Kövess minket: Telegram — X — Vkontakte
Mint tüzér – aki megjárta a Don-kanyar poklát – 1944. november 4-én estem szovjet fogságba Dunaföldvárnál.
Át akartunk menni a Duna jobb partjára, de mire odaértünk, a németek felrobbantották a Duna-hidat. Nem volt mit tenni, az egész tüzérosztály megadta magát a Vörös Hadseregnek.
Két hét múlva bevagoníroztak bennünket – 70 főt egy vagonba –, és 18-án elindultunk a Szovjetunióba: 52 napig, 1945. január 8-ig tartott az út Kirov körzetéig. A több mint 7 hetes út borzalmai minden képzeletet felülmúltak. Tisztálkodásra nem volt mód. Enni hol kaptunk, hol nem. Ha kaptunk is, nem mentünk vele sokra. Mindössze fél szelet szárított kenyér és némi szárított hal volt az adag. Naponta egy vödör vizet adtak be mindannyiunk számára. A nagy tülekedésben néha az is felborult. Az éhség és a szomjúság állandóan gyötört bennünket. A szomjúság csillapítására sokan a deres vasat nyalták, amitől hasmenést kaptak, amibe belehaltak. Tele lettünk tetvekkel. Sokszor kézzel söpörtük össze őket és szórtuk ki a vizelőnyíláson a kísérő szöveggel: „Legalább ti legyetek szabadok!”
A mi vagonunkban nyolcan voltunk devecseriek: Jokesz József, Szűcs Lajos, Nyoma István, Baráth Géza, Baráth Sándor, Révai Ferenc, Németh Károly és én. Némelyikük élet és halál között lebegett az út alatt.
Ha valahol megállt a szerelvény, megjelent az őr, és megkérdezte: – Halott van? – Ha 2-3-at mondtunk, azt válaszolta: – Ez kevés! – És nem nyitotta ki az ajtót. Ha többet mondtunk, felugrott a vagonba és ellenőrizte. Ha a szám nem stimmelt, összevert bennünket. Kikaptunk a levegőért! A szörnyű utazási körülmények eredményeként a közel 3500 emberből csak 1200 szállt le a szerelvényről a Kirovhoz közeli Falenki községben.
Bedi Gyula – Devecser
Hadifogoly Híradó - 1992/2.
|
|
|
|
|
|
