Kövess minket 
-on és 
-en!
Az 1920. június 4-én bekövetkezett trianoni tragédiát követően a két világháború közötti megcsonkított Magyarországon nem lehetett nem beszélni a területi revízióról.
A kérdés az volt, hogy a magyarság által hangoztatott „mindent vissza” vezérelvből mennyit lehet valóra váltani. Magyarország az 1920-as években a kisantant szorításában nem sok mozgástérrel bírt, de a Hitler által vezetett nemzetiszocialista Németország 1933-tól kezdve szisztematikusan hozzálátott az első világháború után felállított európai „status quo” lebontásához, amely Magyarországnak területi revíziókat hozott. Ennek az új rendnek az egyik, számunkra diadalmas állomása az 1940. augusztus 30-án született második bécsi döntés volt.
1940. június 22-én Franciaország kapitulált, Németország pedig teljes győzelmet aratott nyugaton. A német csapatok párizsi parádéja a román politikai és katonai vezetést gyomron ütötte, hiszen legbefolyásosabb nyugati szövetségesük, Franciaország hatalmasat bukott.
Az első világháború után a területileg többszörösére növelt Román Királyság 1940 nyarára krízishelyzetbe került. Pár nappal a francia összeomlás után a német-szovjet megnemtámadási szerződés, a Molotov-Ribbentrop Paktum titkos jegyzőkönyve alapján a Szovjetunió bevonult a románok által még az első világháborúban megszállt Besszarábiába és Észak-Bukovinába. A szovjet területszerzés hírére a nyugati szomszéd, Magyarország is mozgolódni kezdett, ami komoly aggodalommal töltötte el Bukarestet. A románokat az is nyugtalanította, hogy Bulgária szintén területi igényt támasztott Romániával szemben: a bolgárok az első világháború után elszakított Dél-Dobrudzsát szerették volna visszaszerezni.
Erdély visszacsatolása Magyarországon a mindennapi közbeszéd része volt. Teleki Pál miniszterelnök azonban úgy látta, hogy a teljes revízió egyelőre lehetetlen, és a tárgyalások révén elért eredményekben bízott. Werth Henrik vezérkari főnök viszont kész volt fegyveres úton megoldani az erdélyi kérdést, így 1940 júliusára már 550 ezer magyar katonát mozgósítottak a magyar–román határ mentén. A románok is felkészültek, mivel közel 430 ezres haderőt helyeztek készenlétbe Erdélyben.
A helyzet pattanásig feszült a térségben és ez egyáltalán nem tetszett Adolf Hitlernek, aki Franciaország és Lengyelország legyőzése után szemét a hatalmas, területben és nyersanyagokban gazdag Szovjetunióra szegezte. A Führernek más sem hiányzott, mint az, hogy szövetségesei a nagy keleti vállalkozás előtt egymásnak essenek. A magyarok ekkor már visszakapták a Felvidék déli részét és Csehszlovákia teljes összeomlása után megszállhatták Kárpátalját is.
Horthy remélte, hogy Hitler hajlandó lesz Magyarország mellett dönteni. A románoknak azonban volt egy jelentős ütőkártyájuk, mégpedig a havasalföldi olajmezők, amelyek fontos nyersanyagforrásai voltak a német hadiiparnak. Hitlernek, aki elsősorban nyugalmat akart a térségben, ezt is mérlegelnie kellett, így nem kedvezhetett csak a magyaroknak. A magyar katonai vezetés viszont döntést akart, akár a fegyverek útján is.
|
|
|
|
|
|
A Führer némi presszióval végül elérte, hogy a románok hajlandóak legyenek tárgyalni a magyarokkal. Eközben a magyar-román határon mindennaposakká váltak a határincidensek. A két fél hadereje folyamatosan provokálta, kóstolgatta egymást. Az incidensek száma egyre csak növekedett.
Az augusztus 16. és 24. között Turnu Severinben (Szörényvár) megtartott magyar-román tárgyalások a „süketek és némák” párbeszéde voltak. A magyarok a Maros vonala mentén akarták meghúzni a magyar-román határvonalat Erdélyben. Ennek értelmében a Marostól északra fekvő kb. 69 ezer négyzetkilométernyi terület Magyarországhoz került volna, míg az ettől délre eső területek Románia birtokában maradtak volna. A román fél erről hallani sem akart. Úgy tűnt, hogy a fegyverek fognak dönteni. A Magyar Honvédség már támadásra készült, de Hitler közbelépett és hirtelen megszervezett egy német-magyar-román-olasz külügyminiszteri találkozót Bécsben, ahol augusztus 30-án megszületett a verdikt.
A második bécsi döntés kihirdetését, ami a románoknak inkább ítélet volt, egy drámai jelenet színesítette, amely jól mutatta, milyen érzelmeket generált Erdély hovatartozásának kérdése a két fél között. A döntés kihirdetése utáni pillanatokban, amikor a román külügyminiszter, Mihail Manoilescu meglátta az új határokat, és szembesült azzal a ténnyel, hogy a Partium nagy része, illetve Észak-Erdély a Székelyfölddel egyetemben visszatér Magyarországhoz, nemes egyszerűséggel elájult.
Magyarország összesen 43 432 négyzetkilométert kapott vissza Romániától 2,4 millió lakossal, amelyből az 1941-es népszámlálás során 54,6 százalék, azaz 1,344 millió fő vallotta magát magyarnak, míg 1,068 millió – 43,5 százalék – románnak.
A második bécsi döntés rávilágított arra, hogy egész Erdély tekintetében képtelenség „igazságos” etnikai határokat húzni. Dél-Erdélyben például közel félmillió magyar maradt román fennhatóság alatt. A döntés tehát nem hozott enyhülést. A románok a revízió revízióját akarták elérni, és minden eszközzel felléptek az új határok ellen. A román fél például kihasználta azt a tényt, hogy Bécsben igen pontatlanul, a méretarányosságra nem nagyon ügyelve jelölték ki a határokat, így az új határvonal tulajdonképpen egy hat kilométer szélességű sávot jelentett. Ezért a végleges, tűpontos limes-t tulajdonképpen 1944-ig sem sikerült teljesen tisztázni. Mindeközben a magyar fél az elért eredményeket akarta fenntartani, és Dél-Erdély magyarok lakta területeit megszerezni, miközben a két ország egyre inkább belesodródott a második világháborúba.
