A fasizálódó Olaszországban a homoszexuális férfiakat egy szigetre internálták. Fogva tartották őket, de ők mégis szabadságnak érezték a helyzetüket.
Az Adriai-tenger egyik kicsi, sziklás szigetéről kevesen tudják, hogy valaha más funkciója is volt. Mégpedig az 1930-as évek végén a sziget Benito Mussolini és a fasiszta párt egyik törekvésének helyszínévé vált, akik a homoszexualitást akarták felszámolni a többségi társadalom érdekében.
A hagyományos értékeken és a természet rendjének igenlésén alapuló fasiszta ideológia szerint a homoszexuális férfiak aláássák az olasz férfiról alkotandó képet. A férfiaknak erőt, férfiasságot kellett sugározniuk, ebbe a képbe az egymással hátsójában élvezkedő nyegle homokosok értelemszerűen nem fértek bele. Megkülönböztető törvényt azonban nem hoztak.
Akadt egy olyan rendőrfőnök is Szicíliában, aki kihasználta ezt a hangulatot és megpróbálta ezt a szexuális aberrációt megfékezni a saját megoldása alapján. 1938-ban 45 homoszexuális embert sorakoztatott fel és küldött a 600 kilométerre fekvő San Domino szigetre.
A történet pedig sokáig feledésbe merült. Úgy tartották, hogy még akik túl is élték az ottani éveket, ma már nincsenek életben.
Két kutató azonban, Gianfranco Goretti és Tommaso Giartosi „A sziget és a város” című könyvében több tucat embert meg tudott szólaltatni az akkor történtekről. Megbilincselve érkeztek a szigetre, ahol spártai körülmények között tartották őket. Elektromosság, folyó víz nem volt, s viselkedésük miatt lányoknak is nevezték őket.
A sziget lakói látták az újonnan érkezetteket, de nem volt köztük kontaktus. Azonban elmesélték, hogy még sokan emlékeznek a csengő hangjára, amely este 8-kor szólalt meg. Ezután a „femminella”-k nem hagyhatták el szálláshelyüket, amelyet rendőrök őriztek.
|
|
|
|
|
|
A fogva tartották tudták, hogy családjukat az ő szexuális irányultságuk miatt zaklatják, s nagy szégyenbe kerültek a konzervatív falvakban és városokban. A fasiszták a 30-as évek mélyen katolikus és konzervatív Olaszországában mégis egy olyan helyet teremtettek ezeknek a beteg embereknek, ahol életükben először önmaguk lehettek, s vállalhatták szokásaikat. Így bizonyos értelemben jobb helyzetük volt a szigeten, mint saját közösségükben.
A szigeten a szigorú körülmények ellenére saját életüket élhették; színházat alakítottak, bármilyen ruhában járhattak, megünnepelhették saját ünnepeiket. A sziget közösségének a második világháború vetett véget.
Voltak olyan homoszexuálisok, akiket politikai elítéltekkel más szigetekre internáltak, San Domino volt az egyetlen, ahol homogén csoportot alkottak.
Hiába ez volt az első homokos közösség, a közelmúltban a szexuális devianciák elismeréséért harcoló fanatikusok egy emléktáblát helyeztek el a kis szigeten, hogy „emlékeztessenek az üldöztetésekre, és megtörjék a sokéves csendet”.
