Kövess minket -on és -en!

A kétszer is elsüllyesztett, második világháborús hadihajó horvátországi szórakozóhelyként fejezte be az életét.

Az elmúlt évszázadok háborúi során rengetegszer előfordult, hogy az ellenfelek a másik fél által hátrahagyott vagy attól megszerzett fegyvereket vetették be, kevés történet alakult azonban annyira kacskaringósan, mint az olasz haditengerészet egyik tengeralattjárójáé.

A Trieszti-öbölben lévő Montefalcone egykori hajógyárában a háború derekán, 1943 első napjaiban kezdték építeni a Flutto-osztályú Nautilót, melyet március végén már vízre bocsátottak, de végül csak négy hónappal később, július 26-án állították hadrendbe, azt azonban nem gondolták volna, hogy mindössze hat héten át erősítheti majd az olasz flottát.

A legalább ötvenfős legénységet hat, 530 mm-es torpedóvető cső, tizenkét torpedó, valamint 99, 20, illetve 13,2 mm-es ágyúk segíthették volna harci sikerekhez, ezekre azonban nem került sor, hiszen a Badoglio-kormány szeptember 8-án, Mussolinit megkerülve úgy döntött, hogy az Olasz Királyság leteszi a fegyvert.

A Nautilón lévők a hírt hallva két másik hajón szolgáló társaik egy részével, a CM.1 jelű, jóval kisebb tengeralattjáróval együtt próbáltak elmenekülni, hogy a szövetségesek oldalára álljanak át, néhány német gyorsnaszád (S-Boot) azonban feltartóztatta, majd a velencei kikötőbe kísérte őket.

A megérkezés után a legénység úgy érezte, sikerült túljárniuk a németek eszén, a kikötőben ugyanis sikeresen elsüllyesztették a hajót.

Nem így lett, hiszen a Kriegsmarine rövidesen kiemeltette a még bőven menthető tengeralattjárót, helyrehozta, majd az UIT-19 nevet adta neki.

Valódi ütközetben a tengeralattjáró ezután sem vett részt, hiszen december 4-én átvontatták a szülőhelyéhez közeli Triesztbe, ahonnan később Pólába (horvát nevén Pula) került.

Az egykori Nautilo itt süllyedt el másodszorra, hiszen a város felett 1944. január 9-én egy 107 Liberatorból, illetve 47 Thunderboltból és Lightningból álló nehézbombázó és vadászrepülőgép csoport jelent meg, a bombák egyike pedig épp a tengeralattjárón landolt.

A háború után a hullámsírban fekvő hajót végül a környéket 1945-ben elfoglaló, Josip Broz Tito vezette Jugoszláv Szövetségi Népköztársaság mérnökei hozták a felszínre, majd a városban lévő Uljanik hajógyárba vitték, ahol kétéves munkával 1949-re ismét működőképessé tették.

Az immár Száva (P-802) néven létező, a britek által 1927-ben, a Jugoszláv Királyság megrendelésére épített Tarával (eredetileg Nebojša), illetve egy, szintén a németek által elcsípett egykori olasz hajóval, a Malisannal (eredetileg CB-20, ma egy múzeum dísze) együtt a szocialista ország hadiflottájának alapkövévé vált, fontos szerepet azonban csak egyetlen évtizedre kapott: egy két éven át tartó (1958–1960) felújítást követően, 100 mm-es fedélzeti ágyúja nélkül, az áramvonalasabb forma érdekében átépített parancsnoki toronnyal már csak a kiképzésben szántak neki szerepet – olvasható Paul E. Fontenoy Submarines: An Illustrated History of Their Impact című munkájában.

Az elkerülhetetlen nyugdíjazásra végül 1967-ben került sor, így a Száva a ma Montenegróhoz tartozó Bijela hajógyárának kikötőjébe került, ahol a partra vetve várta, hogy valamikor darabokra vágják.

Ekkor tűnt fel a színen a később csodabogárként ismertté vált, huszonkét éves Pero Miljković (1948–2004), aki egyetlen fillér kifizetése nélkül engedélyt kapott a jármű elszállítására.

Az indulás nem volt könnyű, hiszen a közelgő ünnep, illetve a hosszú hétvége miatt senki sem tartózkodott a gyárban, a fiatal férfival érkezők pedig hajóikkal képtelenek voltak elmozdítani a több mint kilencszáz tonnás, partra vetett tengeralattjárót, aminek a kormánylapátja sem állt ideális szögben.

Miljković valószínűleg egyre feszültebb lett, hiszen másnap délutánra már egy tévéstábot is leszervezett, ami az út egy pontján a partról akarta filmezni a Dubrovnik felé tartó Szávát, az utolsó pillanatban azonban mellé állt a szerencse: sikerült segítséget kérni egy, a közelben lévő katonai hajótól, így megkezdhették a vontatást, a tévések pedig a kitűzött időben meg is látták a vízen a furcsa csoportot.

A három ország haditengerészeténél is szolgált jármű végül a turisták által ma is tömegével látogatott Dubrovniktól hét kilométerre, Mokošicánál találta meg az első helyét, ahol némi átalakítást követően, Sárga tengeralattjáró néven szórakozóhelyként nyitott meg.

Miljković csak ekkor, a felesleges réz-, alumínium- és acélmennyiség kibontása, majd egy roncstelepen való eladása után tudta kifizetni a vontatás, illetve a hajó árát, ezzel azonban senkinek sem volt problémája – emlékezett vissza ötven évvel később a szállításban tizenévesen segítő Ivo Batricevic.

A rövid idő után a Dubrovnikhoz még közelebb fekvő Sustjepanba átúsztatott hajó pénzhiány miatt sosem alakult át teljesen, sőt, az üzletember legnagyobb vágya sem teljesült: azt akarta, hogy egyszer a Beatles is a színpadon álljon, a négy zenész útjai azonban már 1970-ben elváltak.

A szórakozásra vágyó vendégeket mindez nem igazán zavarta, a bevételek azonban elmaradtak az elvárttól, így a vállalkozó háromévnyi működés után nem tudta meghosszabbítani a működési engedélyt, és örökre lezárta a fedélzetre vezető hidat.

A Szávát 1974. január 10-én egy Salona melletti kikötőbe vontatták, ahol rövidesen megkezdődött a szétbontása.

A Sárga tengeralattjáróról azóta mindenki megfeledkezett, a már említett Batricevic néhány fotóját leszámítva pedig képek sem igazán maradtak fenn róla.

Kövess minket -on és -en!

Magyarországon születtem, ahonnan 1982-ben, 18 évesen szöktem el. 1984-ben New Yorkban telepedtem le azzal a szándékkal, hogy művész leszek, de közel egy évtizedes küzdelem után rájöttem, hogy sohasem lehetek az.

Június 1-jén, szombat hajnalban az ausztrál National Socialist Network tagjai gyülekeztek a melbourni Northland Bevásárlóközpont előtt, hogy fehér fajvédő tüntetést tartsanak.

A kisinyovi vasúti láger udvarán mukába indulásra sorakoztunk fel 1946 januárjában az egyik reggelen. Egyszer csak kiáll a munkaelosztó tiszt, és 6 fő jelentkezőt kér vágóhídi munkára.

Csaknem 80 évvel a második világháború befejezése után állhat bíróság elé egy 100 éves volt SS-tag. Gregor Formaneket a sachsenhauseni koncentrációs táborban elkövetett „3322 gyilkosságban való bűnrészességgel” vádolják.

1939. november 8-án este 20.45-kor Konstanznál, a svájci-német határt alkotó drótkerítéstől 25 méterre két német határőr feltartóztat egy Georg Elser nevű ácsot, majd a határállomásra kísérik gyanús viselkedése miatt.

Körülbelül ezer aktivista – sokan feketébe öltözve és maszkot viselve – vonult végig Párizs utcáin, hogy megemlékezzenek egy nacionalista diák 1994-es haláláról.

Hungáriát egy földalatti pályaudvarral és egy autópályával kötötték volna össze Budapesttel, többek között egy 250 méter magas felhőkarcolót és egy 25 ezer fős egyetemvárost is akartak a háború befejezése után építeni a Budaörs feletti Csíki-hegyekben.

Ferenc pápa a napokban végre felrezzent sztenderd szunyókálásából és félénken megpendítette, hogy a Gázában egy éve zajló genocídium talán mégiscsak az, aminek látszik.

A Mussolini család egykori vidéki háza Olaszország északkeleti részén, Emilia Romagnában található, Forli városában. Az épület tele van a Duce relikviáival: a telefon, amelynek segítségével a római kormányt hívta, egyenruhája, imádott motorbiciklije.

Az 1936-os berlini nyári olimpia örökre beleírta magát a történelemkönyvekbe. Az eseményre a Harmadik Birodalom nagy erőkkel készült, és Hitler is engedményeket tett a nemzetközi közvélemény kedvéért.

1915. június 23-án kezdődött az a több mint két évig elhúzódó összecsapás-sorozat az észak-olaszországi Isonzó folyó mentén, amelyben az első világháborúban elesett több mint ötszázezer magyar katona mintegy fele lelte halálát.

Az i. e. 6. században, az antik görög kultúra virágzó világában született egy különleges mestermű, amely ma is ámulatba ejti a művészet és történelem szerelmeseit, a a zsidókat és libsiket pedig zavarba.

Egy békésen folydogáló kis patak az alaszkai Aleut-szigeteken 80 éven át hivatalosan a „Nazi Creek” nevet viselte – egészen máig.

Valaha, réges-régen, még a II. világháborúban volt egy erődítményekből álló védvonal, melyet a később legyőzhetetlennel minősített szovjet haderő sem tudott áttörni. Árpád-vonalnak hívták.

A Csíkszentdomonkos és Marosfő körüli harcokban estem fogságba 1944. szeptember 12-én a 23. határvadász zászlóalj tisztjeként. A gyűjtőtáborok – Brassó, Focsani, Moszkva – után Magnyitogorszkban tettek ki a vasúti szerelvényből.