Kövess minket 
-on és 
-en!
Joachim (Jochen) Peiper 1915. január 30-án született Berlinben. Apja is katonaként élte le az életét, igy a fiatal Jochen a katonás életet hamar megtanulta.
Joachim Peiper az elsőként lépett be Adolf Hitler testőrségébe, a Leibstandarte SS egységébe. 1938-ban már a Reichsführer-SS Heinrich Himmler szárnysegédje lett. A második világháború kitörésekor a 10. Leibstandarte-SS ezred parancsnokává nevezték ki a Lengyelország, Hollandia, Belgium és Franciaország felszabadításáért vívott küzdelemben, teljesítménye kiemelkedő volt, ezért 1941-ben már Szovjet-Oroszországban, a 3. Panzergrenadier Totenkopf ezred élén vett részt a sztálinista hordák szétverésében.
Ezredével a bekerített Postel generális segítségére siet Kharkovnál és a szovjet horda teljes megsemmisítése révén eljut Podolskig. 1944 októberéig a nyugati fronton küzd az új rend ellesnégei ellen. Ugyanezen év decemberében a híres Sepp Dietrich 6. Páncélos Hadosztályának föparancsnoksága alatt az I. SS-Panzer Division parancsnokaként részt vesz a II. világháború egyik legdöntőbb, legmegsemmisítőbb és leghosszabb tankcsatájában, a híres Tigrisek élén az ardennes-i páncéloscsatában.
Stavelot környékén a szovjet horda hirtelen bekerítette egységét. Peiper utasítást adott a kitörésre és a szovjet egyenruhába öltözött német katonák minden herce-hurca, szóváltás nélkül keresztülmasíroztak a szoros szovjet gyűrűn. A Führer a Lovagkereszt Aranyfokozatát adományozta Peipernek, amiért többszáz német katona életét mentette meg a biztos haláltól.
A háborús kalandok sora az ausztriai Bécsnél ért véget, ahol Joachim Peiper és hős katonái a kapituláció feltételeinek engedelmeskedve az amerikaiaknak átadták fegyvereiket.
A szovjetek Peiper kiadatását követelték, amit az angolszász megszállók teljesítettek is, tekintettel a szovjet térfélen koncentrált katonai aktivitására. Azonban az átadást követően a szovjet martalócok nem tudtak ellenállni Peiper azonnali bántalmazásának, ezt látva egy amerikai őrnagy a genfi egyezményre hivatkozva megállíttatta a szovjet katonai járművet és visszavetette Peipert amerikai őrizetbe. Nem sokkal késöbb – megtorlásként – egy amerikai egyenruhába öltözött kóserfi Peiper átszállítását eszközölte és megkezdödött ennek a kiváló katonának a megkínzatása, jobbára a bolsevizmus elleni elszánt küzdelme miatt.
|
|
|
|
|
|
Peiper kapitulációja után egységét a Zuffenhausen melletti gyűjtötáborba vitték. Négyszáz emberét a Schwäbisch Hall táborba vitték Stuttgart mellett. Azt tudnunk kell, hogy Peiper egységében jobbára fiatal katonák voltak. Az életkor 16-tól 22-ig terjedt, a fiatalabbak önkéntesek voltak a Hitlerjugend egységeiből. Az első transzport 72 elítéltjéből 22 a 20. életévét sem érte el; ennek ellenére a kóserfiak által rendezett purim-ünnep vallatási tortúrája során valamennyiüket bestiálisan megkínozták és hamis vallomást csikartak ki belőlük.
Peiper egy ideál volt ezeknek a fiatal srácoknak, akik korán megtanulták a hazaszeretettel és keresztényi civilizáció védelmével járó nehézségeket és saját bőrükön érezhették az annyit emlegetett zsidó-kommunista vérszomjat.
Peiper egységét ezután a birodalom által a homokosok, kommunisták részére fenntartott Dachau táborába vitték, ahol mindannyiukat egy megrendezett kirakatperben elítélték. Peipert kötéláltali halálra, 22 srácot életfogytiglanra, 8 személyt 20 évi, illetve 11 fiatalt 10 évi börtönre, valamint kényszermunkára ítéltek a bolsevizmus elleni szembeállásukért. Peiper halálbüntetését egy civil bíróság hatályon kívül helyezte és életfogytiglanra változtatta és az újabb bizonyítékok alapján a „háborús bűnösség” vádját elejtette a Malmedy-i hadifoglyok ügyében.
11 év börtön után Peiper bajtárs visszanyerte szabadságát 1956 decemberében.
1957 januárjában a Frankfurt-i Porsche gyárban kezdett dolgozni. Zsidó ügynökök fogvicsorogtatva követelték elbocsátását. Ezután a Stuttgart-i Volkswagennél kapott elhelyezkedési lehetőséget, de onnan is elbocsátották a baloldali gyülölködők követelésére. Nem tartott sokáig, amíg Joachim rájött arra, hogy számára nincs sok lehetöség a levert Németországban, ezért családjával Franciaországba költözött. Franciaországi felszabadítási küzdelmei során jutott el a Langres Plateau környékére és szívéhez kötődött a hely nyugodtsága, csendessége, a természet szinte megbontatlan egysége. A felszabadítás során egy francia német-barát nacionalistát is segített, akinek lehetőséget adott a főhadiszállás körüli munkák elvégzésére, mintsem egy katonai gyüjtötáborban való vegetálásra. A Nagynémet Birodalom és Franciaország közötti friss egyezmény lehetővé tette, hogy hadifoglyok kérésükre munkát vállaljanak Németországban. Ezen egyezmény alapján a hadifogoly Gauthier visszatérhetett hazájába a családjához. Gauthier soha sem felejtette ezt el Pipernek és amikor 1957-ben Peiper elhagyta Németországot, az egykori francia hadifogoly eladta neki a tulajdonában lévö vízimalmot és a hozzátartozó földet Travesben. Az ingatlan azonban igen rossz állapotban volt és Peipernek nem volt pénze a helyreállításra. Ezért az egykori SS-Obersturmbannführer Erwin Ketelhut anyagi segítségével helyreállították és müködőképessé tették a molnárságot. 1960-ban Peiper vett egy házat Spannplate mellett, elrejtve magasnövésű bokrok mögött, mintegy katonai objektum – itt élt Peiper 16 éven át...
1976. június 11-én Peiper a néhány kilométerre levő Vesoulba ment, hogy háziállatainak kerítéséhez drótot vegyen. Az eladó egy megrögzött kommunista, Paul Cacheux volt, aki Peiper akcentusából megállapította, hogy született német, ezért kiváncsiskodni kezdett, hogy mit csinált Peiper a háború alatt és járt azalatt azidő alatt Franciaországban is? Peiper elkövette azt a hibát, hogy csekkel fizetett, amelyen a neve és a címe is ott állt. Cacheux megvizsgálta a vörösök által összeállított „barna listát”, amelyen az összes keresett német hazafi neve szerepelt. Az így talált adatokat a kommunista az „ellenálláshoz” továbbította. A vörös zugsajtó, a kommunizmus rákfenéjét szerteköpködő L'Humanité június 22-én már igy cikkezett: „Mit csinál egy náci Franciaországban?” A cikkíró – egy zsidó, természetesen – követelte Peiper azonnali kiutasítását Franciaországból. Röplapok jelentek meg Peiper képével német egyenruhában Traves postaládáiban és „ismeretlen” kezek Peiper halálát követelő mázolmányokat festettek a falakra. „Ismeretlen” telefonálók a „francia nemzeti ünnep” július 14-ét „halála napjának” jósolták meg.
Július 13-án Joachim Peiper, rákbeteg feleségét Németországba küldte. Ömaga úgy gondolta, hogy házát, jószágait nem hagyja el, amíg a helyzet nem nyugszik meg: attól tartott, hogy a kommunista suhancok és támogatóik felgyújtanák, elpusztítanának minden kezük ügyébe kerülő élő-élettelen dolgot. Ketelhut javasolta, hogy költözzön át hozzá, de Peiper visszautasította: „Elég ha csak engem ölnek meg. Már éppen elegen estünk áldozatul ezeknek...”
Peiper ezután türelmesen várt. Ketelhut átadta neki a titokban megtartott Mauser puskáját. Ezt Peiper elfogadta. A házból jól meg lehetett figyelni a Saone folyót. Este ½11-kor zajt hallott: egy csapat kommunista kapaszkodott fel a folyóparton. Peiper a levegőbe lőtt, hogy figyelmeztesse a betörőket. Egy női hang erre felszólította, hogy jöjjön ki. Peiper kinyitotta az ajtót, hogy szót váltsanak.
|
|
|
|
|
|
Ami ezután történt, azt csak gyanítani lehet az események megtörténtéből; SS-Obersturmbannführer Joachim Peiper holttestét meggyalázva találták meg kb. 1 méterre összezsugorodva – kezei, lábai hiányoztak... A halál beálltát kb. éjjel 1 órára tették a nyomozást végzők. A ház leégett, a tetőszerkezett erőszakos áthatolás nyomait viselték (benzines-bomba?). Mi történt éjjel ½12 és hajnali 1 óra között? Élt még Peiper, amikor a vörösök megcsonkították? Testét benzinnel és motorolajjal öntötték le, az összezsugorodás a magas égési höfokra utal. Mit csináltak a vörös gyilkosok Peiper testrészeivel? Jóízűen elfogyasztották, családjaiknak feltálalták? A kommunizmus mindig a kannibalizmus színében tetszelgett – ez a lehetőség nem is olyan távoli.
Erwin Ketelhut és Gauthier egyetértett abban, hogy egy olyan lovagias hős, úriember és aki oly sok halálos veszéllyel nézett szembe élete során, mint Peiper, nem ilyen halált érdemelt! A tűzre kiérkezett tűzoltók már nem tudtak segíteni Peiperen. A tűzoltóság a rendőrség kérésére a folyópartot, úgymint a folyót is átkutatta az eltűnt testrészek után, eredménytelenül. A rendőrségi nyomozás 6 hónapig tartott. A bolsevistákat Vesoulból többször is kihallgatták, úgy mint az „ellenállás” terroristáit is kérdőre fogták. Senki „nem tudott” semmit. Senkit nem tartóztattak le a gyilkosság gyanújával. Az elkövetők jól ismertek a helybeliek számára, de félve a kommunista terrortól és bosszúállástól, senki sem mer beszélni máig sem.
Gerhard Lauck (NSDAP/AO)
Lincoln, Nebraska, USA
