Kövess minket: Telegram — X — Vkontakte
A párizsi terrortámadások korántsem előzmény nélküliek, ám az intő jelekből senki sem tanult.
Az V. Köztársaság történelmében most negyedszer rendeltek el szükségállapotot, utoljára pedig éppen 10 évvel ezelőtt, amikor a már második és harmadik generációs bevándorlók lángba borították egész Franciaországot.
2005. október 27-én két tizenéves, Ziad Benna (17) és Banou Traoré (15) egy elektromos elosztóállomásba menekültek Párizs egyik külvárosában, Clichy-sous-Bois-ban. A rendőrök elől bujkáltak, akik azért mentek be az külvárosba, hogy egy rablást vizsgáljanak ki.
Azt senki sem tudja, hogy a fiúk miért menekültek és másztak át az elosztó három méter magas kerítésén, de az eredményt még egy viszonylag intelligens iskolásfiú is kitalálhatta volna: agyonvágta őket az áram.
Amikor a tűzoltók megérkeztek, hogy elvigyék a holttesteket, valami olyasmi történt, amit minden viszonylag intelligens francia politikus előre láthatott volna. A környékbeli gangek megtámadták a tűzoltókat és a rendőröket, elkezdtek törni zúzni és több tucatnyi autót gyújtottak fel. Az elkövetkezendő éjszakákon ez megismétlődött, amikor iskolákat, üzleteket, és éttermeket gyújtottak fel. Először a sajtó nem törődött sokat a zavargásokkal. Ilyen és ehhez hasonló dolgok mindennaposak a főleg bevándorlókkal és azon belül is muszlimokkal teli külvárosokban, amik minden jelentős francia várost körülvesznek.
Alig egy héttel korábban, Nicolas Sarkozy akkori francia belügyminiszter, az alábbi kijelentést tette a Le Monde hasábjain: "A francia külvárosokban az erőszak része a mindennapi életnek. Az év kezdete óta 9 ezer rendőrautót dobáltak meg kövekkel, és minden éjjel 20-40 autót gyújtanak fel." Már jó pár éve, a Szilveszterek egyik népszerű hagyománya az autók felgyújtása. Ha egy tipikus éjszaka mindössze 30 autót, vagy Szilveszterkor csak 300 autót gyújtanak fel, akkor a francia rendőrök azt mondják, hogy semmi különös nem történt.
Franciaország nincs különleges helyzetben. Mind a rendőrök, mind a tűzoltók hozzászoktak Nyugat-Európa bevándorlókkal teli negyedeiben, hogy kövekkel dobálják meg őket. Andrew Osborn, az angol vasárnapi újság, a The Observer riportere ezt írta miután 2002 decemberében meglátogatta a nagyrészt marokkói bevándorlók által benépesített Borgerhoutot, ami a flamand Antwerpen egyik külvárosa: "A kívülállók nincsenek üdvözölve. 'Takarodj haza mielőtt szétverjük azt a kib.... fehér valagadat' szöveggel köszöntötte az újságírót egy fiatalokból álló csoport. Az arra járó rendőrautókat leköpdösik, a rendőröket kigúnyolják."
Rolf Landgren, aki a svéd Malmöben rendőr, a következőket nyilatkozta Steve Harrigannak, a Fox News riporterének 2004. novemberében: "Ha valahol leparkolunk az autóval, akkor meg fogják rongálni — tehát rendszeresen két járművel megyünk be, hogy az egyik megvédje a másikat." Harrigan elmondta, hogy a erőszaktól való félelem megváltoztatta a rendőrök, tűzoltók, és mentősök munkavitelét. Svédországban vannak olyan negyedek, ahová a mentősök csak rendőrségi kísérettel hajlandóak bemenni.
|
|
|
|
|
|
A következő eset Dániában történt meg, ahol a szintén 2005 októberében lázadó dániai muzulmánok felgyújtottak egy óvodát Árhus városában. A Jyllands-Posten újságírója tanúja volt, ahogy a tűzoltók nem merték megközelíteni a területet. Magántűzoltókat küldtek be páncélozott rendőri járművek védelme alatt: "Falck, egy magánvállalat, ami vészhelyzetekre specializálódott, rendőri kíséret mellett kiküldött egy csoport tűzoltó autót a Kjærslund óvodába. A ház hátsó oldalán egy ablak be volt törve, és az épület belül pedig lángokban állt. Valószínűleg benzint öntöttek a padlóra és meggyújtották. Falck megállt a Viby téren pár kilométerre a gyújtogatás színhelyétől és megvárták amíg megérkeztek a rendőrök, akik elkísérték őket az óvodához."
Ezek a példák, amik a magyarok számára ismeretlenek, de ugyanakkor évtizedek óta nagyon is ismerősek sok nyugat-európainak, bemutatják hogy az évek folyamán valóságos tiltott zónák alakultak ki az öreg kontinensen. Ezeket a területeket a baloldali érzelmű hatóságok magukra hagyták, mivel nem akarták a rendőrök jelenlétével "provokálni" a bevándorlókat.
Ezek a kis "Eurábiák" a kontinens nyugati részén mindenütt megtalálhatók. Vannak galerik, amelyeknek a tagjai iszlamista szélsőségesek, másoknak közönséges maffiózók a tagjai, akik "világi" bűncselekményeket követnek el, megint mások pedig a kettő keverékéből állnak. Bármikor, amikor egy jobboldali törvény- és rendpárti politikus megpróbálja helyreállítani az állam uralmát a területek felett, komoly lázadások törnek ki. Ez történt mostanság Árhusban, ahol a város polgármestere, Louise Gade, bejelentette, hogy ezentúl az állam nem tűri el a garázdaságot és le fogja tartóztatni a bajkeverőket, hogy "a többi polgár biztonságban érezhesse magát az otthonában."
Ez történt Franciaországban is. Az 2005 október 27-én kitört lázadásokat két esztelen fiatal halála indította el. Viszont az igazi ok az Nicolas Sarkozy eltökéltsége volt, amikor a korábbi hónapokban, de leghatározottabban október 19-én, kijelentette hogy "totális háborút" fog viselni a "városi erőszak, a lángba borított autók, a lépcsőházakban ácsorgó bandák és a külvárosokban létező földalatti gazdaság ellen". Sarkozy bejelentette, hogy 17 további CRS-t (Compagnies Républicaines de Sécurité), valamint további 7 mozgósított gendarmerie egységet vezényel Párizsba. "Hat hónapon belül akarom látni az eredményeket." Ez egy hadüzenet volt. De bárcsak fel lett volna készülve a háborúra amit elindított.
Ahhoz, hogy megértsük a mai európai eseményeket, először meg kell nézni, hogy mi is történt 1975-ben. 1975 júniusában 200 nyugat-európai parlamenter gyűlt össze Strasbourgban, ahol egyhangúlag elfogadták a Strasbourgi Határozatot (Resolution of Strasbourg). A politikai spektrum minden színe képviselve volt, kivéve a szélsőjobbot, mivel akkoriban egy parlamentben sem voltak jelen szélsőjobboldali pártok. A határozatot Tijl Declercq, a baloldali belga keresztény-demokrata politikus írta, aki arról volt hírhedt, hogy mindig megpróbálta tisztára mosni a szovjet kormányt.
A határozat szövege feljogosította az arab bevándorlókat, hogy importálják a kultúrájukat valamint, hogy népszerűsítsék és terjesszék a vallásukat. A határozat kihangsúlyozta az "arab kultúra, főleg az emberi értékek terén, milyen jól hozzá tud járulni az európai kultúrához" és arra kérte az európai kormányokat hogy "minden segítséget adjanak meg az arab kultúra Európában való terjesztéséhez." A politikusok szintén felkérték a sajtót, hogy "hozzanak létre pozitív hangulatot a bevándorlók és a családjuk érdekében", valamint mind a sajtót, mind az értelmiséget, hogy "hangsúlyozzák ki, az arab kultúra milyen pozitívan hozzá fog járulni az európai fejlődéshez."
Az elkövetkezendő három évtizedben, miközben a muzulmánok milliói telepedtek le Európában, a különféle európai kormányok mindent lehetőt megtettek, hogy a bevándorlók megtarthassák a kultúrájukat, szokásaikat, hagyományaikat, és az életvitelüket, ahelyett hogy megpróbálták volna őket asszimilálni a nyugati társadalomba. Pont ellenkezőleg, az európai "bennszülötteket", akik az asszimilációt szerették volna, a liberális értelmiség "iszlamofóbiával" vádolta meg. Bizonyos országokban az iszlamofóbia pedig egyenesen bűnténnyé vált.
Viszont olyan, hogy multikulturalizmus nem létezik, leszámítva amikor több kultúra él egymás mellett és egymástól elkülönített területeken, és ahol az egyik kultúra törvényei nem érvényesek a többi területén. Ennek a multikulturalizmusnak pedig az lett az eredménye, hogy az azok az európai proletár városrészek, ahol a bevándorlók letelepedtek, egyre inkább mohamedán területekké váltak. A hatóságok hallgatólagosan hagyták, hogy a bevándorlók a saját szabályaik szerint éljenek. Azok az "őslakók", akik eléggé gazdagok voltak elköltöztek, a hátramaradottak pedig idegenné váltak a saját hazájukban. Rá lettek kényszerítve, hogy egy más kultúra és vallás előírásait kövessék.
|
|
|
|
|
|
Nemrég egy keresztény nőt azért vertek meg a belga Borgerhoutban, mivel a Ramadán alatt az utcán evett. Később viszont már Molenbeek, Brüsszel túlnyomóan muszlim külvárosának a szocialista polgármestere Philippe Moureaux, megtiltotta a rendőrségnek is, hogy a Ramadán alatt az utcán kávét igyanak vagy szendvicset egyenek. Moureaux, aki a választásokon a muszlim szavazatokkal szeret nyerni, azt is közölte a rendőri vezetőkkel, hogy jól tennék, ha ezentúl nem járőröznének Molenbeekben.
Ennek az lett a következménye, hogy egyre több eredeti európai, főleg az alacsonyabb osztályokba tartozók, akiket a kormányuk magukra hagyott, egyre gyakrabban az úgynevezett szélsőjobbra kezdtek szavazni. Ezek a pártok egyre több olyan ember támogatását élvezik, akik az 1975-os Strasbourgi Határozat áldozataivá váltak. Bizonyos országokban, mint pl. Belgium, ezek a pártok a legnagyobb pártokká nőtték ki magukat és a "hagyományos vezetés" (establishment) megpróbálja betiltani őket "fajgyűlölettel" vádaskodva. Miközben ezek a pártok egyre növekednek, a jobbközép ambiciózusabb politikusai egyre "keményebben" kezdtek beszélnek. Azt viszont nem lehet tudni, hogy miért teszik ezt. Esetleg azért, mert rájöttek hogy a korábbi politikusok hibákat követtek el, vagy pedig azért mert megpróbálják a "bennszülötteket" távol tartani a "szélsőjobbtól", nem igazán tiszta.
A "szókimondó" Sárközy végül a legnépszerűbb francia politikussá nőtte ki magát, miközben a különféle bevándorló bandák, akik a kormány által elhagyott francia külvárosokat uralják, egyre jobban rühellték. A baloldali intellektuálisok, akik úgy tekintenek ezekre a "nemes vadakra", mint akiket a nyugati civilizáció züllöttsége nem tett tönkre, szintén ki nem állhatták.
A 2005. október 27-én Clichy-sous-Boisban kezdődő lázadások napokig tartottak, egyre erőszakosabbak lettek, átterjedtek egész Franciaországra és végül a világ tudomást szerzett róluk. Nem nehéz megérteni, hogy ezek a külvárosi "fiatalok" miért kapták így fel a vizet, amikor Sárközy megpróbálta helyre állítani a törvényt és a rendet. Évtizedeken keresztül ezek a "fiatalok" diktáltak ezeken a területeken mindenféle kihívás nélkül. Ha hagyják, hogy a francia hatóságok helyreállítsák a rendet, akkor el fogják veszteni a hatalmi bázisukat. A nyugati intellektuálisokkal ellentétben, ők nagyon jól tudják hogy minden attól függ, hogy egy adott területen ki diktál. A rendőrség és a galerik évtizedek óta izmoznak rajta, hogy kinek a törvényei számítanak az elővárosokban: a Francia Köztársaságé, vagy Eurábiáé.
Dyab Abou Jahjah, a brüsszeli Európai Arab Liga fiatal és karizmatikus vezetője mondta az alábbiakat: "Mi hiszünk a multikulturális társadalomban, egy olyan szociális és politikai modellben, ahol a különféle kultúrák együtt élnek és egyenlő jogaik vannak. Mi nem akarunk beolvadni, nem is akarunk valahol középen megragadni. Előre akarjuk mozdítani a saját identitásunkat és kultúránkat. Az asszimiláció az nem más, mint egy kulturális nemi erőszak. Azt jelenti, hogy az ember feladja az identitását és olyan lesz mint a többi." Jahjah véleménye szerint Európa nem tartozik az európaiakhoz, hanem inkább arabokhoz: "Nem hiszek az anyaország elvében. Ez az otthonunk, és bármi, ami a mi kultúránk, a választott országé is."
Minden további nélkül elképzelhető, hogy Sárközy nem fogta fel hogy mi is forgott kockán amikor meghirdette a "totális háborúját", azért, hogy visszafoglalja a Francia Köztársaság külvárosait. Viszont a muszlim radikálisoknak - akikre a sajtó "fiatalként" utal - ez szó szerint egy háború. A francia kormány megszegi a szavát az 1975-ös Strasbourgi Határozattal kapcsolatban. Ha a multikulturalizmus nem működik, kivéve, amikor különféle kultúrák "együtt léteznek" egymástól eltérő területeken, akkor a Francia Köztársaság, amikor megpróbálja visszahódítani a külvárosokat, egy tőrt döf a bevándorló "fiatalok" kultúrájának a szívébe, magyarul megpróbálja kiűzni őket a hazájukból. Ez egy kulturális megerőszakolás, ami arra kényszeríti őket, hogy olyanokká váljanak mint a többiek, vagyis világi európaiakká.
Sarkozy, aki csak rendőröket akart ebben a háborúban használni, nem volt képes felülkerekedni, mivel nem voltak meg a megfelelő fegyverei, hogy egy területi konfliktust megnyerjen. Két nappal a lázadások kitörése után a rendőrök felhívták a figyelmet rá, nekik nincsenek meg az eszközeik, hogy nyerjenek ebben, amit - helyesen - "polgárháborúnak" neveztek. A lázadások később átterjedtek egész Franciaországra. Iskolák, üzletek, és gyárak tucatjait, valamint autók és buszok ezreit lobbantottak lángra szinte bármiféle következmény nélkül. Utasokkal teli buszokba dobáltak Molotov-koktélokat. A rendőrökre rálőttek.
Továbbá Sarkozy kormányon belüli ellenségei nem akarták, hogy belügyminiszterként megnyerje az elővárosokért vívott csatát, mivel ha ezt sikeresen végre tudta volna hajtani, akkor roppant népszerűségre tett volna szert a hétköznapi franciák szemében. A korabeli miniszterelnök Dominique de Villepin, Sarkozy fő ellenfele volt a 2007-es elnökválasztáson, szintén a belügyminisztert hibáztatta. Azt állította, hogy Sarkozy szította a "zavargásokat", amikor a lázító retorikájával "a fiatalokat provokálta".
|
|
|
|
|
|
Miközben a csata a külvárosokért nagyban folyt, a kormányt teljesen megbénította a belső csatározás. A korrupt Jacques Chirac, a középjobbos elnök, aki egykor csak a második fordulóban tudta megverni a szélsőjobbos Jean-Marie Le Pent, nem bízott meg Sarkozyben. Chirac az arisztokrata Villepint tekintette az örökösének, aki sem akkor, sem később nem nyert meg egy választást sem. Az elnök és a miniszterelnök nem volt hajlandó szigorúan fellépni a külvárosi "fiatalok" ellen. Helyette a "dialógus" és a "lekenyerezés" útját választották. Természetesen, amikor lekenyerezésről beszélünk, akkor nemcsak a radikális muszlimokat kenyerezték le, hanem a saját lelküket is. Nem is csoda, mivel sokkal kényelmesebb azt gondolni, hogy a lázadásokat "a munkaerőpiacon belüli diszkrimináció" okozta.
De a szerencsétlen fehér bőrű bennszülöttek, akik a bevándorló negyedekben élnek, jobban tudják hogy mi a helyzet. Ők nagyon is jól tudják, hogy Eurábia tábornokai, a "fiatalok" vezetői, BMW-ket és Mercedeseket vezetnek (amiket senki se mer felgyújtani), és hogy mobiltelefonokkal és számítógépekkel irányítják a nagyon mozgóképes csapataikat. Ez a háború Franciaországban sohasem a szociális igazságtalanságról, hanem a területről szólt.
10 évvel később, 2015 novemberében a több száz sérült és halálos áldozatot követelő párizsi iszlamista terrortámadások után még mindig nem látszik, hogy az őshonos európaiak ráébredtek volna a multikulturális együttélés és az inváziószerű bevándorlás tarthatatlanságára. Nagyon úgy néz ki, hogy ezt a háborút már az előtt elvesztettük, hogy elkezdődött volna.
