Kövess minket: Telegram — X — Vkontakte
Burghausennél, a bajor-osztrák határon hatalmas köd úszik az Inn fölött. A bajor határőr ennek megfelelően elég mogorva, amikor az útlevelemet átnézi és megérdeklődi, hogy az autó papírjai rendben vannak-e...
Az osztrák határőr azonban annál beszédesebb. Odajön a kocsihoz, amikor látja, hogy ki akarok szállni: Maradjon csak nyugodtan azon a két kiló kábítószeren, amin ül, a papírokat majd lepecsételem anélkül, hogy ki kellene szállnia...
Biztosítom, hogy nem két kiló kábítószert csempészek, hanem négyet, mire vidáman visszajön a papírokkal, bekönyököl az ablakon és megérdeklődi – nagy udvariasan –, hová utazom. Megmutatom nemzetközi újságírói igazolványomat, és mondom, hogy Mattsee-be.
– Elhagyott kis fészek, nyáron szép a strandja, de ilyenkor fürdeni?
– Nem fürdeni megyek, riportra, mond magának ez a név valamit: Szálasi Ferenc?
Nem gondolkozik, hanem azonnal válaszol.
– Hogyne. Magyarország kormányzója volt, aki mellettünk harcolt. Kivégezték.
|
|
|
|
|
|
– Ő élt Mattsee-ben.
Mire elérem Mattsee-t, gyönyörű őszi nap ontja a fényét a kis falura és a tóra az égről.
Leellenőrzöm az emlékezőtehetségemet és mintha tegnap jártam volna itt, kanyarodom be a templom mellett a tó felé, hogy felkeressem azt a szállodát, helyesebben „Gasthaus”-t, ahol 1945 áprilisában Magyarország utolsó törvényes államfőjével többször találkoztam.
Ugyanott állok meg, a templom, helyesebben a temetőkert kőfalánál, ahol 1945 áprilisában a kocsink mindig állott.
Furcsa érzés annyi idő után újra belépni a vendéglő kis szobájába, ahol háromszor is ebédeltünk együtt Szálasi Ferenccel és feleségével.
12-15 négyzetméteres kis helyiség. Az ajtóval szemben lévő falon négy cintányér s az öreg óra, amely akkor is ezzel az unalmas egykedvűséggel kotyogott a falon, mint ma.
Az öreg, sötétzöld cserépkályhába gyéren ég a tűz. A négy asztal leterítve, az egyiknél egy idősebb osztrák üldögél és sörözik.
Feje fölött ugyanaz a régi két kép; a medvevadászat és a farkasok támadása a jégbe beszakadt kocsi ellen. A három fehér égő a mennyezeten ugyancsak régi ismerős.
|
|
|
|
|
|
A kiszolgáló kisasszony udvariasan érdeklődik, hogy mit kívánok.
Reggelizni.
Míg a reggelimet kitálalja, nagyon nézi a kabáthajtókámon lévő jelvényt. Visszamegy a konyhába s kisvártatva egy idősebb asszony jön az ivóba.
Üdvözöl. Odajön az asztalomhoz, megigazgatja a terítőt és közben, látom, nagyon nézi a jelvényemet.
Egyszerre felderül az arca s mosolyogva megszólalt:
– Ezt a jelvényt ismerem!
– Honnan?
– Mikor Szálasi Ferenc – hibátlanul mondja a nevet! – itt lakott, akkor láttam.
|
|
|
|
|
|
– Tudja, ki volt Szálasi Ferenc?
– Hogyne. Magyarország kormányzója. Idemenekült a kíséretével az összeomlás előtt. Nagyon jól emlékszem még arra a napra, amikor megérkeztek. Autókkal jöttek és nyomukban az amerikai repülők. Áruló kellett legyen köztük, vagy más valaki árulta el őket, mert addig nem is láttunk erre amerikai repülőket.
– Ki mondta magának, hogy ki volt Szálasi Ferenc? Előre jelezték?
– Nem. Három napig nem is tudtam, hogy milyen nagy úr lakik az első emeleten. Rendkívül barátságos ember volt, egyszerű, mindenkivel a legközvetlenebbül beszélt, mindenkivel kezet fogott. Nagyon kedves volt és a Frau Gizike is! Negyedik nap érkezett azután három német úr, s azoktól tudtuk meg, hogy a vendégünk Magyarország kormányzója.
Sohasem mond Nemzetvezetőt, vezetőt, vagy bármi más megjelölést, de következetesen „Reichsverweser”-ről beszél.
– Maga is ismerte őt?
– Igen. Sőt, éppen ennél az asztalnál, amelynél ma ülök, ebédeltünk néhányszor vele, amikor itt egy barátommal felkerestük.
Megjegyzem, hogy itt-ott belsőleg átalakították a szállodát. Új a faburkolat, a lépcső, de egyébként minden a régi, még a padok is a tó partján.
|
|
|
|
|
|
Az asszony kimutat az ablakon.
– Igen, ott tartózkodott a tó partján a legszívesebben, üldögélt. Nézte a vizet. Nagyon csendes, nagyon szerény, nagyon jó és szép ember volt.
Megmutatom az asszonynak, hogy ott a harmadik pad volt a kedvenc helye.
– Igaz!
Megmutatom, hol lakott, hol volt az esküvőjén délután az uzsonna. Az asszony boldogan igazolja, hogy jól emlékszem.
– Vissza tud még emlékezni egyes részletekre is? Elsősorban is, hogy élt itt Szálasi Ferenc?
– Mondtam már, szerényen, csendesen. Mindenki csak nagy szeretettel és sajnálattal emlékezik meg róla. Szegényt felakasztották.
– Milyen volt az étkezesük? Főztek részére külön?
|
|
|
|
|
|
– Nagyon egyszerűen éltek. Mi főztünk, azt ettek, amit kapni lehetett, és csak igen szerényen pótolták magyar élelmiszerrel. Szálasi Ferenc ugyanazt ette, amit a többiek. A kíséretéhez is igen barátságos, helyesebben olyan volt, mintha az apjuk vagy idősebb bátyjuk lett volna.
– Tudja, hogy itt tartotta esküvőjét?
– Nagyon is jól emlékszem. Nagyon kedves asszony volt a felesége.
– Nemrégiben cikkek jelentek meg az osztrák lapokban, hogy az esküvője március elején volt?
– Tévedés, határozottan emlékszem, hogy április végén volt.
– Ha erre emlékszik, arra is kell emlékeznie, hogy az esküvői lakomán hogy terítettek? Ezüst vagy aranykészlettel? Mi volt az ebéd?
– Ezüst és aranykészlet? Nem igaz! A mi tányérjaink és étkészletünk voltak az asztalon. Az ebéd ugyanolyan, volt, mint máskor. Úgy emlékszem azonban, hogy délután, lehetett két óra, valahonnan ennivaló érkezett, s akkor láttam az asztalon sonkát, sajtot, vajat és bort.
– Nagyon jól emlékszik. Mi érkeztünk Spittal am Pyhrnből, és hoztunk nászajándékképen néhány élelmiszercsomagot.
– De a családja akkorra már elutazott.
– Erre is jól emlékszik, Ön tehát határozottan tudja állítani, hogy sem ezüstkészlet, sem aranykészlet nem volt, és az esküvő április végén volt. Az asszony a leghatározottabban kijelenti, hogy emlékszik.
Elmondja, hogy Szálasi oly méltóságteljesen viselkedett, amikor az amerikai katonák elfogták, hogy nem mertek a közelébe menni, hanem úgy kísérték. Feleségét és kíséretét később vitték el.
Különös amerikaiak voltak, akik itt jártak, de még hányszor, és kutattak elrejtett kincsek után. Valaki elárulta, hogy a kanonok úr is elrejtett valamit s őt is zaklatták. Később tudtuk meg, hogy itt volt a magyar Korona és az első magyar király jobb keze.
Hiába kérdezem, hogy mi volt „különös” az amerikaiakon; megmarad a „különös” jelző mellett, amikor nyíltan megkérdezem, hogy zsidók voltak-e, akik a kincseket keresték és kíséretét, magát elvitték.
Hiába vagyunk ketten, nem mer határozott választ adni. Fél, még mindig fél. Sokkon kellett átmennie.
– Hát igen, zaklattak bennünket is, feldúlták az egész épületet, faggattak, hogy nem tudok-e a kincsekről. De én nem tudtam, mert nem is volt.
Befejeztem a reggelimet, búcsúzom azzal, hogy ebédre visszajövök. Bemegyek a templomba, ahol Szálasi Ferenc esküvője volt.
Aztán átvágok az országúton, hogy felkeressem Strasser kanonok urat.
Idősebb asszony fogad, a konyhából jön, a főzéstől. Megmondom, hogy újságíró vagyok és a kanonok úrral szeretnék beszélni.
Pillanatokkal később nyílik a konyhaajtó, kirohan rajta egy fekete juhászkutya, s tisztesség dolgából komolyan megugat.
A kanonok úr azonban megnyugtat, hogy nem harap, csak ugat.
Strasser kanonok úr bevezet híressé vált szobájába, ahol a pamlag áll, amely alatt egykor a Szent Korona rejtőzködött.
– Néhány kérdésem lenne kanonok úrhoz. A Szent Korona elrejtésének körülményeit ismerem, így nem ez érdekel, hanem sokkal inkább néhány olyan megjegyzés tisztázása, mely állítólag Öntől származik.
– Kérem, állok rendelkezésére. Kérdezzen.
– Kanonok úr, a két cikkben két állítás szerepel, mégpedig, hogy Szálasi Ferenc esküvője március elején volt s utána néhány nappal Önhöz áthozták a királyi vár étkészletét egy ládában, Ön e két lapban megjelent nyilatkozata szerint onnan tudta meg, hogy kicsoda Szálasi Ferenc, hogy amikor az esküvői ebéden részt vett, ott magyar koronás, díszes ezüstkészlettel terítettek.
– Kérem, én újságíróval nem beszéltem, csak azoknak a magyar uraknak mondtam el részleteket a Korona és a Szent Jobb elrejtésének s megtalálásának történetéből, akik az emléktábla leleplezésén itt voltak és eziránt érdeklődtek.
– Kanonok úr tehát ezeket a nyilatkozatokat nem a két lap újságíróinak tette, hanem az ünnepséget rendező magyar uraknak?
– Igen!
– Kanonok úr tehát nem adott nyilatkozatot a két lap munkatársának?
– Nem! Miért?
– Azért kanonok úr, mert ilyen nyilatkozatot Ön nem tehetett, hiszen Önnek kell a legjobban tudnia, hogy Szálasi Ferenc esküvője április végén volt, tehát, ha Önnél március elején leadták az étkészletet tartalmazó ládát, úgy nem teríthettek azzal április végén. Másodszor: az ebéden nem tudom mi volt a teríték, mert nem voltam ott, de délután ugyanazzal a terítékkel ettem uzsonnát, és az a hotel tulajdonosnője szerint a hotel étkészlete volt.
– Én a terítékről nem beszéltem, csupán arról, hogy láttam ilyen étkészletet és hogy részt vettem az esküvői ebéden. Szálasi Ferenc édesanyja is ott volt. Igen előkelő, kedves idős dáma. Ők korán elmentek, és nem sokkal később magam is.
– Kanonok úr tehát ismerte mint pap is, Szálasi Ferencet?
– Igen, majdnem mindennap beszélgettünk. Rendkívül közvetlen, kedves, nagy tudású és jóságos ember volt. Képtelennek tartom erkölcstelen tettekre és bűnözésre.
– Mi a véleménye Önnek mint magánembernek és papnak Szálasi Ferencről?
Strasser kanonok úr egész elérzékenyülten válaszol:
– Csak azt tudom mondani, hogy nagyszerű ember volt, mélyen vallásos és tudatos katolikus. Mindenkor nagy tisztelettel gondolok rá vissza.
– Volt kellemetlensége kanonok úrnak a Korona és Szent Jobb elrejtése miatt?
– Sokat faggattak. Először tagadtam, hogy tudnék a dologról, de azután beszélnem kellett, mert valaki elárulta ez egész ügyet. A ládákat éjszaka teljesen megbízható emberek hozták át. Így nem tudom ki árulhatta el azok rejtekhelyét. Egyébként a salzburgi amerikai katonai parancsnokság megbízottjai mindenkor igen udvariasak voltak, csupán a Wiesbandenből érkezett különös amerikaiak, akik azután valósággal kilopták a salzburgi katonai parancsnokság területéről a Koronát, voltak durvák, erőszakosak.
– Tudja kanonok úr, hogy a koronát elvivő csoport csalással jutott a Korona birtokába, és hogy e csoport vezetője Himler Márton volt, egy amerikai állampolgárságú, Magyarországról anyagi bűntettek, sikkasztás miatt kiszökött zsidó?
– Nem tudom, csak azt mondták később a salzburgiak, hogy a wiesbadenieknek nem volt joguk a Korona elvitelére.
– Kanonok úr tudomása szerint ki árulta el a Korona rejtekhelyét az amerikaiaknak?
– Pajtás ezredes, a koronaőrség parancsnoka akkor, amikor pisztolyt szegeztek a fejének.
– Kire emlékszik még, kanonok úr, Szálasi Ferenc és feleségén kívül?
– Nevekre nem emlékszem, csak azt tudom mondani, hogy mind kedvesek, rendkívül udvariasak és szimpatikusak voltak. Igazi urak! Szálasi Ferencre mindenkor, mint példaszerű katolikusra és ritka jószívű, igazságos, kedves, bölcs és jó emberre emlékszem vissza. Nem tudok mást mondani, minthogy Szálasi Ferenc szerény, nagyszerű ember volt és igen aggódott a Szent Korona és a Szent Jobb sorsáért. Azért is segítettem neki addig, amíg tudtam.
A kanonok úr fekete juhászkutyája látogatókat jelez.
Nem akarom a kanonok urat tovább fenntartani, búcsúzom.
Búcsúzásul is Szálasi Ferencre tereli a szót.
– Igen nagy kár, hogy kivégezték. Kiváló, derék ember volt.
Bemegyek a templom melletti dohánykereskedésbe és cigarettát vásárolok. Beszédbe elegyedem a tulajdonossal, szóba kerül Szálasi Ferenc és az itt élt menekült magyarok. Mint még sokan, akikkel Mattsee-ben beszéltem, csak a legnagyobb elismeréssel beszél Szálasi Ferencről és kíséretéről. Mattsee büszke arra, hogy egyszer Szálasi Ferenc, magyar kormányzó itt töltött egy-két hetet.
Mielőtt elhagynám Mattseet, mégegyszer kiülök arra a padra, ahol három nappal az amerikaiak bevonulása előtt délután egytől este félhétig ültünk hármasban. Középen Szálasi Ferenc, jobbról Temesváry László, és balról én. A másik padon Temesváry László felesége és Szálasi Ferencné beszélgettek.
Több mint öt órán át csak Szálasi Ferenc beszélt. Végigment az életén, lemérte minden tettét, s befejezte nagy önvallomását azzal a felejthetetlen mondattal:
– Ma sem tennék másként!
Ülök a padon, a hullámok bőszen csapkodják a partot. De tisztán hallom Temesváry László szavait, amint rá akarja venni Szálasi Ferencet, hogy meneküljön.
Szálasi Ferenc azonban hajthatatlan. Végig akar menni az úton.
Nem és nem akar menekülni. Mindenki meneküljön, adja ki az utasítását, mindenkit felment a pártban tett fogadalma alól, mindenkit felment az esküje alól, de ő maga határozottan és nyugodtan várja a sorsát és halálát.
– De mire vársz, Feri? – tört ki Temesváry László a barát igaz aggodalmával. – Mit gondolsz, mi lesz Veled?
Szálasi Ferenc maga elé nézett, átnézett a tó túlsó partjára, ahol már az árnyak bújócskáztak a fák között, s úgy mintha valami filmtémáról, vagy kedves nyári élményről beszélne, válaszol:
– Ha az amerikaiaknak eszük lenne, nem tartóztatnának le, de mivel nincs eszük, le fognak tartóztatni. Ha az amerikaiaknak eszük lenne, nem adnának ki, de mivel nincs eszük, ki fognak adni. Ha az otthoniaknak eszük lenne, nem bántanának, de mivel nincs eszük, fel fognak, Laci, akasztani!
Hiába beszélünk együttesen és elszántan a menekülésről, és igyekszünk elhatározását megváltoztatni, mondjuk el a teljesen előkészített menekülési lehetőséget, az SS egy vezetője látogatását Spittal am Pyhrn-ben, a készen álló repülőgépet, a menekülés anyagi biztosítását, Szálasi Ferenc csendesen mosolyog, vállunkra teszi a kezét, és határozottan válaszol:
– Értsétek meg, nem menekülök! Köszönöm az aggódásotokat, de nem menekülök.
Temesváry László még valamit magyarázni kezd, de már csak szótöredékeket értek, mert Szálasi Ferencné hív, hogy menjek át hozzájuk.
Leülök melléjük. Mindkettőjük szeme könnyes.
– Mi újság, mit válaszolt Feri? – kérdezi Szálasi Ferencné. – Remélem, sikerült rávenniük, Géza, a menekülésre? – aggódik Temesváry Lászlóné.
Leverten kell válaszolnom, hogy nem menekül.
– Gizike, sajnálom, nem sikerült semmit elérnünk.
Szálasi Ferencné lehajtja a fejét:
– Tudtam. Nem volt még asszonynak olyan nászéjszakája, mint nekem volt. Feri kora hajnalig beszélgetett velem, amikor maguk Lacival elmentek, és mindazt, amit ma maguknak elmondott, nekem is elmondta s kijelentette, hogy nem menekül. Akkor tehát maradunk! Isten legyen irgalmas mindannyiunknak.
Szálasi Ferencné törékeny alakjába mintha láthatatlan, óriási erő költözött volna bele. Feláll, belekarol Temesváry Lászlónéba, megfogja vállamat, s visszamegyünk hármasban a padhoz, ahol Szálasi Ferenc és Temesváry László ülnek.
– Feri, jó lenne, ha vacsoráznánk. Laciék előtt még hosszú út áll.
A vacsorát szótlanul fogyasztottuk el abban a helyiségben és annál az asztalnál, ahol ma ültem. Alig esett egy-két szó.
Mindenkit nyomott a jövő súlyos árnya. Csak Szálasi Ferenc magatartása volt változatlanul nyugodt.
Vacsora végén még vidáman megkérdezte: – Vajon, kiül ma a hintaszéketekben, Laci? Azt sajnálom.
Szálasi Ferenc, mint magánember, egyike volt azoknak, akik elragadó, könnyed és vidám társalgásvezetése örökké emlék marad.
Temesváry Lászlóéknál néhányszor együtt vacsoráztam vele.
Már Magyarország Nemzetvezetője volt, amikor utoljára vacsoráztunk együtt négyesben Temesváry László budai lakásán.
Csak két kis gyertya égett az asztalon, mert az ablakot nem függönyöztük be. Az ablakból látni lehetett a nem messzire dúló csata fényeit. Az üvegeket néha durván rázta a légnyomás.
Szálasi Ferencnek Temesváry László nagy öreg hintaszékét kellett az ablakhoz állítani. Odaült a hintaszékbe s mi Lacival, odahúztuk az asztalt. Laci felesége megterített, s Szálasi Ferenc kedvünkért egy kis pohár kecskeméti barackot is – így ahogy írom, elkortyolgatott. Lassan, élvezettel és gondtalan gyerek hintázta magát a széken.
Háromszor is megzavarták a vacsorát, sürgős futárposta érkezett. Szálasi Ferenc elolvasta a jelentéseket, és határozottan, gyorsan intézkedett. Hajnali négyig voltunk együtt.
Búcsúzáskor megköszönte a vacsorát, kezet fogott velünk:
– Azt hiszem, ez volt az utolsó nyugodt vacsoránk. Isten legyen velünk! Megtettük, amit meg kellett tennünk, többet nem tudtunk tenni!
Ma mindaz a tenger emlék, amely Szálasi Ferenchez kötött, átviharzott bennem. Mintha ma lenne, hogy ülök az egri Koronában, és vidám tisztek nem engednek lefeküdni azzal, hogy
– Ne menj még, Géza, jön Szálasi Ferenc, itt szolgál nálunk, egy fiatal tiszt. Érdekes ember, Téged bizonyára érdekel. Politizál.
Mintha ma lenne, hogy megismerkedem vele. Mintha Pekló Józsi bácsi most mesélné el Szálasi Ferenc új télikabátja történetét… Mintha Gizike most mondana el bűbájos apró történeteket „a Feriről”. Mintha ma ülnék a Margit-híd lábánál lévő parkban, és adnám, közvetíteném a betiltott párt tagjainak az utasításokat csak azért is a Magyar Nemzet lapjai közé hajtogatva.
Mintha ma történne, hogy Temesváry Laci izgatottan jön le a Seewirt első emeletéről, húz félre a tó egyik padjára, s avat be nagy titokba, hogy itt a Korona. El kell rejteni. Egyesek azt tanácsolták, a koronát aranyművessel darabokra kell fűrészeltetni, mert így jobban elrejthető, Szálasi azonban nem enged a Koronához nyúlni.
– Azt tanácsoltam, hogy vigyük át a Koronát Spittal am Pyhrn-be. Ott a kolostorban elrejthetnénk, és a csendőrség, amely a Nemzeti Bank vagyonát őrzi, az aranyat, megbízható. – mondotta Temesváry Laci.
Mikor visszautaztunk Spittalba, ki is néztük a helyet, hová lehetne a Koronát elrejteni, de azután az egyik csendőr, aki otthonról, Törtelről jól ismert, elmondta, hogy a hivatalnokok között olyan izgatás folyik, hogy az aranyat osszák szét egymás között és meneküljenek. Tehát a csendőrség még igen, de a tisztviselői kar egy része már nem megbízható.
Temesváry Laci szomorúan jelentette a helyzetet, de közben Szálasi Ferenc is átgondolta a tervet, és veszélyesnek találta, hogy a Koronát a hosszú útra bármely erős kísérettel is, de elvigyük. Ausztriában akkor már SS-egyenruhában vígan működött egy titkos kommunista partizán-szervezet, s éppen e veszélyes vidéken kellett volna átvinnünk a Koronát.
Mintha ma történne, látom Lacit, ahogy szomorúan lejön a tópartra és mondja:
– A Korona itt marad, és itt rejtik el.
Igen, ma úgy él bennem minden, mintha minden ma történne. Mintha ma ülne itt a padon Szálasi Ferenc és mondaná:
…fel fognak akasztani.
Lassan, csigalassúsággal húzok fel a dombokra a kocsimmal, hogy Salzburgba menjek. A dombtetőn megállok. Kiszállok a kocsiból. Alattam terül el Mattsee.
A tó partján lévő padot, ahol több mint egy órát ma ültem, eltakarja a templom tornya.
Egyetlen magyarral sem találkoztam 1956. október 15-én Mattsee-ben. Egyetlen „hívének” nem jutott eszébe, hogy egy csendes Miatyánkra illett volna e napon idezarándokolni.
Azért mégsem voltam egyedül.
Mindenütt találkoztam Szálasi Ferenccel.
– Derék, kedves ember volt… Tudatos katolikus… Szimpatikus… Urak voltak… Zúgja körülöttem az erdő.
S a ködevők, a soha nem nyugvók, a leverettetés után is küzdők, a „javíthatatlanok” kétségbeesett elszántságával köszönök vissza a lassan ködbe burkolózó Mattsee felé:
– Kitartás!
Jó hangosan mondom. De nem gondoltam, hogy az erdők is meghallják! De meghallották, és a tó, az erdők egyre elhalóbban, de százszorosan verik vissza a hangom:
– Kitartás!
A hangom? Nem, ez nem az én hangom! Ez egy Árnyék hangja. Egy örökre élő Halott hangja, aki visszaköszön!
– Kitartás!
S én boldogan, most már ordítva válaszolom!
– Győzünk!
És tudom, hogy győzünk!
Mert velünk a Szép, az Igaz és a Jó harcol örök szövetségben.
(Alföldi Géza, 1956. október 15.)
/Hídverők, 1956. október/
