Kövess minket 
-on és 
-en!
"Sohasem gondoltunk a békére, még abban az évben sem, amikor teljesen el voltunk szigetelve, és amikor könnyedén megkaphattuk volna a brit birodalomra nézve jelentősebb veszteségek nélkül és az önök kárára. Miért gondolnánk rá most? Hiszen a győzelem már miénk, mindhármunké", írta Churchill Sztálinnak 1944. január 24-én.
Ma már jól tudjuk, hogy Hitler csak Keleten akart háborút, a judeo-bolsevik szörnyeteg ellen, amely szerinte nagyobb fenyegetést jelentett az európai népekre nézve, mint korábban a mongolok, törökök, tatárok együttvéve. Nem számolt persze a "perfid Albionnal" és az angolok krónikus, zsigeri, szinte metafizikus Európa-ellenességével. Ez alkalommal a franciák elhanyagolható tényezők maradtak, miután két évtized alatt sem tudták kiheverni a Nagy Háborúban elszenvedett veszteségeiket. Ennek ellenére készek voltak ismét összeakaszkodni Németországgal, pusztán Lengyelország kedvéért, amelynek pedig területi engedményeket ajánlott Hitler, ha nyugton marad, és amely maga is kivette a részét Csehszlovákia feldarabolásából.
Az ország, amelynek egyébként a kelleténél mindig nagyobb volt az önbizalma, túlzottan is bízott angol szövetségesében, mégsem tudta elkerülni, hogy a szovjetek megszállják a keleti felét és kiirtsák a teljes katonai elitjét Katynban (a nürnbergi zsarolók ezt is a németek nyakába varrták), egyúttal lefejezve a balti államok káderállományát is. De mindezért az angolszász szövetségeseknek eszükbe sem jutott háborút üzenni a Szovjetuniónak, amely lerohanhatott, legyilkolhatott, elpusztíthatott, kifoszthatott, megerőszakolhatott öt országot a nyugati demokráciák áldásával. Ivan Majszkij, a szovjetek későbbi londoni nagykövete szerint Churchill már 1935-től kacérkodik Sztálinnal, nem törődve a legalább hétmillió áldozatot követelő ukrán holodomorral és az ugyancsak borzalmas tisztogatásokkal, majd utóbb Lengyelország és Finnország megcsonkításával sem.
Kevéssé ismert tény, de John Bull, a földrész nagy "felszabadítója" el akarta lopni a belgák és a lengyelek aranyát, miután korábban már ellopta a franciák Dakarba menekített aranyát, valamint a baltiak és a csehek aranyát is, hogy aztán Samu bácsi végül ellopja tőle az összes aranyát. Churchill egy nála is mohóbb ragadozóval árult egy gyékényen, Roosevelttel, aki a csodagyógymódként reklámozott New Deal ellenére sem tudott mit kezdeni országa 12 millió munkanélkülijével, és alig várta, hogy aranyáron fizettesse meg az európai háború kirobbantása és megnyerése érdekében kifejtett szolgálatai árát. Európa likvidálásával hármas cél lebegett a szeme előtt.
Mindenekelőtt Németország totális megsemmisítése, lakosságának megtizedelése (szervezett éhínség, megsemmisítő táborok, a megszállók által alkalmazott Morgenthau-terv) által, amelyről a kanadai James Bacque számolt be könyveiben. A legyőzött náci ellenség "egyéb veszteségeiről" máig sem illik beszélni (ahogyan egyébként az amerikai demokrácia napalmbombázásai során elpusztult legalább kétmillió vietnami polgári lakosról sem). Ez az általános pusztítás jórészt ugyancsak a volt politikai antiszemita, egykori Duce-rajongó, permanens rasszista és megszállott terrorbombázó Churchill számlájára írható, aki első számú felelőse volt országa teljes tönkretételének, a brit birodalom összeomlásának, a német civil lakosság ellen elkövetett szörnyűségeknek és Kelet-Európa szovjet megszállásának. De ha valaki szereti a háborút és a demokráciát, akkor nem takarékoskodik a bombákkal. Churchill? A csökönyösség (bullheadedness) mintapéldánya! Ezt Joe Kennedy, a később fatális közlekedési baleset áldozatává vált amerikai elnök apja, akkoriban országa londoni nagykövete mondja, aki szerint Churchill szerette a háborút, amelyet karrierje meghosszabbítása legfőbb eszközének tartott.
Másrészt tőrőlmetszett globalistaként Roosevelt több legyet akart ütni egy csapásra, tehát Németország mellett egész Európa minél alaposabb és szó szerinti "lerobbantására" törekedett, beleértve Angliát és Franciaországot is. Nem lehet azt mondani, hogy elkapkodta volna a háborúba való belépést, így akarván tovább gyöngíteni Angliát, hogy aztán könnyebben rátehesse kezét a gyarmataira és erőforrásaira. A háború végére persze John Bull teljesen legatyásodott, és miután "csupasz fenékkel" (stripped bare) megünnepelte a győzelmet, azzal a lendülettel megszabadult Churchilltől is (akivel a felmérések szerint addigra 10 angol közül csupán egy volt elégedett), majd beleomlott a munkáspárti vörös szirének karjaiba. Ez lett a legendás flegmatizmus, a populista korlátoltság tipikusan "british" variánsa (mi vagyunk a legjobbak) és főleg az idegen eliteknek való alávetettség következménye. 1940. július 16-án a túlzottan is angolbarát Führer javaslatot tett a brit birodalomnak a világ felosztására, abban a naiv hitben, hogy ez utóbbit még mindig Kipling szelleme élteti. Anglia azonban a háborút választotta, és ezzel együtt Európa, végeredményben pedig a fehér emberiség hanyatlását.
Ugyanakkor Roosevelt mindenáron meg akarta erősíteni a szovjetek hatalmát, amelyben Európa megosztásának és féken tartásának biztosítékát látta. Az angolszász elitek kommunizmussal való flörtölésének elsősorban a németek itták meg a levél: a történelem legnagyobb exodusa során több mint 10 millió népi németet üldöztek el Kelet-Európából, négymillióan pedig a szövetségesek koncentrációs táboraiban pusztultak el (Lengyelországban csaknem ezer volt belőlük). A német polgári célpontokat sújtó brit terrorbombázások legalább ötvenszer annyi áldozatot követeltek, mint a Luftwaffe angliai bevetései, miközben a német ipari potenciál 85 százaléka sértetlen maradt, hogy a háború után alkalmas legyen a rabszolgamunkára, a gyárak leszerelésére és a szabadalmak ellopására, amelyet a győztesek ipari szinten űztek. "Egész életében az ördöggel üzletelt: a gonoszság és az alkohol konzerválja", mondta De Gaulle Churchillről. Erre a fausti bizniszre azonban Európa fizetett rá. Utóbb már Mr. Bullheadednessnek is leesett a tantusz, és kijelentette: "Nem a megfelelő disznót öltük le."
|
|
|
|
|
|
