Kövess minket: Telegram — XVkontakte

A kétszer is elsüllyesztett, második világháborús hadihajó horvátországi szórakozóhelyként fejezte be az életét.

Az elmúlt évszázadok háborúi során rengetegszer előfordult, hogy az ellenfelek a másik fél által hátrahagyott vagy attól megszerzett fegyvereket vetették be, kevés történet alakult azonban annyira kacskaringósan, mint az olasz haditengerészet egyik tengeralattjárójáé.

A Trieszti-öbölben lévő Montefalcone egykori hajógyárában a háború derekán, 1943 első napjaiban kezdték építeni a Flutto-osztályú Nautilót, melyet március végén már vízre bocsátottak, de végül csak négy hónappal később, július 26-án állították hadrendbe, azt azonban nem gondolták volna, hogy mindössze hat héten át erősítheti majd az olasz flottát.

A legalább ötvenfős legénységet hat, 530 mm-es torpedóvető cső, tizenkét torpedó, valamint 99, 20, illetve 13,2 mm-es ágyúk segíthették volna harci sikerekhez, ezekre azonban nem került sor, hiszen a Badoglio-kormány szeptember 8-án, Mussolinit megkerülve úgy döntött, hogy az Olasz Királyság leteszi a fegyvert.

A Nautilón lévők a hírt hallva két másik hajón szolgáló társaik egy részével, a CM.1 jelű, jóval kisebb tengeralattjáróval együtt próbáltak elmenekülni, hogy a szövetségesek oldalára álljanak át, néhány német gyorsnaszád (S-Boot) azonban feltartóztatta, majd a velencei kikötőbe kísérte őket.

A megérkezés után a legénység úgy érezte, sikerült túljárniuk a németek eszén, a kikötőben ugyanis sikeresen elsüllyesztették a hajót.

Nem így lett, hiszen a Kriegsmarine rövidesen kiemeltette a még bőven menthető tengeralattjárót, helyrehozta, majd az UIT-19 nevet adta neki.

Valódi ütközetben a tengeralattjáró ezután sem vett részt, hiszen december 4-én átvontatták a szülőhelyéhez közeli Triesztbe, ahonnan később Pólába (horvát nevén Pula) került.

Az egykori Nautilo itt süllyedt el másodszorra, hiszen a város felett 1944. január 9-én egy 107 Liberatorból, illetve 47 Thunderboltból és Lightningból álló nehézbombázó és vadászrepülőgép csoport jelent meg, a bombák egyike pedig épp a tengeralattjárón landolt.

A háború után a hullámsírban fekvő hajót végül a környéket 1945-ben elfoglaló, Josip Broz Tito vezette Jugoszláv Szövetségi Népköztársaság mérnökei hozták a felszínre, majd a városban lévő Uljanik hajógyárba vitték, ahol kétéves munkával 1949-re ismét működőképessé tették.

Az immár Száva (P-802) néven létező, a britek által 1927-ben, a Jugoszláv Királyság megrendelésére épített Tarával (eredetileg Nebojša), illetve egy, szintén a németek által elcsípett egykori olasz hajóval, a Malisannal (eredetileg CB-20, ma egy múzeum dísze) együtt a szocialista ország hadiflottájának alapkövévé vált, fontos szerepet azonban csak egyetlen évtizedre kapott: egy két éven át tartó (1958–1960) felújítást követően, 100 mm-es fedélzeti ágyúja nélkül, az áramvonalasabb forma érdekében átépített parancsnoki toronnyal már csak a kiképzésben szántak neki szerepet – olvasható Paul E. Fontenoy Submarines: An Illustrated History of Their Impact című munkájában.

Az elkerülhetetlen nyugdíjazásra végül 1967-ben került sor, így a Száva a ma Montenegróhoz tartozó Bijela hajógyárának kikötőjébe került, ahol a partra vetve várta, hogy valamikor darabokra vágják.

Ekkor tűnt fel a színen a később csodabogárként ismertté vált, huszonkét éves Pero Miljković (1948–2004), aki egyetlen fillér kifizetése nélkül engedélyt kapott a jármű elszállítására.

Az indulás nem volt könnyű, hiszen a közelgő ünnep, illetve a hosszú hétvége miatt senki sem tartózkodott a gyárban, a fiatal férfival érkezők pedig hajóikkal képtelenek voltak elmozdítani a több mint kilencszáz tonnás, partra vetett tengeralattjárót, aminek a kormánylapátja sem állt ideális szögben.

Miljković valószínűleg egyre feszültebb lett, hiszen másnap délutánra már egy tévéstábot is leszervezett, ami az út egy pontján a partról akarta filmezni a Dubrovnik felé tartó Szávát, az utolsó pillanatban azonban mellé állt a szerencse: sikerült segítséget kérni egy, a közelben lévő katonai hajótól, így megkezdhették a vontatást, a tévések pedig a kitűzött időben meg is látták a vízen a furcsa csoportot.

A három ország haditengerészeténél is szolgált jármű végül a turisták által ma is tömegével látogatott Dubrovniktól hét kilométerre, Mokošicánál találta meg az első helyét, ahol némi átalakítást követően, Sárga tengeralattjáró néven szórakozóhelyként nyitott meg.

Miljković csak ekkor, a felesleges réz-, alumínium- és acélmennyiség kibontása, majd egy roncstelepen való eladása után tudta kifizetni a vontatás, illetve a hajó árát, ezzel azonban senkinek sem volt problémája – emlékezett vissza ötven évvel később a szállításban tizenévesen segítő Ivo Batricevic.

A rövid idő után a Dubrovnikhoz még közelebb fekvő Sustjepanba átúsztatott hajó pénzhiány miatt sosem alakult át teljesen, sőt, az üzletember legnagyobb vágya sem teljesült: azt akarta, hogy egyszer a Beatles is a színpadon álljon, a négy zenész útjai azonban már 1970-ben elváltak.

A szórakozásra vágyó vendégeket mindez nem igazán zavarta, a bevételek azonban elmaradtak az elvárttól, így a vállalkozó háromévnyi működés után nem tudta meghosszabbítani a működési engedélyt, és örökre lezárta a fedélzetre vezető hidat.

A Szávát 1974. január 10-én egy Salona melletti kikötőbe vontatták, ahol rövidesen megkezdődött a szétbontása.

A Sárga tengeralattjáróról azóta mindenki megfeledkezett, a már említett Batricevic néhány fotóját leszámítva pedig képek sem igazán maradtak fenn róla.

Kövess minket: Telegram — XVkontakte

1948. május 14-én Ben-Gurion kikiáltotta Izrael Állam megalakulását, mire az arab államok többsége dzsihádra szólította fel a muszlim világot. Kevesen tudják, milyen aktív szerepet vállalt Sztálin Izrael létrehozásában és abban, hogy túlélte az első arab–izraeli háborút.

1945. január 30-án süllyesztette el egy szovjet tengeralattjáró a Balti-tengeren a többségében második világháborús menekülteket szállító Wilhelm Gustloff német személyszállító hajót. 

Tasmania a zsidó-liberális média tálalása szerint „történelmet írt azzal, hogy Ausztrália első államaként betiltotta a náci tisztelgést”.

A „magyar forradalomért való lelkesedés” miatt, vagy 1956-ot csupán ürügyként felhasználva 257 személy ellen alkalmaztak megtorlást a Szovjetunióban. 

Elítéltek egy angol antiszemita aktivistát, aki a rendőrség szerint „neonáci hitet vallott”, mert meg akart támadni egy sussexi zsinagógát.

Rájöttem, hogy egy próféta veszett el bennem – de szerencsére meglett. A frankisztáni permanens arabjárás (vö. tatárjárás) legutóbbi menetével kapcsolatos eszmefuttatásomat azzal zártam, hogy a rezsim egyik válasza a történtekre az lesz, hogy további fehér adópénzekkel igyekszik majd betömni az országra szabadított Mohamedek és Fatimák millióinak egyre mohóbb száját. És mit ad Allah, igazam lett.

Kampánycsapatának egyik tagja hozta zsidó-liberális támadások kereszttüzébe az elnökjelöltségért induló kormányzót.

Az, hogy az emigrációban minden a nemzeti irányt képviselő férfi ellen a legaljasabb hajsza folyik, lassan már természetes lesz még azok számára is, akiken a rágalom ostora csattog.

Egyre szélesebb körűvé válik az X (volt Twitter) elleni nagyvállalati hirdetési bojkott, sőt, az amerikai cégek mellett az Európai Bizottság is közölte, hogy felfüggeszti a hirdetéseit az oldalon, mert nem akarja, hogy azok „antiszemita és náci” tartalmak mellett jelenjenek meg.

Kilencvenesszeres életfogytiglant kapott egy amerikai fehér fajvédő aktivista, aki négy évvel ezelőtt színes bőrűekre kezdett lövöldözni egy mexikói határmenti bevásárlóközpontban.

A rezsim intenzív pszichológiai hadviselést folytat az őshonosok ellen, nehogy olyan következtetéseket vonjanak le, amelyek megkérdőjeleznék a tömeges bevándorlást és a többrasszú társadalmat.

Akármennyi bűnnel is vádolják, a Führer is csak ember volt, aki ráérős óráikban sokszor egészen hétköznapi hobbiknak hódolt.

A magyar származású önkéntesekből felállítandó Waffen-SS hadosztályok ügyében a tárgyalások még a Lakatos-kormány idején megkezdődtek. Az írásbeli, előzetes megállapodást végül is Beregfy Károly, a Szálasi-kormány honvédelmi minisztere és Otto Winkelmann, a magyarországi német SS- és rendőri erők parancsnoka 1944. október 23-án írta alá Budapesten.

Másfél év felfüggesztett szabadságvesztésre ítélte a Győri Törvényszék azt a 17 éves kapuvári diákot, aki  állítólag halállistát készített és egy „neonáci” jelzővel leírt internetes csoportban azt írta tavaly ősszel, hogy másnap megöli osztálytársát a származása miatt.

A Pesti Központi Kerületi Bíróság 2024. május 9-én előkészítő ülést tartott egy büntetőügyben, amelyben öt hazafias szkinhedet „csoportosan, társtettesként elkövetett, közösség tagja elleni erőszak bűntettével” vádol az ügyészség.