alakul át, és veszíti el európai jellegét...). És ezzel együtt mégis európaiak vagyunk, az egyik legtöbbet tettük Európáért, a kereszténységért és az ebből sarjadó civilizációért. Ráadásul egyre inkább azt látni, amit a szó klasszikus értelmében európaiság alatt értünk, a keresztény erkölcsi alapokat, a görög-római örökséget, már egyre kevésbé találjuk meg a kontinens nyugati felén, de Kelet-Európában és még távolabbra haladva keleten még többet láthatunk abból az ihlető forrásból, amiből a nagy nyugati kultúra is fakadt. S amely pusztul szemünk előtt.
|
|
|
|
|
|
De a magyar identitás egyik örök és eldöntetlen kérdése, hogy mihez kezdjünk ezzel a bennünk lévő kettősséggel, és nem is én, s főként nem e cikk keretein belül fogom ezt feloldani, megoldani - mindenki számára. Azonban határozott meggyőződésem, hogy büszke vagyok a magyarság szkíta-hun eredetére, őseink hitére és kultúrájára, de ezzel együtt, ezt integrálva tartom magam valódi európainak és kereszténynek, és tartom az európai embert az emberiség Prométheuszának. Nem feledve a Kelet kincseit. Nem vagy-vagy kérdés, hanem a kérdést meghaladó, az feletti állapot, és ez számomra a leghitelesebb magyarságtudat.
A 21. század hajnalán pedig kibontakozóban van a változások kora, amelyről még nem tudjuk, milyen lesz. De a sátáni amerikai (itt ez nem az amerikai népre vonatkozik) típusú globalizmus pedig megsemmisíteni igyekszik minden tradíciót, minden népet, minden kultúrát, ezeket egybe akarja gyúrni, ez éppúgy ellensége a nyugati nemzeteknek, akár a keletieknek, és talán itt lesz, itt lehet jelentősége a magyarság sajátos (ma már sajnos csak a felszín alatt létező) népi lelkivilágának, amely bizonyos értelemben eurázsiai, de kétségtelenül ötvözi a nyugati és keleti elemeket.
Hogy ezzel a lehetőséggel tudunk-e élni, nem tudjuk. A csodatétel az Isten dolga, a miénk a küzdelem. Ahogy őseink is így gondolkodtak és cselekedtek 907-ben Pozsonynál, és mutatták meg a világnak, a magyarság élni akar. És azóta is él. Voltunk, vagyunk, leszünk. Ez a pozsonyi csata üzenete.
