Kövess minket: Telegram — XVkontakte

A címben olvasható idézetet egy Gulag-túlélő válaszolta családtagjainak arra a kérdésre, hogy mit csinált és hol volt abban a nyolc évben, amikor a szovjetek elvitték.

Ennyit mondott, és semmi többet. Ez a példa jól mutatja, milyen mélyen magukba zárták a szovjet lágerből hazatért emberek megpróbáltatásaikat.


Elhurcolás után meghurcolás

1944 végétől 1948-ig a szovjet hatóságok több ezer magyar polgári lakost küldtek Gulag-lágerekbe. Ma már csak nagyon kevesen élnek a táborok poklát megjárt egykori rabok közül. A túlélők gyerekeinek többsége a hatvanas és hetvenes éveiben jár, és a harmadik generáció is felnőtt korba ért. Vajon megtörtént-e a szovjet lágerekbe kényszerített emberek történetének továbbadása a családon belül? Hogyan és mit lehet e semmihez sem fogható fizikai és lelki megaláztatásról a családtagoknak elmondani?

Mit ismernek a második generáció tagjai a szülő évtizedekig kényszerűen elhallgatott múltjából? Hogy e kérdésekre választ kapjunk, felkerestük közel harminc, az ország különböző településein élő Gulag-túlélő családját és interjút készítettek gyermekeikkel, unokáikkal. A beszélgetésekből kiderül, hogy bár inkább hallgattak múltjukról a szovjet rabságból hazatértek, volt három téma, amelyre gyakran utaltak, sokszor önkéntelenül, vagy egy-egy elszólással: a rettenetes hideg, az éhezés és a napi kenyéradag, valamint az állandó erőszak emléke a volt „gulágosok” egész életét végigkísérte.

A II. világháború végétől több százezer lakost hurcoltak el szovjet lágerekbe. Az Urálon túli, ázsiai területeken lévő Gulagokra az úgynevezett politikai foglyokat vitték, bírósági ítélettel, koholt vádak alapján. Itt általában 7–11 évet töltöttek a magyar rabok. Gupvira bírósági ítélet nélkül, tömegesen vitték el az embereket – miként a köznyelvben rögzült – „málenkij robotra” (kis munkára), de több ezer civil németként való internálás, vagy hadifogoly-létszám kiegészítés következtében került ilyen kényszermunkatáborba, ahol a fogság többnyire 2-3 évig tartott.

Az elhurcoltak számának feltárása befejezhetetlen folyamatnak látszik, mivel pontos adatok nem állnak rendelkezésre. A Szibériában és a Szovjetunió más távoli részein működő Gulag-lágerek a szovjet állami terror embertelen intézményei voltak. Itt a raboknak a rettenetes hideg, az állandó éhezés, a megaláztatások, a kemény fizikai munka, a reménytelenség, a hazától való elszakítottság mellett az állandó életveszéllyel is meg kellett küzdeniük, többek között azért, mivel köztörvényes bűnözőkkel zárták össze a „politikai” foglyokat. Mielőtt idekerültek a magyarok, a vallatások és kínzások után a szovjet büntetőtörvénykönyv alapján ítélték el őket 15–20–25 évre még Magyarországon, vagy az akkor szovjet fennhatóság alá tartozó ausztriai Badenben.

A kémkedés vagy a Szovjetunió ellen terrorcselekmények hamis vádjával elítélt férfiak és nők a társadalom legkülönbözőbb rétegéből kerültek ki, kétkezi munkásoktól vezérkari tisztekig; többségük 17–20 éves levente volt. A Gulagról alapvetően két turnusban, 1953-ban és 1955-ben tértek haza a túlélők – nagyságrendileg 2500 ember. Egy részük itthon még több hónapig börtönben volt (Jászberényben vagy Nyíregyházán), majd mint „hadifoglyokat” bocsátották el őket a magyar hatóságok. A lágerélet során szerzett lelki és testi sérülésekkel, betegségekkel kellett újrakezdeniük életüket, úgy, hogy csak másodrendű állampolgárnak számítottak, és sokukat közülük több évig megfigyelték.

A magyar határ átlépése után megfenyegették a volt rabokat: kapcsolatot egymással nem tarthatnak, és senkinek sem beszélhetnek arról, hogy hol voltak és mit éltek át. Családtagjaikat és önmagukat is féltve, a túlélőknek nem volt választásuk: sokan otthon sem beszéltek az átélt traumáról és évtizedekre magukba kellett fojtaniuk az összes sérelmüket, testi és lelki szenvedésüket. Hazatérésük után a volt rabok társadalmi érvényesülése korlátozott volt, többen csak segédmunkásként helyezkedhettek el, azonban többségüknek sikerült alkalmazkodnia a körülményekhez, családot alapítottak, anyagilag biztonságot teremtettek – az átélt szörnyű élményeket azonban továbbra is magukban hordozták.


Félelem és szégyen

Az elhallgatásnak politikai és lelki okai egyaránt voltak. Előbbi nyilvánvaló: a szocialista rendszerben szóba sem kerülhetett a szovjet lágerekbe hurcolt magyarok sorsa, a Kádár-rendszer utolsó dekádjának második feléig nyilvánosan nem lehetett erről a kollektív traumáról beszélni. Másrészről a megaláztatások és sérelmek kibeszélésének gátat vető hatások között találjuk a szégyent. Gyakran maguk az áldozatok szégyellték magukat a rabságuk és az ellenük elkövetett embertelenségek miatt. Az egyik túlélő így fogalmazta meg ezzel kapcsolatos érzéseit: „De nem nagyon szeretek ezekről beszélni, a családom körében is sokszor kitérek a téma elől. Sokszor azt sem tudom, szégyelljem-e, vagy büszke legyek rá, hogy elvittek.” (Szabó Zsigmondot idézi Bogár Ildikó a Nyolcszázezer című interjúkötetében.)

Az elhallgatás az otthoni környezetben ugyanakkor nem azt jelentette, hogy totális és teljes körű volt a téma titokban tartása, a gyerekek kamasz- vagy ifjúkorukban tudták, hogy a szülő az „oroszoknál volt fogságban” – a Gulag szót a rendszerváltásig egyáltalán nem használták sem a köznyelvben, sem az érintett családoknál –, azonban ennek okáról, részleteiről, következményeiről alig-alig volt ismeretük. Legtöbbjük idős korában, jóval a rendszerváltozás után nyílt meg és beszélt majd’ fél évszázad távlatából az egész életét meghatározó traumáról.


Hideg

A családtagok a „fogságról” legtöbbet a hideg kapcsán hallottak a szülőtől. A hideg és a „gulág” számukra szinonimává váltak. Az egyik túlélő, Nagy Lajos elbeszélését unokája rögzítette: „Nagyon meg voltunk ijedve, mert augusztus hónapban értünk oda, de ott minden meg volt fagyva. Hát, mondjuk, itt ember ezt ki nem bírja. A lágerben mindjárt adtak vattás ruhát, szőrcsizmát, mert anélkül nem lehetett létezni. […] El se lehet hinni azt, hogy mit is lehet csinálni olyan marha hidegben. Mert a 40 fok az rendszeres volt. 30–40–50 fok volt. Ha fújt a szél, akkor 55–60 is. Olyan öltözékben voltunk, hogy nem fagytunk meg, aki vigyázott magára. Aki nem vigyázott magára, annak az arca bubja, vagy a keze, vagy a lába megfagyott. […] Ha valaki meghalt, azt nem lehetett ott elásni. Azt kicsit távolabb a lágertől otthagyták, aztán a farkasok megették, meg a vadak.”

A lágert megjárt embereknél későbbi, otthoni életükben is megmaradtak a rabság alatt kialakult szokások. „Nem zoknit vett egy időbe, hanem betekerte a lábát ronggyal. […] Kapcával és mondta, hogy így voltunk annak idején is kint és ez neki jó. […] De, fázott. Ő nyáron is pulóveresen volt” – emlékezett nagypapájára unokája, ifj. Lippert Ferenc. Míg mások a mínuszok ellenére a hazai téli klímát is enyhének érezték: „Ez a Vorkuta ez egy hideg pont volt. Édesapám, amit mesélt, mínusz 72 fok volt a leghidegebb. Azt hiszem 35 fok alatt nem kellett kimenni dolgozni. Megjöttek a Szovjetunióból, az első teleken édesanyám mínusz 5-10 fokban szandálban, rövid ujjú blúzban, lengén öltözve volt. Neki az jó idő volt. Annyira bírta.” (Farkas Károly)


Kenyér

A kenyér a lágerben a túlélést jelentette. A kevéske fejadagot rendkívül meg kellett becsülni. Az egyik túlélő, Vidi József így beszélt erről: „Reggel adtak 65 dkg kenyeret. Minden reggel minden rabnak, ha dolgozott, ha nem, az megjárt. Meg kétszer adtak levest. Ez volt az egész. Na most, ha dolgozott, és teljesítette a 100%-ot, akkor emelték a kenyér adagját, emelték a levest, akkor még a leveshez volt kása. Ez a koptatott búza, vagy rozs, azt főzték meg. Kis zsír rá aztán kész. Semmi több.” A kenyéradag elosztásáról részletesen beszámolt az egyik szülő a már felnőtt korú gyermekének, Farkas Károlynak: „Édesapám mesélte, hogy a lágerben négyen kaptak egy kenyeret. Összeállt négy ember mindig, egy mérte, három másik választott.

Nagyon pontosan kellett mérni, mert ha nem jól mérte, akkor megverték, volt olyan, hogy meg is ölték, ha nem úgy csinálta. Annyi volt a haszna, hogy a morzsa azé lett, aki mért. Botból meg madzagból csinálták a mérleget.”

Az élelem komoly érték maradt a túlélőknek egész életükben. „Gyermekkoromban apám mindig mondta, hogy a kenyeret nem szabad kidobni. És anyukám mesélte, hogy mindenhol talált kenyeret, zacskóban, meg papírban, meg nem tudom hová dugta. Volt olyan érzésem, hogy idős korában azt gondolta, ott van az oroszoknál” – elevenítette fel Jegyes Eta.

Van, akinél a szülő étkezési szokása maradt emlékezetes, mint például Fodorné Simon Veronika esetében: „Szegény papa egész életében gyorsan evett. A vasárnapi ebédekről én emlékszem erre, hogy az anyám néha szólt, hogy lassabban egyen. És akkor azt néha mondta válaszként, de tudod meg kellett tanulnom, hogy az az enyém, amit megeszek. Mert ha félrenéztem, már ellopták az ételemnek egy részét. […] És azt is el szokta mesélni, hogy a napi fejadagban volt valami minimális mahorka, és hogy ő mindig elcserélte a dohányát cukorra, mert tudta, hogy a cukor kalória és fontos. Mondta is, hogy hát, bizony a dohányosok sokkal rosszabb bőrben voltak.”


Erőszak

A Gulagon az agresszió a mindennapi élet része volt, s a szülői történetek gyakran szóltak a lágerek fizikai erőszakra épülő törvényeiről. Az őrök felszólítás nélkül lőhettek a szabályokat be nem tartó rabokra. „Azt mesélte anyám, hogy amikor reggel mentek a munkára, akkor mindig bemondták azt, hogy aki – ezt is oroszul mondta anyám –, hogy aki a transzporttól egy lépést jobbra, vagy balra kilép, azt felszólítás nélkül lelövik. Aki meg akart halni, az kilépett a sorból és agyonlőtték. Vagy, aki megközelíti a kerítést azt agyon lövik. A legnagyobb veszélyt a táborok igazi urai, a köztörvényes bűnözők jelentették.

Az erőszak folytonos jelenléte sokakban olyan mély nyomot hagyott, hogy életük végégi irtóztak annak minden formájától. Pregitzer Fruzsina színésznő ezt így idézte fel: „Soha nem nézett meg apám olyan darabban, amiben meghaltam a színpadom. Egyszerűen azt higgyem el, ő annyi szenvedést látott életében, hogy egyszerűen még csak játékból sem kíváncsi rá. Biztos nagyon jó színész vagyok, de nem kíváncsi az ilyen teljesítményre. Nem feltétlenül csak vígjátékokat nézett meg velem, de azt, ahol a szenvedést látta, ha én szenvedtem színpadon, azt nem.”

Sziklai Éva számára gyerekként az tűnt fel, amikor a vér és az erőszak látványa miatt a disznóvágástól „menekült” az apja: „Apunak az egyik nagyon fájó pontja a disznóvágás […] – Nagyon sokszor látta azt, hogy halomra ölték az embereket és dózerrel tolták be a hullákat a tömegsírokba. És ott a húsnak a látványa, ahogy a dózer szétmarcangolta őt az nagyon megrendítette és disznóvágáskor neki mindig ez jutott eszébe. Nem nekem mondta, hanem az anyuval veszekedések közepette derültek ki ezek a dolgok, amit én is hallottam.”

A hallgatás politikai kényszere legalább négy évtizedig tartott, de a belső kényszer még tovább dolgozott a túlélőkben. Több mint harminc év kötelező amnézia után, a nyolcvanas évek végétől megjelentek visszaemlékezések (Rózsás János: Keserű ifjúság, 1989, Keményfi Béla: Magyar leventék a sarkkörön túl, 1989), készültek dokumentumfilmek (Gulyás János és Gyula: Málenkij robot, 1990), s ha kevesen is, de publikáltak történészek feltáró kutatásokat. Már nyíltan találkozhattak az egykori rabok és szervezetet hozhattak létre, megindult a kárpótlásuk is, miközben a családi emlékezésben karakteres változást, nagy áttörést nem hozott a politikai-társadalmi átalakulás.

Sokkal inkább a fokozatosság, az apró lépésenként való megnyilatkozás volt jellemző. A leszármazottak szerint jóval később, akár másfél, két évtizeddel a rendszerváltozás után érzeték úgy a szülők, hogy bátran, szabadon beszélhetnek. A második generáció tagjai közül sokak számára csak felnőttként tárult fel a lágert megjárt szülő története, de van, akinek soha nem nyíltak meg teljesen, ahogy egyikük fogalmazott: „Felnőtt korra is igaz, ha bármit konkrétan kérdeztem, akkor bezárkóztak.”

Kövess minket: Telegram — XVkontakte

Szovjet-Oroszországban nyilvános szeánszokon kötelezték önkritikára a rezsim által ideológiai-politikai ellenségeknek tekintett elemeket (burzsujokat, kulákokat, értelmiségieket) veleszületett társadalmi kiváltságaik levezekléseként.

Erre már sokan nem emlékeznek: 1919 júliusában a hajdúböszörményi "Ébredő"-nyomda tulajdonosa, Szabó Ferenc kirakatában megjelent egy plakát. Rajta kormánykerék, amelyet egy kemény kéz fog.

Pénzgyűjtésbe kezdett a 2023-as antifa támadások kitervelőjének és elsőrendű vádlottjának, Ilaria Salisnak családja.

1919. június 24-én robbant ki a tanácsköztársaság ellen szervezett legjelentősebb felkelés. A törekvés elbukott. Árulás, rossz időzítés, szervezetlenség, naivitás, ezek egyszerre okolhatóak a kudarcért.

Felvétetett Budapesten, a Budapesti Államrendőrség Politikai Rendészeti Osztályán, 1945. október 23-án.

Újabban a gázai tragédia elhomályosította azt a még tragikusabb tényt, hogy az ukrajnai testvérháborúban immár két éve gyilkolja egymást a világ legveszélyeztetettebb demográfiai kisebbsége, a világnépesség alig 2 százalékát (!) képviselő javakorabeli (20–40 éves) fehér férfi, eddig több százezres veszteséget okozva önmagának.

Az egykori SS-tagok végzetes fogyatkozásával már egyre nehezebb háborús pereket rendezni, ezért újabb és újabb ajvékolni való után nézve több osztrák tartományról is „kiderítették”, hogy ott még mindig „nácik által komponált himnuszok” vannak érvényben.

Szigorúbb fellépést kér számos zsidó szupremácista prominens a TikTok vezetőitől „a platformon elharapózó antiszemita tartalmak ellen”.

A német belügyminisztérium közölte, hogy betiltott egy „szélsőjobboldali, rasszista csoportosulást, amely arról ismert, hogy gyerekek és fiatalok körében terjeszti antidemokratikus eszméit”.

Kanadában letartóztatták a „Sötét idegent”, az elmúlt évtized egyik legbefolyásosabb nemzetiszocialista propagandistáját.

A rezsim intenzív pszichológiai hadviselést folytat az őshonosok ellen, nehogy olyan következtetéseket vonjanak le, amelyek megkérdőjeleznék a tömeges bevándorlást és a többrasszú társadalmat.

Furcsa észjárásuk van a németországi hatóságoknak: minél aktívabb és erőszakosabb a szélsőbaloldali Antifa, annál inkább fellépnek a nacionalista színtér ellen. Abszurd? Igen, de pont ez a valóság.

Körözést adott ki Yaroslav Hunka 98 éves kanadai állampolgár, a Waffen-SS Galícia ukrán hadosztályának veteránja ellen az orosz belügyminisztérium.

Lipcsében zavargásba fordult át több kisebb tüntetés, amiket azután szerveztek, hogy a drezdai bíróság elítélte a szélsőbaloldali antifa terrorista Lina Engelt.

Akik még nem ismernék a történetét annak a mondásnak, hogy Románia a "történelem prostituáltja", annak segítünk hat történelmi momentummal, amely eléggé tiszta képet fest arról, milyen szövetségese volt ez az ország néhai partnereinek.

„Ezzel az aláírással a német nép és a német haderő, tetszik vagy sem, a győztesek kezébe adta magát” – mondta Alfred Jodl vezérezredes Dwight D.Eisenhower tábornoknak, a szövetséges haderők európai főparancsnokának reimsi főhadiszállásán, 1945. május 7-én.

Első fokon pénzbüntetéssel sújtotta a Szentesi Járásbíróság azt a férfit, aki tavaly decemberben egy horogkeresztes zászlót rakott ki lakásának ablakába – tájékoztatta a Csongrád-Csanád Vármegyei Főügyészség helyettes szóvivője az MTI-t.

Az tény, hogy november 4-én hajnalban a szovjet csapatok ismét rátörtek Budapestre, Nagy Imre a Jugoszláv nagykövetségre menekült. Az viszont egyáltalán nem igaz, hogy ezen a napon leverték volna a szabadságharcot. Sőt.

„Kaptam már olyan levelet is, hogy ezeket el kellene égetni” – mutat Bácsmegi Gábor, a békéscsabai Munkácsy Mihály Múzeum igazgatója azokra a második világháborús tárgyakra, melyek 2019-ben egy családi ház felújításakor kerültek elő.

Az NZóna Podcast tematikus Homo Viator sorozata ezúttal az 1945-ös budavári kitörést és a Becsület Napját vizsgálja világnézeti szempontból.

Vasárnap ismét a demokrácia csodálatos működéséről tettek tanúbizonyságot a héber rend őrei az egykori Németországban.

Észak-Írország fővárosában a jövő héten árverésre bocsátják azt a ceruzát, amelyet Eva Braun ajándékozott a Führer 52. születésnapjára.

1944 szeptember utolsó napjaiban sajátos közjáték zajlott le az német 503. nehézpáncélos-osztály otthont adó Sennelagerben. Noha az újabb bevetés helyszínét még nem ismerték a katonák, egyes részek már el is indultak.

Korábban röviden – a „tudományos” értékéhez mérten – már szó esett egy bizonyos Robin DiAngelóról annak kapcsán, hogy az ő agyszüleménye a woke-izmus bibliájának számító White Fragility (Fehér törékenység) című könyv.