Kövess minket: Telegram — X — Vkontakte
Életútját megörökítő visszaemlékezéseit nem véletlenül jelentette meg „Élj veszélyesen!” címmel. Hiszen ha volt valaki, aki tudatosan kereste a veszélyt, s elébe ment a legképtelenebbnek tűnő harci kihívásoknak, az ő volt.
A szicíliai partraszállásról 1943 januárjában, a casablancai konferencián döntött Roosevelt amerikai elnök és Winston Churchill brit miniszterelnök.
Sztálin a tanácskozáson az ekkor zajló sztálingrádi csata miatt nem vett részt, de üzeneteiben sürgette szövetségeseit az általuk 1943 tavaszára ígért második front megnyitására. A találkozón Churchill és Roosevelt végül úgy döntött, hogy a front megnyitását továbbra is halasztják, erőiket pedig a mediterrán hadszíntéren összpontosítják.
Az észak-afrikai német expedíciós erő, a Rommel vezette Afrika Korps felmorzsolása után Szicília lett a szövetségesek következő célpontja. A stratégiai jelentőségű sziget elfoglalásától azt remélték, hogy ráveszi Olaszországot a háborúból való kilépésre, emellett lehetővé válik a szövetséges hajók számára a Földközi-tenger medencéjének szabad használata.
A hadművelet főparancsnoka az amerikai Dwight D. Eisenhower, első helyettese a brit Sir Harold Alexander lett, az amerikai 7. hadsereget George S. Patton, a brit 8. hadsereget Sir Bernard Montgomery vezényelte. A szövetséges konvojokat, a hajókon 160 ezer emberrel és 600 tankkal Málta szigete körül összpontosították, majd a július 9-ről 10-re virradó éjszaka elindultak Szicília felé. A „Husky-hadművelet” egy nagy vihar miatt nem óramű pontossággal zajlott, de így is felkészületlenül érte a védőket, akik úgy gondolták, ilyen időjárási viszonyok között nem kell támadásra számítaniuk. A brit-amerikai erők 38 nap alatt elfoglalták Szicília szigetét, közben légitámadást intéztek Róma ellen, sőt Reggio di Calabria térségében megkezdték az itáliai partraszállás előkészületeit is.
Ebben a válságos helyzetben Mussolini arra kényszerült, hogy 1943. július 24-ére összehívja a Fasiszta Nagytanács ülését. Erre utoljára a világháború kezdetekor, 1939. szeptember 6-án került sor. A Duce tisztában volt azzal, hogy a tanácson belül jelentős ellenzéki mozgalom bontakozott ki, amelynek élén olyan meghatározó személyiségek álltak, mint saját veje, Ciano gróf külügyminiszter, Dino Grandi gróf, De Bono tábornagy és Badoglio marsall. Az ülésen Dino Grandi gróf a Fasiszta Nagytanács 18 tagja által aláírt határozati javaslatot terjesztett elő, amelyben a válságos helyzetre való tekintettel a hatáskörök és a felelősség megosztását kívánta újraszabályozni, vagyis vissza kívánta állítani a király, a kormányzat, a parlament és a tanács tényleges hatalmi szerepét. Egyszóval Mussolinit meg akarták fosztani katonai és polgári teljhatalmától, végső soron a lemondását akarták kikényszeríteni. A hajnalig tartó viharos ülés után az uralkodó, III. Viktor Emánuel – miután az ellenzéki vezetők tájékoztatták a fejleményekről – magához kérette július 25-én Mussolinit. A két órán keresztül tartó kihallgatás végén, a király közölte a Ducéval, hogy készítse el lemondási nyilatkozatát, mivel már kinevezte utódját, az új kormányfőt Badoglio marsall személyében.
Amíg Mussolini a királlyal tárgyalt Badoglio végrehajtotta a jó előre megszervezett államcsínyt, Mussolinit pedig távozásakor a királyi rezidencia kijáratánál letartóztatták. Ezt követően egy betegszállító autóval, morfiuminjekciótól elkábítva egy külvárosi tüzérlaktanyába szállították, ahol előbb a fogda helyiségébe, majd a hírhedt hetes cellába – Róma legsötétebb és legpenészesebb várbörtöne, az ókori katakombák egyik leágazása – zárták. Egy ideig azt sem tudták az őrszemélyzet tagjai, hogy ki a gondjaikra bízott fogoly, míg július 26-án az egyik tiszt felismerte a Ducét, s ezt követően gyorsan híre ment Rómában annak, hogy hol tartják fogságban Olaszország még két nappal korábban is teljhatalmú vezetőjét. Mussolini tiltakozott Badoglio és társai árulása és a törvénytelen bánásmód ellen, fogvatartói azonban arra hivatkoztak, miszerint ők csak az általános népharag és lincshangulat ellenében biztosítanak neki védőőrizetet. Válaszként Mussolini felajánlotta, hogy kimegy a római nép közé, és majd saját maga intézi el számadását a tömeggel, illetve arra hivatkozott, hogy egész életében az olasz népért munkálkodott, s ezt – ellentétben az általa magas pozícióba juttatott katonai és politikai vezetőkkel szemben – a nép nem felejtette el, azonban ha a nép mégis a fejét kívánja, rábízza magát annak ítéletére. A Badoglio-kormány azonban Mussolinit véglegesen el szándékozott távolítani az olasz közéletből, sőt a szövetségeseknek akarta kiadni, s még azt sem engedélyezte Németország római nagykövetének, hogy a Führer által 60. születésnapjára küldött ajándékot, Nietzsche összes műveinek díszkiadását Kesselring tábornagy – a dél-olaszországi német légierő főparancsnoka – személyesen nyújthassa át 1944. július 29-én a Ducénak.
Hitlert a legrosszabbkor érte az olaszországi államcsíny híre – Sztálingrád után igen súlyos helyzet alakult ki a keleti fronton, Afrikában pedig a szövetségesek győzelmével véget értek a harcok s küszöbön állt az itáliai partraszállás –, hiszen joggal tartott attól, hogy a Badoglio-kormány csak a kedvező alkalomra vár, hogy kiugorhasson a háborúból s átálljon az angolszászok oldalára, noha kezdetben a szövetségesi hűség politikája mellett tett ígéretet. Végül 1944. szeptember 3-án az olaszok megkötötték a szövetségesekkel a fegyverszüneti egyezményt, amelyet öt nappal később nyilvánosságra hoztak. A Führer már július végén utasította a légi harcászatban rendkívül tapasztalt Kurt Student tábornokot, hogy dolgozzon ki tervet Mussolini kiszabadítására. Az SS vezetője, Heinrich Himmler egyidejűleg Hitler rendelkezésére bocsátott egy különítményt, amelyet a mentőakcióban később főszerepet játszó Otto Skorzeny vezetett. 1944. augusztus folyamán a legnagyobb gondot az jelentette Student tábornokék, illetve a német hírszerzés számára, hogy a Badoglio-kormány utasítására a fogoly Mussolinit rendre új tartózkodási helyre szállították: előbb Ponza szigetére, majd Szardíniára vitték, míg augusztus végén visszakerült az olasz szárazföldre, s a Rómától keletre fekvő Gran Sasso-hegységben található Hotel Campo Imperatore épületében tartották fogva.
|
|
|
|
|
|
Lehallgatott olasz rádióüzeneteknek köszönhetően a németek szeptember elejére kiderítették, hogy pontosan hol tartózkodik a Duce. Így 1943. szeptember 12-ére tűzték ki a „Tölgyfa-hadművelet” fedőnevű mentőakció megindítását, amelyben a legnehezebb feladatot Otto Skorzeny egysége kapta. Az ekkor 35 esztendős Skorzeny már gazdag harci tapasztalatokkal rendelkezett. Akárcsak Hitler, ő is osztrák születésű volt, 1932-ben belépett az osztrák nemzetiszocialista pártba, majd rövidesen az SA-ba is. A Luftwaffénál történt próbálkozásai kudarccal végződtek, így került végül a Waffen SS-be. Részt vett az 1940. évi nyugat-európai hadjáratban, majd a következő évben, a Barbarossa-hadművelet kezdetekor a keleti frontra vezényelték. Rövidesen azonban epebetegsége miatt visszatért Berlinbe. Felépülése után különleges akciócsoportként megszervezte a legendássá lett Friedenthal-egységet, amellyel 1944-ig vakmerőbbnél vakmerőbb kommandós akciókat hajtott végre.
A „Tölgyfa-hadművelet” tehát 1943. szeptember 12-én délelőtt kezdődött, amikor a Rómától délre fekvő Practica di Mare repülőtérről felszálltak az akcióban részt vevő gépek. A Gran Sasso-hegységben Skorzeny osztaga 10 darab DFS 230-as vitorlázórepülővel közelítette meg a Campo Imperatorét, s rövidesen landoltak részben a sziklafalnak csapódva, részben a szálloda melletti kis tisztáson Student altábornagy ejtőernyőseivel együtt. Elsőként Skorzeny ért földet, aki járművéből kiugorva azonnal felmászott a szálloda épületére és tönkretette annak rádió adóvevő-központját. A támadásra egyáltalán nem számító meglepett védők nem tanúsítottak ellenállást, még fegyvereiket sem használták, vélhetően maga a parancsnok, Fernando Soleti tábornok sem tudta, hogy a rendkívüli helyzetben mitévő legyen. Végül Skorzeny kommandósai egy puskalövés nélkül foglalták el a Hotel Campo Imperatorét és kiszabadították Mussolinit. Ezt követően egy futárszolgálatra használt – a köznyelvben „Gólya” fantázianévvel illetett – Fieseler Storch 156-os kétszemélyes géppel menekítette Skorzeny a Ducét. A felszállás igen kockázatos manőver volt, ugyanis Mussolini és Skorzeny súlya alatt az apró gép egy rövid időre kormányozhatatlanná vált és csaknem sziklafalnak csapódott, végül azonban sikeresen a levegőbe emelkedett. A kiszabadított olasz vezetőt előbb az akció kiindulási bázisára, a Practica di Mare repülőtérre vitték, majd innen Bécsen keresztül Hitler kelet-poroszországi főhadiszállására Rastenburgba szállították, ahol 1943. szeptember 15-én találkozott a Führerrel. Itt megállapodtak arról, hogy létrehozzák az ország északi és középső területeit magában foglaló Olasz Szociális Köztársaságot – közismert nevén a Salói Köztársaságot –, amelynek vezetője Mussolini lesz, és az állam német védnökség alatt áll majd. Hivatalosan az új fasiszta államot 1943. szeptember 23-án kiáltották ki.
Otto Skorzeny ezzel a páratlan merészségű és kivitelezésű akcióval kiérdemelte Hitler megkülönböztetett rokonszenvét, ami először is abban nyilvánult meg, hogy előléptették SS-Sturmbannführerré, vagyis őrnaggyá és kitüntették a Lovagkereszttel. Egyidejűleg a szövetségesek „Európa legveszélyesebb embere”-ként kezdték emlegetni. Korántsem érdemtelenül. Skorzeny a háború hátralévő másfél esztendejében még számos hajmeresztő harci cselekményt tervezett, illetve hajtott végre, többek között részt vett a Hitler ellen 1944 júliusában merényletet szervező von Stauffenberg tábornok elfogásában, Horthy 1944. október 15-ei balul sikerült „kiugrási kísérlete” után ifjabb Horthy Miklós elrablásában, végül 1944 decemberében az Ardennekben amerikai egyenruhás egységével a szövetségesek vonalai mögé hatolt – ez volt a „Griffmadár-hadművelet” – és számos szabotázsakciót hajtott végre ellenük. Ezen túl tervei között szerepelt még, hogy elrabolja 1943 novemberében a teheráni konferenciáról Rooseveltet, Churchillt és Sztálint, 1944 áprilisában Tito partizánvezér kézre kerítésével próbálkozott, ezek az akciók azonban meghiúsultak.
Skorzeny a második világháború végén a briteknek adta meg magát, akik a „Griffmadár-hadművelet” lebonyolításáért bebörtönözték, azonban hűen önmagához, a fogságból 1948-ban megszökött, előbb Argentínában, majd Franco Spanyolországában telepedett le, ugyanakkor Perón argentin és Nasszer egyiptomi elnök katonai tanácsadója is volt. Hihetetlenül energikus és tettre kész katonaember maradt haláláig, korunk akciófilmjeinek főhőseit is megszégyenítő energia fűtötte tetteket hajtott végre – valóságosan. Életútját megörökítő visszaemlékezéseit nem véletlenül jelentette meg „Élj veszélyesen!” címmel. Hiszen ha volt valaki, aki tudatosan kereste a veszélyt, s elébe ment a legképtelenebbnek tűnő harci kihívásoknak, az Otto Skorzeny volt.
(Lipusz Zsolt - Kuruc.info)
|
|
|
|
|
|
