Kövess minket: Telegram — X — Vkontakte
A kétszer is elsüllyesztett, második világháborús hadihajó horvátországi szórakozóhelyként fejezte be az életét.
Az elmúlt évszázadok háborúi során rengetegszer előfordult, hogy az ellenfelek a másik fél által hátrahagyott vagy attól megszerzett fegyvereket vetették be, kevés történet alakult azonban annyira kacskaringósan, mint az olasz haditengerészet egyik tengeralattjárójáé.
A Trieszti-öbölben lévő Montefalcone egykori hajógyárában a háború derekán, 1943 első napjaiban kezdték építeni a Flutto-osztályú Nautilót, melyet március végén már vízre bocsátottak, de végül csak négy hónappal később, július 26-án állították hadrendbe, azt azonban nem gondolták volna, hogy mindössze hat héten át erősítheti majd az olasz flottát.
A legalább ötvenfős legénységet hat, 530 mm-es torpedóvető cső, tizenkét torpedó, valamint 99, 20, illetve 13,2 mm-es ágyúk segíthették volna harci sikerekhez, ezekre azonban nem került sor, hiszen a Badoglio-kormány szeptember 8-án, Mussolinit megkerülve úgy döntött, hogy az Olasz Királyság leteszi a fegyvert.
A Nautilón lévők a hírt hallva két másik hajón szolgáló társaik egy részével, a CM.1 jelű, jóval kisebb tengeralattjáróval együtt próbáltak elmenekülni, hogy a szövetségesek oldalára álljanak át, néhány német gyorsnaszád (S-Boot) azonban feltartóztatta, majd a velencei kikötőbe kísérte őket.
A megérkezés után a legénység úgy érezte, sikerült túljárniuk a németek eszén, a kikötőben ugyanis sikeresen elsüllyesztették a hajót.
Nem így lett, hiszen a Kriegsmarine rövidesen kiemeltette a még bőven menthető tengeralattjárót, helyrehozta, majd az UIT-19 nevet adta neki.
|
|
|
|
|
|
Valódi ütközetben a tengeralattjáró ezután sem vett részt, hiszen december 4-én átvontatták a szülőhelyéhez közeli Triesztbe, ahonnan később Pólába (horvát nevén Pula) került.
Az egykori Nautilo itt süllyedt el másodszorra, hiszen a város felett 1944. január 9-én egy 107 Liberatorból, illetve 47 Thunderboltból és Lightningból álló nehézbombázó és vadászrepülőgép csoport jelent meg, a bombák egyike pedig épp a tengeralattjárón landolt.
A háború után a hullámsírban fekvő hajót végül a környéket 1945-ben elfoglaló, Josip Broz Tito vezette Jugoszláv Szövetségi Népköztársaság mérnökei hozták a felszínre, majd a városban lévő Uljanik hajógyárba vitték, ahol kétéves munkával 1949-re ismét működőképessé tették.
Az immár Száva (P-802) néven létező, a britek által 1927-ben, a Jugoszláv Királyság megrendelésére épített Tarával (eredetileg Nebojša), illetve egy, szintén a németek által elcsípett egykori olasz hajóval, a Malisannal (eredetileg CB-20, ma egy múzeum dísze) együtt a szocialista ország hadiflottájának alapkövévé vált, fontos szerepet azonban csak egyetlen évtizedre kapott: egy két éven át tartó (1958–1960) felújítást követően, 100 mm-es fedélzeti ágyúja nélkül, az áramvonalasabb forma érdekében átépített parancsnoki toronnyal már csak a kiképzésben szántak neki szerepet – olvasható Paul E. Fontenoy Submarines: An Illustrated History of Their Impact című munkájában.
Az elkerülhetetlen nyugdíjazásra végül 1967-ben került sor, így a Száva a ma Montenegróhoz tartozó Bijela hajógyárának kikötőjébe került, ahol a partra vetve várta, hogy valamikor darabokra vágják.
Ekkor tűnt fel a színen a később csodabogárként ismertté vált, huszonkét éves Pero Miljković (1948–2004), aki egyetlen fillér kifizetése nélkül engedélyt kapott a jármű elszállítására.
Az indulás nem volt könnyű, hiszen a közelgő ünnep, illetve a hosszú hétvége miatt senki sem tartózkodott a gyárban, a fiatal férfival érkezők pedig hajóikkal képtelenek voltak elmozdítani a több mint kilencszáz tonnás, partra vetett tengeralattjárót, aminek a kormánylapátja sem állt ideális szögben.
Miljković valószínűleg egyre feszültebb lett, hiszen másnap délutánra már egy tévéstábot is leszervezett, ami az út egy pontján a partról akarta filmezni a Dubrovnik felé tartó Szávát, az utolsó pillanatban azonban mellé állt a szerencse: sikerült segítséget kérni egy, a közelben lévő katonai hajótól, így megkezdhették a vontatást, a tévések pedig a kitűzött időben meg is látták a vízen a furcsa csoportot.
|
|
|
|
|
|
A három ország haditengerészeténél is szolgált jármű végül a turisták által ma is tömegével látogatott Dubrovniktól hét kilométerre, Mokošicánál találta meg az első helyét, ahol némi átalakítást követően, Sárga tengeralattjáró néven szórakozóhelyként nyitott meg.
Miljković csak ekkor, a felesleges réz-, alumínium- és acélmennyiség kibontása, majd egy roncstelepen való eladása után tudta kifizetni a vontatás, illetve a hajó árát, ezzel azonban senkinek sem volt problémája – emlékezett vissza ötven évvel később a szállításban tizenévesen segítő Ivo Batricevic.
A rövid idő után a Dubrovnikhoz még közelebb fekvő Sustjepanba átúsztatott hajó pénzhiány miatt sosem alakult át teljesen, sőt, az üzletember legnagyobb vágya sem teljesült: azt akarta, hogy egyszer a Beatles is a színpadon álljon, a négy zenész útjai azonban már 1970-ben elváltak.
A szórakozásra vágyó vendégeket mindez nem igazán zavarta, a bevételek azonban elmaradtak az elvárttól, így a vállalkozó háromévnyi működés után nem tudta meghosszabbítani a működési engedélyt, és örökre lezárta a fedélzetre vezető hidat.
A Szávát 1974. január 10-én egy Salona melletti kikötőbe vontatták, ahol rövidesen megkezdődött a szétbontása.
A Sárga tengeralattjáróról azóta mindenki megfeledkezett, a már említett Batricevic néhány fotóját leszámítva pedig képek sem igazán maradtak fenn róla.
