Kövess minket 
-on és 
-en!
1943. április 13-án a berlini rádió adta hírül, hogy a német megszállás alatt lévő Szmolenszk környékén, a katyni erdőben tömegsírokat találtak, amelyek az 1939 szeptemberében szovjet hadifogságba esett és az NKVD által agyonlőtt lengyel katonatisztek holttesteinek ezreit rejtették.
A bejelentést kezdetben Nyugaton erőteljes kétkedés fogadta, mivel átlátszó német propagandafogásnak tartották. Hamarosan kiderült azonban, hogy a brutális mészárlás tényleg megtörtént. 1939 szeptemberében a Vörös Hadsereg 250 ezer lengyel hadifoglyot ejtett, a tisztek elhelyezésére három tábort nyitottak: Kozelszkben, Sztarobelszkben, valamint Osztaskovban. A kivégzéseket Sztálin 1940. március 5-én rendelte el Berija javaslatára. A döntés 22 ezer ártatlan ember halálos ítéletét jelentette, a Kreml csak hatvan év után ismerte el a gyilkosságok tényét.
Közelről, tarkólövéssel
A tömegmészárlást a szovjet katonák azon lengyel katonatisztek ellen követték el, akik a második világháború kirobbanásakor a Lengyel Köztársaság keleti területein védték hazájukat a szovjet hadsereg ellen. A Vörös Hadsereg néhány nappal a nyugati irányból benyomuló Wehrmacht után, szeptember 17-én tört be az országba, s velük egy időben a német és a szovjet titkosrendőrség is benyomult. A szovjetek több mint 250 ezer (más becslések szerint 454 ezer) lengyel hadifoglyot ejtettek, és az együttműködést megtagadó vagy rabmunkára alkalmatlannak minősített lengyel tiszteket – akiket a hadsereg átadott az NKVD-nak – különleges táborokba – a három legnagyobb: Kozelszk, Osztaskov és Sztarobelszk – vitték.
1940. március 5-én a Szovjetunió rettegett belügyi népbiztosa, Lavrentyij Berija jegyzéket küldött a gyilkosságokat végül személyes bosszúból, vagy – más vélekedések szerint – a Németország elleni háború előtt a hátország megtisztítása céljából elrendelő Sztálinhoz, s ebben megállapították, hogy az NKVD indokoltnak tartja a megszállt ukrán és belorusz területeken raboskodó "nacionalisták és ellenforradalmárok", 14 700 hadifogoly és 11 ezer rab agyonlövését. Március 14-én az NKVD Gazdasági Főigazgatóságának egyik szobájában tanácskozásra került sor, amelyen jelen voltak a titkosrendőrség szmolenszki, kalinyini, és harkovi területei vezetői és helyetteseik, valamint az NKVD területi katonai parancsnokai, és végül őket bízták meg a hadifoglyok kivégzésével.
Az 1940 áprilisában meginduló konvojok gyalog, marhavagonokban vagy teherautókon vitték el az áldozatokat a gyilkosságok színhelyeire. Az öt helyszín közül az egyik az oroszországi Katyn, egy Szmolenszk melletti falu volt, ahol az NKVD egyik üdülője is állt. A konvojok előbb vasúton, majd autóbusszal szállították a foglyokat a Katyn melletti erdőbe, ahol a megkötözött tiszteket közvetlen közelről tarkón lőtték. A katyni áldozatok között volt egy parancsnok, két tábornok, 24 ezredes, 79 alezredes, 258 őrnagy, 654 százados, 7 tábori lelkész, 300 orvos, 20 egyetemi tanár, több száz ügyvéd, mérnök és tanár, több mint száz író és újságíró, valamint 200 pilóta. Az áldozatok egy részét valószínűleg már Szmolenszkben, az NKVD helyi székházában meggyilkolták. Több mint háromezer fogollyal Harkovban végeztek, de Kalinyinban, Kijevben és Minszkben is történtek tömeges kivégzések.
A tömeggyilkosságok elkövetése után súlyos, nyomasztó csend állt be a kivégzett hadifoglyok sorsát illetően. Ekkor még nem fogalmazódtak meg a hadifoglyok eltűnésével kapcsolatban a németek állítólagos részvételére utaló álláspontok, de hivatalos szovjet magyarázatot az 1941. június 22-i Barbarossa-hadművelet megindulása, illetve a lengyel-orosz kapcsolatokban beállt változások sem kényszerítettek ki.
A katyni tömegsírok helyét egy pályafenntartó vonat lengyel kényszermunkásai találták meg 1942-ben. A németek eleinte nem tanúsítottak nagy érdeklődést az ügy iránt, mivel alulbecsülték a tömegsírokba temetettek számát, így csak 1943 februárjában kezdték meg az exhumálásokat; április 13-áig mintegy 400 holttestet hantoltak ki. A berlini rádió ezen a napon jelentette be, hogy a Katyn melletti erdőkben háromezer lengyel tiszt holttestét találták meg egy 28 méter hosszú, 16 méter széles tömegsírban, a tömegmészárlással pedig a szovjeteket vádolták meg.
|
|
|
|
|
|
Később a németek, ami miatt a Nyugat eleinte kétkedve fogadta a kivégzésről tudósító bejelenést –, illetve a lengyelek is felkérték a Nemzetközi Vöröskeresztet az exhumálásra és a vizsgálatokra, majd a német hatóságok egy 12 tagú, egy magyar patológust is a soraiból tudó nemzetközi bizottságot állítottak fel. 1943. június 3-áig összesen több mint 4100 holttestet emeltek ki, s 2800 személyt sikerült azonosítani.
Moszkva visszatámad, Amerika hallgat
A berlini rádióban elhangzott kommünikére válaszul a moszkvai rádió és a Pravda is támadásba lendült, s tolmácsolta a szovjet kormány hivatalos álláspontját, amely a németeket vádolta a gyilkosságokkal, miután a tetemek mellett – egyébként a szovjetek által is előszeretettel használt – német gyártmányú fegyvereket és muníciókat találtak. A szmolenszki területre való benyomulást követően a szovjetek is vizsgálatokat indítottak, és kilenc bizonyítékot tártak a nyilvánosság elé, ami szerintük egyértelműen a német Wehrmachtot teszi felelőssé a szörnyű bűntettekért.
Az Egyesült Államok Nemzeti Archívuma által tavaly szeptemberben nyilvánosságra hozott, az amerikai hadifoglyok kódolt üzeneteit tartalmazó dokumentumokból Franklin Delano Roosevelt elnök kormánya már 1943-ban értesült arról, hogy a szovjet titkosrendőrség mészárolta le a lengyel katonatiszteket Katynban. Történész szakértők szerint a dokumentumokban foglaltak nyilvánosságra kerülése feltehetően enyhíthetett volna azokon a megpróbáltatásokon, amelyet Lengyelországnak a szovjet megszállás után kellett elviselnie, ám az amerikai vezetés a hallgatás mellet döntött.
Roosevelt ugyanis nem kívánta felbőszíteni Sztálint, aki fontos szövetségese volt a Németország és a Japán ellen vívott háborúban. A katyni mészárlás ügyében vizsgálódó amerikai kongresszusi bizottság már 1952-ben megállapította, hogy nem férhet kétség a szovjetek felelősségéhez és "a világtörténelem egyik legbarbárabb nemzetközi bűncselekményének" bélyegezte a mészárlást. A testület azt javasolta a kormánynak, hogy nemzetközi törvényszék előtt szembesítse a Szovjetuniót a szörnyűséggel, ám a Fehér Ház néma maradt.
A hajthatatlan szovjet állásponton a desztanilizációba kezdő Nyikita Hruscsov sem változtatott. A szovjet pártfőtitkár utasítására aztán Alekszandr Selepin KGB-elnök megvizsgálta a tömeggyilkosság ügyét, majd a dokumentumok áttanulmányozása után az 1959-ben kiadott feljegyzésben javaslatot tett 21 857 meggyilkolt lengyel katonatiszt személyi adatlapjának és dossziéjának a megsemmisítésére.
Az elhallgatás, illetve a tudatos félrevezetés évtizedei után változást csak a Mihail Gorbacsov fémjelezte peresztrojka hozott. A valódi áttörésre azonban 1990. április 14-ig kellett várni, amikor az orosz hírügynökség, a TASZSZ közleményében a szovjetek hivatalosan bejelentették, hogy a katyni gyilkosságokért a Szovjetuniót terheli a felelősség. A Szovjetunió széthullása után a katonai ügyészség nyomozni kezdett, de 2004-ben lezárta az ügyet. Az orosz állami duma „A katyni tragédiáról és áldozatairól” című nyilatkozatát – heves vita után, a kommunisták ellenszavazatai mellett – csak 2010-ben fogadták el, amely megállapította, hogy a katyni tömeggyilkosságot Sztálin és más szovjet vezetők egyenes utasítására követték el.
Az orosz jogvédők szerint az ügy jogilag kizárólag a történtek politikai bűncselekménnyé nyilvánításával és a megölt lengyelek mindegyikének név szerinti rehabilitálásával zárható le. Szergej Frigyinszkij legfőbb katonai ügyész azonban 2010 nyarán hangsúlyozta: nem lát okot arra, hogy az 1940-es tömegmészárlások során megölteket a politikai megtorlások áldozatainak minősítsék és rehabilitálják.
A 1945-ös Nürnbergi peranyagban pedig továbbra is ott szerepel, hogy a ktayni vérengzésért a nemzetiszocialista Nagynémet Birodalom vezetői felelősek, akiket - többek között ezért is - kötél, illetve golyó általi halálra ítéltek.
|
|
|
|
|
|
