Kövess minket: Telegram — X — Vkontakte
„A magyar vérbíróságok előtt lefolyt pörök során arról az Európáról volt szó, ahol szellemi síkon nincsenek nagy és kis nemzetek, hanem ahol minden nemzet egyaránt teljesíti kötelességét a nagy európai gondolat jegyében. A perek kulisszája mögött nem volt szó a nagy Angliáról és a kis Lengyelországról és az Európa keleti részén fekvő még kisebb Magyarországról. Ott Európáról, a szellem Európájáról, a lassan ködbevesző Pax Romana anyagon, téren és időn felül álló európai szellemiségről volt szó.”
Ahogy az utószóban olvashatjuk, e gondolatokat 1958 őszén „valahol Európában” vetette papírra Fiala Ferenc és Marschalkó Lajos a Vádló bitófák – A magyar nemzet igazi sírásói című könyvben, amely a második világháborút követő magyarországi népbírósági perekről szóló kötetetek közül az egyik leginformatívabb és legkülönlegesebb darab. Az eredetileg 1958-ban, Londonban megjelent munka alapos oknyomozás, kutatás és anyaggyűjtés után látott napvilágot, benne olyan memoárokkal, amelyek szinte biztosan a múlt ködébe vesztek volna, ha a két kiváló újságíró nem veti őket papírra így megőrizve azokat az utókornak. Persze aki szeretné elolvasni a könyvet, annak nem kell az 1958-as vagy későbbi, emigrációban megjelent kiadásokhoz nyúlnia, hiszen 2008-ban a Gede Testvérek kiadó jóvoltából megszületett egy hazai kiadás is, mely mind a mai napig elérhető és megvásárolható.
Nincs előadás jó könyvek és idézetek nélkül, így a Fekete István Szabadegyetemen nemrég tartott előadásomban én is felhasználtam a Vádló bitófákat, mint forrást egy-egy idézet és egyéb történeti megállapítások erejéig. Mivel a könyv alapmű a témában, úgy gondoltam, hogy egyfajta levezetésként egy önálló cikket is megér a Könyvbemutató rovatban.
A két világháború közötti politikai, szellemi és katonai elit kommunistáknak és csatlósaiknak való kiszolgáltatásában oroszlánszerepet vállalt a kalandor Himler Márton és csapata, akik az OSS (Office of Strategic Services) és az Egyesült Államok hírszerező ügynökségének (CIC) zsoldjában gyűjtötték össze a Nyugaton tartózkodó egykori elitünket, majd szállították vissza őket Magyarországra. Az eredmény ismeretes, legtöbbjüknek esélye nem volt túlélni a kirakatpereket, sőt, nem túlzás kijelenteni, hogy előbb volt meg az ítélet mint maga a tárgyalás. A bosszúszomjas Himlernek azonban ez nem volt elég, és több mint egy évtizeddel később – szintén 1958-ban – belerúgott még egyet a holtakba, és kiadott így könyvet Így néztek ki a magyar nemzet sírásói címmel. A kötet bicskanyitogató, ám pont ezért érdemel egy külön bemutatót „olvass az ellenségeidtől is” címszóval. Ami azonban a Vádló bitófákat illeti, nyilván nem nehéz kitalálni, hogy a könyv egyfajta válaszként, reakcióként született meg Himler kötetére. Fiala és Marschalkó ötlete bejött, a széles adattára támaszkodó kötet népszerű lett az emigrációban, főként az Egyesült Államokban.
Örök igazság, hogy minél közelebb érzünk magunkhoz egy témát, annál jobban és színesebben tudunk írni róla, de a verhetetlen jolly joker még mindig az, ha át is éltük a leírtakat, netán sok olyan embert ismerünk, akik átélték. Az írópáros esetében mindkettő megállja a helyét. Fiala Ferencet a népbíróság 1946-ban mint háborús bűnöst golyó általi halálra ítélte, ám a Nyilaskeresztes Párt – Hungarista Mozgalom egykori sajtófőnöke mellett olyan emberek tanúskodtak, akikről legmerészebb álmainkban gondolnánk csak hasonlót: zsidó tanúk, akik a bíróság előtt is kiálltak Fiala mellett, mondván mindvégig emberséges magatartást tanúsított a háború éveiben. Ezt a kétségkívül nemes pártfogást a népbíróság figyelembe vette, így az ítéletet életfogytiglani fegyházbüntetésre módosította. Mint oly sok sortársa, Fiala is kiszabadult 1956 októberében, forradalmárok szabadították ki a szabadság napjaiban. Ezt követően Nyugatra távozott és ott is halt meg 1988-ban, Saarbrückenben, Nyugat-Németországban.
Marschalkó Lajos 1945-ben Németországba menekült, s noha a kommunista hatóságok kérték a kiadatását, csodával határos módon a Szövetséges Ellenőrző Bizottság ezt megtagadta, és Himlerék hálóját is sikeresen elkerülte. Persze a népbírósággal „nem lehetett szórakozni”, távollétében jelképesen halálra ítélték, így az újságíró csak „átvitt értelemben” került kapcsolatba a mészárszékként funkcionáló intézménnyel. Marschalkó sajnos korán, 1968-ban hunyt el Münchenben.
A Vádló bitófák egyrészt nem rest alaposan bemutatni a háború utáni lelketlen atmoszférát, Himlerék tevékenységét, a nyugati – sokszor bíráló – véleményeket, de a hangsúly természetesen a pereken, illetve egykori elitünk hazahurcolásán van. Utóbbit a legritkább esetben tárgyalja kötet részletesen, épp ezért sokak számára – érthető módon – nem is teljesen világos, hogyan kerültek újra haza a Nyugatra távozott politikusok, katonatisztek, szellemi emberek. A kötet választ ad rá, miközben a népbírósági pereket a legapróbb rezdülésekig ábrázolja, sőt a hangsúly sokszor kifejezetten ezeken van. Pótolhatatlan forrás, hiszen történeti munkák rendszerint nem rögzítenek ilyeneket, pedig egy-egy bekiabálás, elejtett félmondat, megnyilvánulás beszédesebb 100 dokumentumnál is. Mindezekhez azonban kellett a személyes jelenlét, illetve a kivégzettek családjaival, a túlélőkkel való diskurálás is, melyet a Nyugatra menekült és ott megmaradt emigráns politikusok, újságírók visszaemlékezései, anyagai egészítenek ki.
|
|
|
|
|
|
A Vádló bitófák pótolhatatlan és megkerülhetetlen kötet mindazok számára, akiket érdekel, hogyan véreztették ki két világháború közötti elitünket a szovjet szuronyokra támaszkodó hazai kommunisták és csatlósaik, a könyv végén található név- és tárgymutató pedig az általános tudásunkat is megfelelően bővíti. A kötet természetesen nem könnyed, nyáresti olvasmány, de hát nem is lehet minden könyv feladata a könnyed szórakoztatás.
