Kövess minket: Telegram — XVkontakte

1944-ben és 1956-ban a történelem megismételte önmagát. Az 1944/1945-ös vérhullással újabb magok kerültek az áldott magyar földbe.

Ezek szökkentek kalászba az 1956-os szabadságharcban. Budapest 1944/1945-ös védelmét az 1956-os szabadságharc rehabilitálta, mert a kettő teljesen azonos volt. Az 1956-os szabadságharc jogosultsága igazolta az ország 1944/1945-ös honvédő küzdelmét. Mind 1944-ben, mind pedig 1956-ban a szovjet bolsevizmus ellen folyt a harc.

Miért folytatta a harcot Magyarország 1944. október 15-e után, és miért volt jogalapja 1944. október 15-ének? Nemes tomkaházi és folkusfalvi Tomka Emil huszár alezredes 1944-1945-ös hadinaplójában ad választ a kérdésre. A szemellenzős foteltörténészek helyett beszéljenek a kordokumentumok:

„Reggel közölte a rádió Szálasi hadparancsát, aki a hatalmat átvette. Végre irányt szabtak mindenki további működésének. Mi nem is tudtuk ezt másképpen elképzelni. Sok vád hangzott el azóta, hogy a honvédség egységesen a fegyverszünet ellen foglalt állást és Szálasi mögé állt. Minket nem Szálasi pártjához való hűség vezetett, mi nem párt, hanem az egész nemzet hadserege voltunk, de a bekövetkezett válságos időben, szükségét éreztük a szilárd vezetésnek és ezt Szálasi személyében megtalálni véltük. Ha egyszer évtizedek múltával el fogják olvasni ezt az írást, az akkori generáció nehezen fogja megérteni lelkiállapotunkat, amiben mi 1944 őszén éltünk. Ez természetes is, mivel a háború utáni nemzedék szeme elől eltakarták a valóság legnagyobb részét és amit megmutattak, mindig erősen tendenciózusos formában adták elő. (...) a lakott területeink szőnyegbombázásairól, a katyni tömegsírokról, no meg az orosz táborokban sínylődő sok ezer magyar szenvedéséről, éhhaláláról – a feldúlt sok magyar családi tűzhelyről, a férj karjaiból kitépett feleség – és a harctéren küzdő katona otthon maradt arájának meggyalázásáról némán hallgat a krónika. Pedig a mi lelkiállapotunkat éppen ezeknek a cselekedeteknek a közvetlen szemlélete hangolta, és mivel ezeknek a cselekményeknek hajtórugóját is a mienkével összeegyeztethetetlen világnézet termelte, megszilárdult bennünk a meggyőződés, hogy „itt két világ ütközött össze egymással. Magyar és orosz között nem lehetett kiegyezés, nem csak, mert a magyar az orosszal barátságra lépve sem nemzetiségét, sem vallását, sem vagyonát nem tarthatta meg, hanem elsősorban azért, mert az oroszhoz pártolva, olyan életmódba kerül, amely az ő "keresztény európai felfogásához képest, nélkülözi az emberi életmód ismérveit." (...) Ez a szellem adott újabb erkölcsi erőt arra, hogy Istennek tett eskünkhöz híven, az ősi magyar címerrel díszített zászlók alatt, az utolsó lövedékig védjük ezt a vérrel áztatott magyar hazánkat. Azzal is vádolnak, hogy a háború meghosszabbításáért mi vagyunk felelősek! De ugyanakkor elfelejtik, hogy akkor az a szó, hogy „fegyverszünet”, semmiképp sem jelentette volna a fegyverek elnémulását. Ellenkezőleg! Az oroszok azt kívánták, hogy a magyar honvédség csináljon „Hátra arc!”-ot és folytassa a háborút az oroszok oldalán, a németek ellen. Tehát Magyarország nagyobbik részét dobjuk oda a német bosszúnak és cserébe, kényre-kedvre szolgáltassuk ki magunkat az orosz impériumnak.” (Tomka Emil: Harctéri napló 1944-1945. 99-100. oldal)

1944. október 15-e a magyart a magyarnak ugrasztó heccpolitika vége, a nemzeti megbékélés történelmi pillanata volt a nemzet önvédelmi harcában.

Kövess minket: Telegram — XVkontakte

Valaha, réges-régen, még a II. világháborúban volt egy erődítményekből álló védvonal, melyet a később legyőzhetetlennel minősített szovjet haderő sem tudott áttörni. Árpád-vonalnak hívták.

Az 1913-as születésű Bosnyák Imrét az elsők között érintette meg a magyar nemzetiszocializmus, a hungarizmus eszméje.

Az amerikai típusú káosz legutóbbi franciaországi epizódjának állítólagos katalizátora egy 17 éves arab Lewis Hamilton-imitátor halála volt, akit a rendőrség lelőtt, mert egy belvárosi rodeót követő igazoltatása közben megpróbált elmenekülni az autójával.

1945. február 11-én a budapesti német-magyar helyőrség lőszere és élelme fogytán volt, a magyar főváros fegyveresen nem volt tovább tartható.

Az 1930-as években a hollywoodi stúdiófőnökök is Adolf Hitler előtt hajlongtak a Metro-Goldwyn-Mayer médiatársaság egyik vezetője pedig még zsidó feleségétől is elvált a német nemzetiszocialisták javaslatára.

Kevesen tudják, ki az az olasz, akit közel egy éve tartanak fogva egy magyar börtönben azzal a váddal, hogy 2023-ban antifasiszta támadásokban vett részt a magyar fővárosban – írta meg az olasz il Giornale nyomán a Magyar Nemzet.

A sikertelen hatalommegragadási kísérlet utáni per hozott országos ismertséget Adolf Hitlernek, amelyben egész Németország megismerhette nézeteit.

A második világháború lezárást követő vérgőzös évek feltárása, megismertetése a nyilvánossággal, valahogy elfelejtődött az 1990-es "rendszerváltozás" óta.

Évtizedekig agyonhallgatták a világtörténelem legsúlyosabb, legtöbb – 9343 – áldozatot követelő hajókatasztrófáját, a Wilhelm Gustloff 1945. január 30-án történt megtorpedózását.

Antiszemita indíttatásból követhetett el nemi erőszakot három, a sajtóban a szokásos módon mindössze „tinédzserként” emlegetett invazív kisebbségi egy 12 éves zsidó lányon Párizsban.

A diktatúra Magyarországon 1950-re elérte az otthonokat, a hétköznapok része lett.

Másodjára állt bíróság elé az antifa támadások elsőrendű vádlottja, Ilaria Salis a Fővárosi Törvényszéken. A Markó utcai épület tárgyalótermébe ismételten széles vigyorral a képén nézett végig a hallgatóságon. 

Az tény, hogy november 4-én hajnalban a szovjet csapatok ismét rátörtek Budapestre, Nagy Imre a Jugoszláv nagykövetségre menekült. Az viszont egyáltalán nem igaz, hogy ezen a napon leverték volna a szabadságharcot. Sőt.

Budán még heves harcok folytak, amikor Pesten, az új szovjet hatalom árnyékában megalakult néptörvényszék, amely hivatalosan a Budapesti Nemzeti Bizottság nevet kapta, végrehajtotta első halálos ítéletét.

Egy hétköznapi történet rendkívüli véget ért az egyik elszakított országrészben. A nyugat-felvidéki Vágegyháza-Alsózáros vagy Zárosegyháza nevű községben egy gazda ekéje szántás közben valami keménynek ütközött, amiről azt hitte, egy szikla.