Kövess minket 
-on és 
-en!
1953. június 17-én népfelkelés tört ki a Német Demokratikus Köztársaságban. Ez volt az első eset, hogy a munkásosztály hatalmát hirdető szocialista táboron belül az államhatalom állítólagos kedvezményezettjei, a munkások lázadtak fel.
A második világháborúban vesztes Németország kettéosztottsága 1949-re vált véglegessé. Májusban a nyugati – angol, amerikai és francia – megszállási övezetben megalakult a Német Szövetségi Köztársaság (NSZK), amelynek fővárosa Bonn lett, majd a szovjet megszállási zónában és Berlin szovjet ellenőrzés alatt álló felében októberben létrejött „az első német munkás-paraszt állam”, a Német Demokratikus Köztársaság. Végül Berlin három nyugati megszállási övezetéből létrejött a különleges nemzetközi jogállással rendelkező Nyugat-Berlin.
Az NDK-ban Otto Grotewohl miniszterelnök és Walter Ulbricht pártfőtitkár irányításával sztálinista diktatúra épült ki, könyörtelen kollektivizálással és erőszakos iparosítással, az ország kiemelt stratégiai helyzete miatt túlméretezett katonai programmal, amely egyes esztendőkben a költségvetés egyötödét emésztette fel.
Az életszínvonal romlott, állandósult a háborús időkre jellemző jegyrendszer, a pártos és egyoldalú sajtó kiskorúként kezelte az embereket. A rettegett titkosrendőrség, a Stasi elfojtott minden bíráló hangot, börtönbe kerültek a „szabotőrök” és a „klerikális reakció” hívei. A menekülésre azonban nyílt egy kiskapu: a kettéosztott Berlinben sokan szöktek át Nyugatra, ami néhány év után komoly munkaerőhiánnyal fenyegetett.
A válságjelek dacára a tömegektől teljesen elszakadt vezetés 1952 júliusában az állampárt, a Német Szocialista Egységpárt kongresszusán a „fejlődés” gyorsítását hirdette meg. A Sztálin 1953 márciusában bekövetkezett halála utáni szovjet belpolitikai enyhülés nem terjedt ki azonnal a szovjet megszállási övezetre, így dönthetett a keletnémet vezetés 1953 májusában a munkanorma emeléséről is.
A munkásokra elviselhetetlen terheket rakó, óriási felzúdulást kiváltó intézkedés már a szovjet vezetés rosszallását is kiváltotta, így a keletnémet pártvezetőket – ahogy tették ezt a magyarokkal is – június elején Moszkvába rendelték, és azonnali irányváltásra utasították őket.
Ulbrichték ennek megfelelően 1953 júniusától csökkentették a az árakat, igyekeztek visszacsábítani a nyugatra települt földműveseket és munkásokat, de a normaemeléshez nem nyúltak. Az enyhítés így a remélttel ellenkező hatást váltott ki, a felháborodott és felbátorodott munkások körében mozgolódás kezdődött.
|
|
|
|
|
|
Június 15-én a berlini építőmunkások nem vették fel a munkát, a kezdetben elszigetelt sztrájkok gyorsan terjedtek. 16-án az „éhséglázadások” Berlinben általános sztrájkba és tüntetésbe torkollottak, az események híre a szóbeszéd és a nyugat-berlini rádióállomások révén mindenhová eljutott.
Június 17-én már 270 helyen, az összes nagyobb városban zavargások robbantak ki, Berlin mellett Magdeburg, Halle és Lipcse, a Bitterfeld, Merseburg és Leuna közti iparvidék volt a sztrájkok központja. A kelet-berlini Minisztériumok Házánál már reggel tízezrek gyűltek össze a német egységet, a többpártrendszert, a szabad választásokat, Ulbricht és Grotewohl távozását követelve – a pártfőtitkár jellegzetes kecskeszakállára utalva skandálták: „a szakállasnak mennie kell”.
A kezdetben békés demonstráció a rendőrség és a tüntetők közti összecsapásokká fajult, amelynek sok sérültje volt. Amikor a tömeg ledöntötte a vörös csillagot, és ki akarta tűzni a fekete-piros-arany német lobogót, a kormányépületet védő katonák lövéseket adtak le.
Az irányítást a délelőtt folyamán a szovjetek vették át: Ulbrichtot és Grotewohlt főhadiszállásukra rendelték, majd a kelet-berlini szovjet városparancsnokság rendkívüli állapotot hirdetett ki, ugyanez történt a megyékben is. A Minisztériumok Háza előtti teret a szovjet haderő tankok bevetésével tisztította meg, a nap folyamán az Unter den Linden környékén, a Brandenburgi kapunál és a város számos részén zajlottak összecsapások.
A szovjet katonák és a keletnémet karhatalmisták a tömegbe lőve, sortüzekkel oszlatták fel a tüntető munkásokat. A „rend” estére helyreállt, Andrej Grecsko, az NDK-ban állomásozó szovjet csapatok főparancsnoka Moszkvába küldött jelentése arról számolt be, hogy csapatai kezükben tartják Berlint.
Az 1953. június 17-i véres események a hivatalos adatok szerint 25 áldozatot követeltek, a valóságban mintegy 200 tüntető vesztette életét, a rögtönítélő bíróságok 21 embert ítéltek halálra és végeztek ki, és mintegy 1200 felkelőt ítéltek kényszermunkára.
A felkelés komoly visszhangot váltott ki világszerte, Nyugat-Németországban június 17. – a német újraegyesítésig – a német egység napja lett. Az NDK-ban a keményvonalas rendszer 1989-es bukásáig nem értékelték át az eseményeket, a hivatalos propaganda folyamatosan „ellenforradalmi puccskísérletről” cikkezett, ha egyáltalán említette a történteket.
Az NDK-ban letelepedett, szocialista érzelmű Stefan Heym tényregényt írt az eseményekről Öt nap júniusban címmel, ám a könyv az NDK-ban nem jelenhetett meg, csak az NSZK-ból becsempészett vagy írógéppel másolt és sokszorosított formában terjedt.
|
|
|
|
|
|
A szintén baloldali Bertolt Brecht az események után vetette papírra A megoldás című versét: „A június 17-iki fölkelés után/az Írószövetség főtitkára/a Sztálin-fasorban röplapokat osztatott szét,/melyek tudatták, hogy a nép/eljátszotta a kormányzat bizalmát,/és csak kétszeres munkával/hódíthatja vissza. Nem volna ezúttal/egyszerűbb, ha a kormány/feloszlatná a népet, és újat választana?”
