Kövess minket: Telegram — X — Vkontakte
Négynapos utazás után 1945. február 6-án érkeztünk Bajáról Temesvárra. Verőfényes délelőttön vagoníroztunk ki. Az éhségtől és a szomjúságtól elgyötör emberek nagy része megrohamozta az olvadó havat, és marokszámra tömte a szájába.
Az őrök riadtan figyelték a történteket, és hogy a rendet fenntartsák, az emberek közé lőttek. Jó páran holtan terültek el a földön.
A táborban ekkor már dühöngött a flekktífusz, a vérhas és a malária. Az utóbbi engem is elkapott. Legyengültem, jártányi erőm sem maradt, és elvesztettem látásomat is. Egy teljesen idegen ember vett gondozásba: etetett, itatott, elkísért a latrinához stb. Életemet köszönhetem neki. Egyébként a napi halottak száma 50-100 között mozgott. Egy hónap múlva kerültem ki a kórházból. Munkára is beosztottak, a láger vöröskeresztes osztagához.
A foglyok különböző nemzetiséghez tartoztak: magyar, német, olasz, francia, lengyel, román. Sok zsidó is volt köztük, akik állandóan háborogtak, amiért fogva tartották őket. Budapest eleste után magyarokat tömegesen hoztak ide. Érkezett egy magyar vöröskeresztes stáb is, az ide hurcolt civilek felkutatására. Munkájuk eredményes volt, mert mintegy 400 főt sikerült kimenteniük.
A háború befejeztével ezrével érkeztek ide újabb foglyok. A munkaképeseket tovább szállították, a gyengéket, betegeket visszatartották. Az utóbbiak közül naponta 100-200 pusztult el. A halottakról nem készült kimutatás, nyilvántartás. Nagy gödrökbe temették el őket meztelenül. Ruháikat elégették, esetenként a velük lévő tárgyakkal és iratokkal együtt. A foglyok száma július végére annyira lecsökkent, hogy auguszuts 15-én a tábort véglegesen felszámolták. A még ott lévőket – engem is – átvittek Focsaniba.
Horváth Imre – Dunakiliti
Hadifogoly Híradó 1997/7.
|
|
|
|
|
|
