Kövess minket 
-on és 
-en!
Isten nevét szádra hiába ne vedd! Napjaink Amerikájában a néger szót vallásos hódolattal vegyes borzalommal övezik, legfeljebb „n betűs szóként” (n-word) utalnak rá és tabusítják.
Mintha valami szitokszó lenne, pedig csak egy egyszerű ténymegállapítás. Annak a vizuálisan tapasztalható ténynek a rögzítése, hogy az illető, akit címkéznek vele, fekete bőrű (olaszul, spanyolul, portugálul: negro).
Valójában semmiféle pejoratív vagy rasszista éle nincs, és az európaiak évszázadokon át használták az afrikaiak megnevezésére. Mára azonban a fehéreknek különböző retorziók (állásvesztés, társadalmi meghurcolás, fizikai atrocitás stb.) terhe mellett tilos, sőt alkalmanként életveszélyes lett a szájukon kiejteni, akár magánkörben is, pusztán azért, mert a feketék sértőnek érzik magukra nézve. Ők persze fesztelenül négerezhetik egymást, és a fehérekre is mindenféle gúnyneveket (cracker, honky, whitey stb.) aggathatnak, amit az utóbbiak nem vesznek tőlük zokon, nagyvonalúan az afroamerikai folklór részének tartva ezeket.
A feketék néger-idioszinkráziája már csak azért is visszás, mert egy Robin DiAngelo nevű frusztrált fehér fúria a woke-izmus egyik kézikönyvének számító The New York Times-bestsellerében a fehérek állítólagos „érzelmi törékenységét” pellengérezte ki a „rasszizmusukkal” való szembesítésük apropóján, holott sokkal inkább Tamás bátya kunyhója táján kellett volna söprögetnie törékenység tekintetében. Fehérek ugyanis gyakorlatilag sohasem támadnak feketékre pusztán azért, mert az utóbbiak megsértették a büszkeségüket, és belegázoltak az önérzetükbe. Nem így a feketék, akik hajlamosak nemcsak egy sértőnek tartott szót, de akár egy kihívónak vélt pillantást is erőszakkal megtorolni. Gyakran azzal mentegetik erőszakos bűncselekményeiket is, hogy fehér áldozataik „lenégerezték” őket, tehát a megtorlást úgymond kiprovokálva csak azt kapták, amit megérdemeltek. Jellemző módon az afrobolsevik rezsim bíróságai hajlamosak is a fekete nebáncsvirágok „jogos felháborodását” enyhítő körülményként értékelni, akár gyilkosságok esetében is.
A fehérek kollektív degradálásának, társadalmi státusuk fokozatos hanyatlásának és a rasszok közötti hatalmi erőviszonyok drámai átrendeződésének jelképe, hogy az amerikai fősodrú sajtóban újabban következetesen nagy kezdőbetűvel írják a Fekete szót személyekre alkalmazva, fehérek esetében azonban továbbra is a hagyományos írásmód dukál. Ez lett az évtizedek óta mesterségesen gerjesztett és Obama elnökké választásában kulminálódó giccses-parodisztikus négermánia természetes végkifejlete, amelynek jegyében a média gátlástalanul agyonsztárolja a feketéket, a legjelentéktelenebb kulturális, művészeti vagy tudományos (?) „vívmányukat” is a felülmúlhatatlan fekete zsenialitás sztratoszferikus kisugárzásának minősítve és szuperlatívuszokkal hozsannázva. Mindeközben Hollywood ad nauseam ömleszti frontálisan lobotomizált közönségére a feketéket wakandai szuperhősökként ábrázoló primitív propagandafilmjeit, egyre gyakrabban infantilis képregényeket adaptálva a filmvászonra (vö. Marvel-univerzum). Így aztán manapság az amerikai fehér férfiaknak a fekete játékosokkal teletömött brutális amerikaifoci-meccsek, a fehér nőknek egy pletykafészek fekete nőszemély (Oprah) sziruposan exhibicionista locsi-fecsi szeánszai, a fehér fiataloknak pedig gangszta rapperek performanszai jelentik a szórakozás netovábbját.
Ilyen súlyosan agykárosító szociokulturális közegben egyre több fehér szeretne horribile dictu… Fekete lenni (nagy kezdőbetűvel!). Igen, nem tévedés. Egyesek semmitől sem riadnak vissza, még a legobszcénabb aberrációtól sem. A transzgenderizmus mintájára immár a transzracializmus a legújabb degenerált divathóbort Weimarikában, ebben a klimatizált Szodoma és Gomorrában, ahol tényleg feltartóztathatatlannak tűnik az elmebajok láncreakciója. A rasszváltoztatásnak van fizikai és mentális formája. Az előbbi főleg fehér nők körében terjed, és áldozatai igyekeznek külsőleg is (bőrsötétítéssel, szájfeltöltéssel, hajgyapjúsítással, szilikonos fenéknagyobbítással stb.) megfelelni a hagyományos néger szépség(?)ideálnak. A másik nembeli fehérek (mert férfiaknak semmiképpen sem nevezném őket) többnyire megelégednek a mentális négerséggel, bár a fekete zene (reggae, rap stb.) mértéktelen élvezetébe belehülyült rasztafári és wigger (fehér néger) fiatalok megjelenésükben is majmolják fekete bálványaikat.
Nem csoda, hogy ez utóbbiak vérszemet kaptak, és kedvenc hobbijuk lett a fehérek nyilvános megalázása, térdepelésre, sőt lábcsókra kényszerítése, többnyire még csak nem is nyers fizikai erőszakkal, hanem pusztán lelki terrorral. Ahogyan a „fekete héber izraeliták” is teszik, egy több tízezres tagságú szekta tagjai, akik az amerikai nagyvárosi dzsungelekben prédikálják a saját képükre teremtett Négeristen dicsőségét. Köztéri attrakciónak számító vallásgyakorlásaik során fehér járókelőket hipnotizálnak arra, hogy elébük járuljanak lábcsókrituáléra. Ezeket a videóra vett épületes jeleneteket az interneten terjesztik, azt sugallva, hogy fehérként itt az ideje, hogy megalázkodj az első jöttment fekete előtt, és a bocsánatáért esedezz, mert ő a papod, a szented és a mártírod!
|
|
|
|
|
|
Madonna már három évtizede allegorizálta ezt a Like a Prayer című videoklipjében. Íme, a sztori zanzásítva: Madonna a szemtanúja, hogy fehérek bandája egy karikatúranáci vezérletével meggyilkol egy fehér nőt (fő az életszerűség). Egy fekete dzsentleman fölé hajol, hogy megmentse, de egy fehér zsaru letartóztatja. A rémült Madonna beesik egy néger templomba, letérdel egy könnyező faszent elé, aki valójában az ártatlanul letartóztatott fekete alteregója, és megcsókolja a lábát. Az életre kelő fekete ezt a homlokára lehelt habkönnyű puszival viszonozza. Egy fekete gospelkórussal dalolva Madonna újra letérdel, most egy fekete nő előtt, majd ismét felbukkan a fekete szent, és lesmárolja Madonnát, aki hálából kimenti a börtönből. Végső tanulság: a fehérek gyilkolnak, a feketék megváltanak. Katarzis és halleluja! Ez a szám akár az afrobolsevik Amerika állami himnusza is lehetne, és ahogy a dolgok haladnak, egy napon talán az is lesz.
