Kövess minket 
-on és 
-en!
1946. február 27-én írták alá a magyar-csehszlovák lakosságcsere-egyezményt, amiért a mai napig nem történt kárótlás, egyes elemei pedig mindmáig hatályban vannak.
A lakosságcsere 1947. április 12-én kezdődött és 1949. június 5-én fejeződött be, a vasúti szerelvények az első időszakban naponta szállították a kijelölt családokat Magyarországra.
Az Osztrák-Magyar Monarchia romjain 1918-ban létrejött Csehszlovákia határai közé mintegy egymillió magyar került kisebbségként. A csehszlovák államot az 1938-as müncheni egyezményben a fasiszta Olaszország és a náci Németország - a nyugati nagyhatalmak asszisztálásával - feldarabolta. A többségében németek lakta Szudéta-vidék Németországhoz került, a Felvidék déli, magyarlakta sávját pedig az 1938. november 2-ai első bécsi döntés visszaadta Magyarországnak. Szlovákia 1939. március 14-én kikiáltotta függetlenségét, másnap a magyar hadsereg bevonult Kárpátaljára, Cseh- és Morvaországot pedig közvetlen német fennhatóság alá vonták.
A második világháború után újjáalakult Csehszlovákiában az 1945. április 5-ei kassai kormányprogram a magyarokat és a németeket kollektívan tette felelőssé az ország "felbomlasztásáért". Az 1945. júniusi potsdami konferencián a nagyhatalmak nem engedélyezték a magyarság egyoldalú kitelepítését, csak a lakosságcserét, azt viszont megengedték, hogy Lengyelország, Magyarország és Csehszlovákia "rendezett és humánus módon" kitelepíthesse az ottani német lakosságot. Csehországból az 1945. május-augusztus közötti "vad kiűzés" során 750 ezer, 1946-48-ban pedig további 2-2,2 millió németet telepítettek át Németországba.
A tiszta szláv állam megteremtésén fáradozó csehszlovák kormánynak a magyar kisebbség felszámolására más, kevésbé direkt módszereket kellett találnia. Az Edvard Benes államfő által 1945. május és október között életbe léptetett, de csak 1946-ban törvényerőre emelt dekrétumok közül 33 közvetlenül vagy közvetve a magyarok és a németek alapvető jogait korlátozta. Az 1945. augusztus 2-án hatályba léptetett 33. számú dekrétum pedig még állampolgárságuktól is megfosztotta őket. A 88. számú rendelet lehetővé tette a közmunkaszolgálat elrendelését az ország teljes területén, és ennek nyomán 1945-46 telén mintegy 40 ezer felvidéki magyart deportáltak fűtetlen marhavagonokban a csehországi Szudéta-vidékre.
A rendeletek lehetővé tették a magyarok földjeinek elkobzását, elbocsátásukat állásukból, hivatalos nyelvhasználatuk és kulturális egyesületeik betiltását. Kiűztek 36 ezer, 1938 előtt magyar állampolgárságú embert, internálták a pozsonyi, a kassai, a komáromi magyarokat, lakásaikat pedig elkobozták. Beindult a reszlovakizáció, ami lehetőséget adott "az évszázadok során elmagyarosodott szlovákoknak az anyanemzethez való visszatérésre", gyakorlatilag a vagyonelkobzástól és a kitelepítéstől való megmenekülésre, az állampolgári jogok megszerzésére. Az akció során 423 ezer megfélemlített, fenyegetett magyar adta be kérvényét, és a hatóságok 327 ezret nyilvánítottak közülük szlováknak.
A nagyhatalmak magyar szempontokat elutasító álláspontja és a felvidéki magyarokat sújtó "nyomásgyakorlás" révén a prágai kormánynak sikerült a magyar kormányt megegyezésre kényszerítenie a határmódosítás nélküli lakosságcsere ügyében. Az 1946. február 27-én Budapesten aláírt lakosságcsere-egyezményt a magyar parlament 1946. május 14-én cikkelyezte be. A lakosságcsere 1947. április 12-én kezdődött és 1949. június 5-én fejeződött be, a vasúti szerelvények az első időszakban naponta szállították összes ingóságukkal együtt a kijelölt családokat Magyarországra.
|
|
|
|
|
.jpg)
|
Az egyezmény szerint a csehszlovák hatóságok annyi magyart telepíthettek át, amennyi szlovák önként távozott Magyarországról. Csehszlovákia jogot szerzett arra is, hogy egyoldalúan áttelepítse a szlovák népbíróságok által háborús bűnösnek minősített magyarokat, a listára összesen 181 ezer magyar neve került fel. A prágai kormány várakozásával ellentétben az áttelepülésre alig 60 ezer (egész pontosan 59 774) magyarországi szlovák jelentkezett, holott körükben szabályszerű toborzó kampányt folytattak (a hivatalos csehszlovák propaganda azt hirdette, hogy Magyarországon négy-ötszázezer szlovák él). A csehszlovák hatóságok még színleg sem törekedtek a kvóta betartására, Szlovákiából 76 616 magyart szállítottak át Magyarországra.
A Szovjetunió teljes támogatását élvező Csehszlovákia a párizsi békekonferencián szerette volna elérni, hogy a reszlovakizáció és a lakosságcsere után megmaradt 200 ezer magyart is egyoldalúan áttelepíthessék, ez ellen azonban az amerikaiak vétót emeltek. A kitelepítések és a reszlovakizáció súlyos következményekkel jártak a felvidéki magyar közösségre nézve, az anyagi veszteségek mellett a települések etnikai arculata is a magyarokra nézve hátrányosan változott meg.
Csehszlovákia az 1948. februári kommunista hatalomátvétel után szovjet nyomásra lezárta a benesi kisebbségellenes időszakot. Az 1948. október 25-ei törvény hűségeskü letétele után visszaadta a magyar nemzetiségűek állampolgárságát. A két ország 1949. július 25-ei megállapodása értelmében az áttelepített magyarok hátramaradt vagyona fejében Csehszlovákia elengedte a 30 millió dollár háborús jóvátétel hátralévő részét. A kényszer szülte reszlovakizációs nyilatkozatokat 1954-ben érvénytelenítették, ugyanakkor a Benes-dekrétumok hatályon kívül helyezését, az elkobzott vagyonok visszaadását a kommunizmus összeomlása után nem tűzte napirendre sem Csehszlovákia, sem az 1993 óta önálló cseh és szlovák állam. A magyar Országgyűlés 2012. december 3-án a magyar lakosság Felvidékről való kitelepítésének kezdőnapját, április 12-ét ellenszavazat nélkül országgyűlési emléknappá nyilvánította.
