Kövess minket: Telegram — X — Vkontakte
Az 1943. január 12–13-án a Don mentén indított szovjet támadás eredményeképpen a magyar 2. hadsereg január 14-re kettészakadt. Az alakulatokra pokoli küzdelem várt a jéghideg időben.
„Az orosz gyalogság keskeny, mély oszlopokban mozgott előre, az egyes emberek távközök nélkül, teljesen felzárkózva tisztjeikkel az élen. A támadás minden előzetes harcfelderítés nélkül lendületesen tört előre. Megállás, tétovázás nem volt; akadályainkat az ellenséges tüzérség teljesen eltüntette” – olvasható a szovjet 18. önálló lövészhadtest harckocsikkal támogatott lövészhadosztályainak támadásáról egy korabeli harcjelentésben.
Támadásra várva
A német–szovjet arcvonal déli szakasza 1942. szeptember végére teljes egészében megmerevedett. A létfontosságú bakui olajmezőkig a német csapatok nem jutottak el, elvesztették a kezdeményezés képességét. A kilenc könnyű hadosztályból, egy páncéloshadosztályból és egy kisebb repülőkötelékből álló magyar 2. hadsereg a Don menti nyári hídfőcsaták során 26-27 ezer főnyi veszteséget szenvedett.
A magyar politikai és katonai vezetés ugyan német részről várta a segítséget, de a csapatok fegyverzeti és felszerelésbeli kiegészítésére, illetve az állomány fokozatos felváltására is hajlott. Novemberben egy 35-36 ezer fős kontingens került ki a hadműveleti területre a harcoló állomány egy részének leváltására. Ezenkívül még 63 menetszázadot és 87 munkásszázadot vezényeltek ki az arcvonal mögé.
A 2. hadsereg súlyos helyzete iránt tanúsított látszólagos hiányosságok nem a magyar politikai és katonai vezetés részvétlenségéből fakadt. Kállay Miklós kormányának legfőbb célkitűzése az volt, hogy a bizonytalan külpolitikai helyzetre való tekintettel az országot kivezesse a háborúból, és erőforrásainak nagy részét az elkerülhetetlennek látszó magyar–román fegyveres konfliktusra tartalékolja. Nem akart eleget tenni a két megszálló seregtest felvonultatását szorgalmazó újabb német kéréseknek, azonban nem tudott kitérni előle.
A november 19-én Sztálingrádnál elindított szovjet offenzíva december közepéig délről észak felé haladva egymás után zilálta szét a német és szövetséges hadseregeinek védelmét. Jány Gusztáv vezérezredes, a 2. hadsereg parancsnoka az olasz 6. hadsereg arcvonalának december 17-i áttörése után sürgette, hogy az általa kért fegyverzet és német csapaterősítés még a várt szovjet támadás előtt érkezzen ki arcvonalára. A német hadvezetés 1943. január 2-án a hadtesterejű német-magyar sereg- és csapattestekből álló Cramer-hadtestcsoportot vonultatta fel a 2. hadsereg védőkörletébe. A kritikus helyzetekben azonban sem Jány vezérezredes, sem Maximilian von Weichs vezérezredes, a német B Hadseregcsoport parancsnoka nem rendelkezhetett vele szabadon.
A 2. hadsereg alakulatai a védőállásaikat, óvóhelyeiket és futóárkaikat nem tudták kellőképpen megerősíteni. Bár váltó- és reteszállások kiépítését is tervezték, erre az őszi csapadékos időjárás miatt már nem kerülhetett sor. Az 1943. januári szovjet offenzíva alatt többek között ezért kellett ragaszkodniuk első vonalaik megtartásához, ebből és a hátsó védőállások hiányából következtek a visszavonulás jelentős veszteségei. Az élelmezési és ruházati ellátás a szállítási nehézségek miatt teljesen lehetetlenné vált, miközben számos téli ruházattal és élelmiszerrel teli raktár készlete maradt kiosztatlanul. A szálastakarmány és a lótáp hiánya miatt legyengült 60 ezres lóállomány 80 százalékát kivonták a védőkörletből.
|
|
|
|
|
|
És kezdetét vette…
A magyar arcvonal ellen feltételezett szovjet hadművelet megindítását mind a 2. hadsereg, mind a felettes B Hadseregcsoport parancsnoksága az ellenséges hídfőkből várta, időpontját és konkrét irányait azonban nem ismerhették. A Voronyezsi Front seregtesteinek nem volt döntő erőfölénye. Élő erőben egyáltalán, a tüzérség és a harckocsik tekintetében pedig csak közepes fölényt képzett. A január 12-i két hadosztály erejű szovjet felderítő vállalkozás 6-10 kilométeres előrenyomulást eredményezett a támadóknak. A Voronyezsi Front 40. hadseregének seregtestei a hídfőkből és a Don túlsó oldaláról várták a hadművelet január 14-i kezdetét. A magyar 2. és az olasz 8. hadsereg részeinek bekerítése és megsemmisítése után kedvező helyzetet akartak teremteni a német 2. hadsereg elleni támadáshoz is.
Január 13-án a német 700. páncéloskötelék és a magyar tartalékerők ellentámadásának kudarca, valamint az előrehozott szovjet főtámadás kibontakozása következtében válságosra fordult a kezdeti harcok által megrendített 7. és 20. könnyű hadosztály helyzete. Átkarolás fenyegette a 13. könnyű hadosztályt is, mivel a főtámadást végrehajtó szovjet csapatok déli irányba kanyarodtak el. A 2. hadsereg parancsnoksága által kért Cramer-hadtestcsoport rendelkezésre bocsátását január 13-án csak részben engedélyezték.
A 2. hadsereg arcvonala az Uriv térségében végrehajtott szovjet támadás és annak 40 kilométer széles és 20 kilométer mély sikeres kiterjedése folytán január 14-én kettészakadt. Ezzel egyidejűleg Scsucsje körzetét és az olasz arcvonalat is nagyszabású támadás érte. A Scsucsjénél védekező 12. könnyű hadosztály védelme délután összeomlott, estére pedig a 19. könnyű hadosztály oldalát is veszélyeztették a szovjet csapatok. A 18. önálló lövészhadtest harckocsikkal támogatott lövészhadosztályainak támadásáról egy korabeli harcjelentésben az alábbiak olvashatók:
„Az orosz gyalogság keskeny, mély oszlopokban mozgott előre, az egyes emberek távközök nélkül, teljesen felzárkózva tisztjeikkel az élen. A támadás minden előzetes harcfelderítés nélkül lendületesen tört előre. Megállás, tétovázás nem volt; akadályainkat az ellenséges tüzérség teljesen eltüntette; az aknamezőnk sem bizonyult hatásosnak – még a harckocsikkal szemben sem! Saját, már igen megtépázott gyalogsági tűzrendszerünk feltartóztató hatása – bár a rohamozóknak veszteségeket okozott – a támadás folyamatát nem törte meg. A támadók saját veszteségeikkel nem törődtek, a kiesők helyébe felzárkózva előremozgásukat folytatták.”
Kritikus helyzetekben
Az ellenség átkaroló hadmozdulatai következtében a 10. és 13. könnyű hadosztály helyzete is kritikussá vált. A bekerítéssel fenyegetett két seregtest helytállásától függött a megrendített 7. és 12. könnyű hadosztálybeli részek visszavonulása is. Az urivi áttörést követő 3-4 napon mindkét seregtest súlyos harcok után adta csak fel védőállását. Január 15-ét követően a Voronyezsi és Brjanszki Front négy hadsereggel végrehajtott újabb hadműveletének célja a német 2. hadsereg és a magyar III. hadtest megsemmisítése, illetve a Jelec–Valujki közti vasútvonal birtokbavétele volt. A III. hadtestnek a német segélyalakulatokkal együtt január 26-ig sikerült tartania arcvonalát a szovjet 60. hadsereg alakulataival szemben.
A Cramer-hadtestcsoport január 16-án megindított sikertelen ellenlökését követően a IV. hadtest 13. és 10. könnyű hadosztálya Osztrogozsszkba vonult vissza, hogy ott a német 168. gyaloghadosztállyal védelmi állást foglaljon el. Négy napon át vívták harcukat a szovjet erők körülzárásában. Január 16-án a szovjet harckocsihadtestek a 2. hadsereg arcvonalától délre jelentős sikereket értek el. Rosszos szovjet kézre kerülése átkarolással fenyegette a Don vonalán kitartó olasz Alpini és a magyar VII. hadtestet.
Jány vezérezredes január 17-én hajnalban rendelte el a már bekerített magyar csapatok visszavonulását. A végsőkig kitartást Jány vezérezredes számára két rendelkezés is előírta: Hitler parancsa az 1942–43-as esztendő téli védelmének végrehajtására és a Honvéd Vezérkar főnökének december 27-i utasítása. A parancsmegtagadásra nem hajló Jány vezérezredes őrlődött a feltétlen engedelmesség és a csapatai megóvásának kötelezettsége között. Intézkedéseit esetenként a kétségbeesés és a zavarodottság vezérelte, jóllehet hasznos döntéseket már nem hozhatott.
Visszavonulás nagy áldozatokkal
Az elkésett január 17-i parancs következményeképpen a VII. hadtest visszavonuló alakulatait több ízben érte támadás, kötelékeinek számos katonája került hadifogságba. Tagjaik közül sokan megfagytak, sokukkal az éhhalál végzett. A szovjet csapatoknak azonban nem sikerült a magyar csapatrészeket Alekszejevka térségében két oldalról bekeríteni. A vezetési hibák, Osztrogozsszk és Ilinka védőinek kitartása, a Cramer-hadtestcsoport sikeres utóvédharcai, illetve a magyar és német csapatok eredményes páncélelhárító rendszere miatt a támadók nem tudták kihasználni kezdeti sikereiket.
|
|
|
|
|
|
A 2. hadsereg sávjában 1943. január 12. és 20. között – magyar és német források alapján – a magyar csapatok 105, a németek pedig 86 szovjet harckocsit semmisítettek meg, a bevetett állomány 41 százalékát. Ahogy január 18. és 21. között Alekszejevka és Ilinka körzetében a magyar 1. tábori páncéloshadosztály, úgy a szovjet csapatok által körülvett Osztrogozsszkban és az Olim-völgyben a német 26. gyaloghadosztály harcainak köszönhetőn adódott lehetőség az egészen vagy részben bekerített magyar és német alakulatok nyugati irányú hátramenetelére. Lényegében a Cramer-hadtestcsoport leharcolt seregtestei akadályozták meg, hogy a szovjet Vörös Hadsereg egy kiterjedtebb méretű katlancsatába kényszerítse az arcvonaluk feltétlen tartására utasított seregtesteket. A nagyobb katasztrófa az eredményes harcaik miatt nem következett be.
Január 24-én a 2. hadsereg zöme kiválhatott az arcvonalból, a következő napon német alárendeltségbe került III. hadtestre azonban még súlyos harcok vártak. Január 28-án a szovjet csapatok megszállták az Olim folyó völgyének nyugati oldalát, ennek következtében a német 2. hadsereg XIII. és VII. hadteste, valamint a körvédelmi és Don menti állásaiból visszavonuló magyar III. hadtest körül bezárult a gyűrű. A magyar csapatok hadtestparancsnokuk, gróf Stomm Marcel altábornagy február l-jei „hadtestfeloszlató” parancsát nem szó szerint értelmezve, kisebb-nagyobb csoportokat alkotva a Sztarij Oszkol felé áttörő német gyaloghadosztályok nyomában jutottak ki a gyűrűből.
Polgár Sándor tartalékos hadnagy ekképpen örökítette meg a visszavonulást: „Aki nem bírta a menetet és leült vagy lefeküdt, pár óra alatt csontkeményre fagyott. Félelmetes látvány volt a hóból kimeredő karok, lábak sokasága. Azok a testvérek vagy jóbarátok, akik egymást támogatták órákig vagy napokig, ha leültek pihenni, nem keltek fel többé. Megfagytak. Pedig nagy volt mindenkiben az élni akarás, mindenképpen haza akartunk jutni, nem itt elpusztulni, hisz várt minket otthon a család, apa, anya, fiatal feleség, gyerekek. Ez újabb erőre ösztönzött, egymást biztatva, támogatva haladtunk tovább. De nem egyformán kitartó, akaraterős minden ember. […] A kétségbeesés is sok embert kergetett a halálba.”
A korabeli veszteség-nyilvántartási részadatok alapján 127-128 ezer főre tehető a 2. hadsereg egyéves harctéri tevékenysége során elesett, megsebesült és fogságba esett honvédek és munkaszolgálatosok száma. Közülük közel 50 ezren estek el, és közel ugyanennyien sebesültek meg. A hadifoglyok száma szovjet források alapján 27-28 ezer fő volt. Míg a szovjet offenzíváig a tisztikar, azt követően a munkaszolgálatosok szenvedték el arányában a legnagyobb veszteségeket. Az anyagi veszteséget 70 százalékban, ezen belül a nehézfegyverzetét csaknem 100 százalékban állapították meg.
Borító: 37-M 105 centimétereses Göring-könnyűtarack az 1943 januári visszavonulás idején.
