Kövess minket: Telegram — X — Vkontakte
1944-ben és 1956-ban a történelem megismételte önmagát. Az 1944/1945-ös vérhullással újabb magok kerültek az áldott magyar földbe.
Ezek szökkentek kalászba az 1956-os szabadságharcban. Budapest 1944/1945-ös védelmét az 1956-os szabadságharc rehabilitálta, mert a kettő teljesen azonos volt. Az 1956-os szabadságharc jogosultsága igazolta az ország 1944/1945-ös honvédő küzdelmét. Mind 1944-ben, mind pedig 1956-ban a szovjet bolsevizmus ellen folyt a harc.
Miért folytatta a harcot Magyarország 1944. október 15-e után, és miért volt jogalapja 1944. október 15-ének? Nemes tomkaházi és folkusfalvi Tomka Emil huszár alezredes 1944-1945-ös hadinaplójában ad választ a kérdésre. A szemellenzős foteltörténészek helyett beszéljenek a kordokumentumok:
„Reggel közölte a rádió Szálasi hadparancsát, aki a hatalmat átvette. Végre irányt szabtak mindenki további működésének. Mi nem is tudtuk ezt másképpen elképzelni. Sok vád hangzott el azóta, hogy a honvédség egységesen a fegyverszünet ellen foglalt állást és Szálasi mögé állt. Minket nem Szálasi pártjához való hűség vezetett, mi nem párt, hanem az egész nemzet hadserege voltunk, de a bekövetkezett válságos időben, szükségét éreztük a szilárd vezetésnek és ezt Szálasi személyében megtalálni véltük. Ha egyszer évtizedek múltával el fogják olvasni ezt az írást, az akkori generáció nehezen fogja megérteni lelkiállapotunkat, amiben mi 1944 őszén éltünk. Ez természetes is, mivel a háború utáni nemzedék szeme elől eltakarták a valóság legnagyobb részét és amit megmutattak, mindig erősen tendenciózusos formában adták elő. (...) a lakott területeink szőnyegbombázásairól, a katyni tömegsírokról, no meg az orosz táborokban sínylődő sok ezer magyar szenvedéséről, éhhaláláról – a feldúlt sok magyar családi tűzhelyről, a férj karjaiból kitépett feleség – és a harctéren küzdő katona otthon maradt arájának meggyalázásáról némán hallgat a krónika. Pedig a mi lelkiállapotunkat éppen ezeknek a cselekedeteknek a közvetlen szemlélete hangolta, és mivel ezeknek a cselekményeknek hajtórugóját is a mienkével összeegyeztethetetlen világnézet termelte, megszilárdult bennünk a meggyőződés, hogy „itt két világ ütközött össze egymással. Magyar és orosz között nem lehetett kiegyezés, nem csak, mert a magyar az orosszal barátságra lépve sem nemzetiségét, sem vallását, sem vagyonát nem tarthatta meg, hanem elsősorban azért, mert az oroszhoz pártolva, olyan életmódba kerül, amely az ő "keresztény európai felfogásához képest, nélkülözi az emberi életmód ismérveit." (...) Ez a szellem adott újabb erkölcsi erőt arra, hogy Istennek tett eskünkhöz híven, az ősi magyar címerrel díszített zászlók alatt, az utolsó lövedékig védjük ezt a vérrel áztatott magyar hazánkat. Azzal is vádolnak, hogy a háború meghosszabbításáért mi vagyunk felelősek! De ugyanakkor elfelejtik, hogy akkor az a szó, hogy „fegyverszünet”, semmiképp sem jelentette volna a fegyverek elnémulását. Ellenkezőleg! Az oroszok azt kívánták, hogy a magyar honvédség csináljon „Hátra arc!”-ot és folytassa a háborút az oroszok oldalán, a németek ellen. Tehát Magyarország nagyobbik részét dobjuk oda a német bosszúnak és cserébe, kényre-kedvre szolgáltassuk ki magunkat az orosz impériumnak.” (Tomka Emil: Harctéri napló 1944-1945. 99-100. oldal)
1944. október 15-e a magyart a magyarnak ugrasztó heccpolitika vége, a nemzeti megbékélés történelmi pillanata volt a nemzet önvédelmi harcában.
