Nem dicsekednek vele az amerikaiak, de „náci” tudósok nélkül nem mentek volna a Holdra

Kövess minket -on és -en!

Az emberiség egyik óriási bravúrja a nemzetiszocializmussal kapcsolódik össze: ötven éve a holdra szállás magába olvasztotta a III. Birodalom történetének egy részét.

Bizonyos körök bosszúvágya a weimari köztársaságban ritka együttállások sorozataként bukkant föl. Az első világháborút lezáró megalázó versailles-i békeszerződés miatt felkorbácsolt érzelmek találkoztak bizonyos fantaszták, mániákus kutatók elképzeléseivel, akiket az éppen akkor kibontakozó rakétatechnika magával ragadott. Hermann Oberth, az erdélyi születésű mérnök-fizikus, majd világhírű kutató a megszállottjává vált annak az elvnek, amelyet elsőként Konsztantyin Ciolkovszkij dolgozott ki már 1903-ban Oroszországban. Csakhogy Oroszország akkor messze volt a világtól, Németország viszont a közepén.

Oberth 11 évesen kapta anyjától Jules Verne holdutazásos regényét, amely az ő képzeletét is elröpítette. Bár a rakétatudományról szóló doktori disszertációját nem fogadták el, mert túlságosan spekulatívnak tartották, már ekkor, 28 évesen tekintélye volt. Fritz Lang, a látnok német filmrendező 1929-ben őt kérte fel szakértőül A Hold asszonya című, még ma is korszerű filmjéhez.

Ebben a videóban a teljes film látható:

Ekkor lett az asszisztense a nála 18 évvel fiatalabb Wernher von Braun, a rakétatudomány leendő császára, akivel nemcsak Németországnak, hanem később az USA-nak is dolgozott. Amikor Wernher von Braun a Balti-tenger melletti Peenemündében lévő rakétakísérleti központban dolgozott Hitlernek, Oberth 1941-ben ellátogatott oda. Szinte egyetlen pillanat alatt átlátta, amit akkor még senki sem: a nevezetes, 260 kilométer hatótávolságú V–2 rakétán dolgozó von Braun, miközben a katonai rakétát építette, az űrrakéta prototípusát is megalkotta.

A versailles-i békeszerződésben az antanthatalmak korlátozták az első világháborúban vesztes Németország katonai arzenálját, hadseregének létszámát; fel sem merült bennük, hogy néhány év múlva a németek fegyverkezésbe kezdenek, és rakétafejlesztésbe fognak. Amikor Fritz Lang bemutatta a Holdra tartó professzorról és csapatáról szóló sci-fijét, a hadsereg vezetői éppen azon elmélkedtek, hogyan lehetne távoli ellenséges városokra rakétákkal mérges gázt szórni. 1930-ban már komolyan hittek abban, hogy ezekkel a titkos fegyverekkel háborút lehet nyerni.

Az 1933-ban kancellárrá lett Hitler elképzelései kedveztek az új technikai világnak. Kutatói olyan kísérleti helyet kerestek, ahol nyugodtan és titokban tudnak dolgozni. Von Braun leírja, hogyan lett a hírhedt Peenemünde a V–2 kísérleti központja: „1935 karácsonyára hazamentem apám tanyájára Sziléziába, szüleimnek beszéltem az új tervről, és elmondtam, olyan helyet keresünk, ahonnan több száz kilométerre lehet rakétát kilőni. Hozzátettem: biztonsági okokból a parton kell lennie.

"»Nézd meg Peenemündét!« – javasolta anyám, majd elmondta, hogy »nagyapád oda járt kacsavadászatra«."

Két évvel később már kutatók és munkások százai dolgoztak a titkos terven, az 1940-es évek fordulóján pedig már 3 ezren. A kísérleteket a fiatal, titkárnője szerint is megnyerő von Braun vezette, de az egész társaság igen lendületes volt, a rangidős tudós is csak 35. évében járt.

Werner von Braun a Saturn-V rakétával

Mivel ekkor már a fegyverkezés és a visszavágás számított a Harmadik Birodalom legfontosabb céljának, mindent a rendelkezésükre bocsátottak. Ahogyan Michael J. Neufeld, a korszak kutatója írta: „Olyanok voltak, akár a gyerekek a cukorkaboltban. Mindent kérhettek, amit csak akartak.”

Bár Hitler és Göring idegenkedett a rakétáktól, a Hindenburg léghajó elpusztultával – a hirtelen támadt tűz másodpercek alatt emésztette fel a monstrumot – a V–2-től azt is remélték, hogy nemcsak iszonyatos erejű lesz, hanem lélektani hatásával is rombol. Mert hangsebességgel repül, így a közeledtét nem lehet majd hallani. Hitler terve az volt, hogy a csodafegyverből évente százezret gyártnak és lőnek ki.

Arthur Rudolph rakétamérnök szervezte meg, hogy a táborok foglyai építsék a rakétákat. Amikor a peenemündei központot az angolok lebombázták, Rudolph a gyártásra létrehozta a Mittelbau-Dora koncentrációs tábort.

A V–2 program történetét meséli el az alábbi dokumentumfilm:

A második világháború után a szovjet és az amerikai szövetségesek egymással versenyeztek, hogy megszerezzék a rakétakísérleten dolgozó kivételes koponyákat. Tudták, azé a jövő, akinek ez sikerül. Tudták a kutatók is, hogy sokat érnek. Az amerikaiak elindították a Gemkapocs műveletet, és a tudósok elszipkázásával egyben fel is mentették őket a felelősség alól.

Rudolph nyomasztóan hatott amerikai kihallgatójára, aki veszélyes alaknak, meggyőződéses nácinak írta le, és az internálását javasolta. Ezzel szemben az amerikai rakétakísérletek egyik vezetője lett. Strughold az amerikai űrorvosi vizsgálatok irányítójaként, Kurt Debus SS-tag a rakétakilövések felelőseként folytatta pályáját. Von Braun pedig az Apollo-expedíció Saturn–V rakétájának spiritus rectora, szellemi atyja lett. Mindez nem volt véletlen, hiszen a világ volt a tét. Mint azt később Frank Borman, az Apollo–8 parancsnoka elmondta:

"Az Apollo nem kutatóút volt, de nem is a legfejlettebb technológiák birtoklásáról szólt, hanem csata a hidegháborúban."

Hiába indultak tiltakozó akciók a német kutatók felelősségre vonásáért – többek között Albert Einstein részvételével –, a büntetés elmaradt.

Arthur Rudolph a Saturn-V rakéta modelljével. Egy időre amerikai állampolgár lett, de a holdra szállás után kiutasították, amikor már átadta a tudását

A "náci múltat" inkább levéltárakba süllyesztették. A közép-hatótávolságú amerikai rakéták fejlesztésén dolgozó Rudolph például 1954-ben amerikai állampolgár lett. Eli Rosenbaum, az amerikai igazságügyi minisztérium munkatársa szerint mindez "az erkölcs teljes hiányát jelentette", később pedig azt állította, hogy látott olyan, vélhetően átírt jelentéseket, amelyekben a meggyőződéses nemzetiszocialisták már nem voltak azok. Fontosabbnak számított a Szovjetunióval vívott harc az űrért, és annak meghódítása.

A német kutatóknak óriási szerepük volt abban, hogy Neil Armstrong, amikor a Holdra lépett, elmondhatta híres mondatát: "Kis lépés az embernek, nagy lépés az emberiségnek." A NASA győzött, és a diadal után kényelmetlenné vált a német tudósok nemzetiszocialista múltja.

Rudolphot nyugdíjazták, majd miután megfosztották amerikai állampolgárságától, visszatért hazájába. Strugholdról ugyan könyvtárat neveztek el, de később átkeresztelték. Von Braun viszont – aki a NASA-nál egykori professzorával, Oberthtel dolgozott együtt – amerikai állampolgár lett, tíz évig a NASA igazgatója volt, onnan ment nyugdíjba. Bár 1937-től a NSDAP tagja volt, Neufeld történész szerint nem meggyőződésből lépett be, hanem mert "nem tudott ellenállni". A holdra szállás évében a NASA-nál tevékenykedő német tudósok múltjáról a széles közvélemény vajmi keveset tudott.

Kövess minket -on és -en!