Kövess minket -on és -en!

Az USA-ban évről évre növekszik a nemi betegségek száma, (a homoszexuális férfiak mellett) főleg a feketék miatt.

A szifiliszfertőzöttség például egy év alatt (2015 és 2016 között) 40 százalékkal nőtt. A chlamydiás esetek szintje a fekete nők között több mint ötszöröse a fehér nőkének, a fekete férfiak között pedig 6,6-szerese a fehér férfiakénak. A gonorrheás esetek szintje 8,6-szer, a szifiliszeseké pedig 4,7-szer magasabb a feketék, mint a fehérek között. Ennek jelentős gazdasági hatása is van, mégpedig szokás szerint a fehérek zsebére nézve, ugyanis a feketék körében legnagyobb azok aránya, akiknek nincs egészségbiztosításuk, kezelésük anyagi terhét tehát az adófizető fehérek viselik. (2016 Sexually Transmitted Diseases Surveillance, cdc.gov, 2017. október 17.) A „kulturális színesítés”, a multikulturalizmus népszerűsítéséért kifejtett több évtizedes intenzív propaganda nyomán − elvileg legalábbis − ma már csak az amerikai fehérek elenyésző kisebbsége (14 százaléka) nézné rossz szemmel, ha valamelyik hozzátartozója egy feketével kötne házasságot, míg 25 évvel ezelőtt még a 63 százalékuk ellenezte ugyanezt. (Step Rise In Interracial Marriages Among Newlyweds 50 Years After They Became Legal, npr.org, 2017. május 18.) Más kérdés, hogy a társadalmi presszió következtében a megkérdezettek inkább vallanák magukat rablógyilkosnak, mint hogy rasszistának tűnjenek, ezért valószínűleg sokan közülük nem voltak őszinték. Erre utal az is, hogy a vegyes párkapcsolatok iránti verbális tolerancia ellenére a gyakorlatban évente mégis kevesebb mint 200 ezer fehér választ magának más bőrszínű házastársat. Így statisztikailag a fehérek hajlandók legkevésbé a rasszukon kívül házasodni. Összességében csak az amerikai fehér nők 2,1 százalékának és fehér férfiak 2,3 százalékának van más rasszú házastársa. (The Rise of Intermarriage, pewsocialtrends.org, 2012. február 16.) A rasszok közötti (ún. interrassziális) házasságok közül a fekete férfiak és fehér nők közöttiek a legingatagabbak, és kétszer gyakrabban végződnek válással, mint a fehérek közöttiek. („But Will It Last?”: Marital Instability Among Interracial and Same-Race Couples, Family Relations, 2008. április) Egy tanulmány szerint a fekete apák és fehér anyák gyerekeinek 92 százaléka házasságon kívül születik, és a 82 százalékuk állami segélyre szorul, a gyerekeiknek fekete apát választó fehér anyák 98 százaléka ugyanis nem számíthat semmiféle anyagi támogatásra közös gyermekeik számára. Az ilyen kapcsolatból született gyerekek 60 százaléka pszichésen rendkívül instabil, a 97 százalékuk nevelésében alig vesz részt az apjuk. (Ninety Two Percent: Examining the Birth Trends, Family Structure, Economic Standing, Paternal Relationships and Emotional Stability of Biracial Children with African American Fathers, papers.ssrn.com, 2015. július 4.) Ugyanakkor az is beszédes tény, hogy az amerikaiak többsége egyre rosszabbnak tartja a rasszok közötti kapcsolatokat. (Poll: Majority of Americans think race relations are getting worse, washingtonpost.com, 2016. július 16.)

Amerikában a társadalomtudományok területén a hatvanas években bekövetkezett kultúrmarxista hatalomátvétel óta „tudományos” közmegegyezés van a multikulturalizmus egyedül üdvözítő mivolta tekintetében. Ebben a közegben olyan erős az ideológiai kondicionálás, hogy maguk a tudósok is kognitív disszonanciaként élik meg, ha empirikus kutatásaik során netán olyan eredményekre bukkannak, amelyek nem támasztják alá politikailag korrekt prekoncepcióikat. A tudományos sarlatánkodás iskolapéldája egy bizonyos Robert Putnam nevéhez fűződik, aki konformista mamelukként feloldhatatlan konfliktusba került saját bal(os)hiedelmei és a tények kegyetlen igazsága között, amelyet azután sumákolással, mellébeszéléssel és hazudozással próbált kezelni. Az egykor tekintélyes Harvard Egyetem tanára a közösségi kötelékek fellazulását tanulmányozva ugyanis arra a − számára legalábbis sokkoló − konklúzióra jutott, hogy a faji-etnikai sokszínűség lerombolja a szomszédok és az intézmények iránti bizalmat. Amint az egy (számára) sajnálatos újságírói indiszkréció nyomán utóbb kiderült, egészen addig akarta „jegelni” a cikkét, amíg „javaslatokat tud megfogalmazni a sokszínűség negatív hatásainak kompenzálására”, mert enélkül, úgymond, „felelőtlenségnek” tartotta a közzétételét. Végül a tanulmány (E Pluribus Unum: Diversity and community in the twenty-first century, Scandinavian Political Stusies, 2007/2) mégis megjelent azzal a vezérmotívummal, hogy fajilag minél változatosabb egy adott hely, annál kevésbé bíznak a lakói egymásban. Heuréka! Az a tény egyébként, hogy a fajilag szegregált (homogén) környezetben élő fehérek jobb véleménnyel vannak a négerekről, mint azok, akik kénytelenek a szomszédságukat elviselni, régóta ismert. Ráadásul a sokszínűség mindenki között csökkenti a bizalmat, még az ugyanazon rasszhoz tartozók között is, mivel − a szerző hasonlata szerint − egyfajta teknősbéka-viselkedésre készteti az embereket, vagyis arra, hogy visszahúzódjanak a saját páncélzatukba. Annak ellenére azonban, hogy legalább fél tucat (ausztrál, kanadai, svéd stb.) tanulmányt idéz a tézise alátámasztására, amelyek mind ugyanazt dokumentálják, mint az övé, Putnam mégis görcsösen ragaszkodik ahhoz a rögeszméjéhez, hogy hosszú távon az emberek meg fogják szeretni a faji sokszínűséget, és hogy a társadalom jobbá válik általa, holott a gyakorlat ennek mindenhol ellentmond.

Ha valaki kételkedik abban, hogy milyen hatással jár, amikor a harmadik világ elözönli az elsőt, Detroit sorsa szemléletes példát szolgáltathat számára. Az amerikai autógyártás egykori fellegvárát 1930-ban 90 százalékban fehérek lakták, mára azonban szinte teljesen elüldözte őket a borzasztó bűnözés, a lerobbant életszínvonal és az inkompetens bürokrácia kombinációja. Manapság 90 százalékban színes bőrű felnőtt lakosságának csaknem fele funkcionális analfabéta, noha közülük minden második középiskolát (!) végzett. (Addressing Detroit’s Basic Skills Crisis, Detroit Regional Workforce Fund, 2013)

Az egykor virágzó fehér iparváros néger gettóvá züllésének folyamata a nyugati civilizáció jövőjét jelképezi. Csak az nem akarja látni, aki szándékos vakságban szenved.

Kövess minket -on és -en!

Ausztriában kerültem a szovjet hadsereg hatalmába 1945. május 11-én. Szörnyű utazás után – miközben a vagonlakók 25 százaléka elpusztult – lázas betegen szálltam ki a vagonból Focsaniban.

Egy nemzetiszocialista csoport rendszabályozta meg a színészeket egy lisszaboni színház előtt, ami a Portugália nemzeti költőjét, Luís de Camõest ünneplő darab előadásának lemondásához vezetett. 

A tengerentúli nemzetiszocialista szimpatizánsok Adolf Hitler számára építtették a kaliforniai luxus-főhadiszállást, a háború kitörése miatt azonban a Führer végül soha nem jutott el oda.

Négy német tartományban házkutatást tartottak a „szélsőjobboldali” Compact kiadványt megjelentető cég telephelyein és más ingatlanokban azt követően, hogy a belügyminisztérium betiltotta a havilapot, mondván, hogy az alkotmányos rend ellen dolgozik.

Budaházy György, Barcsa-Turner Gábor és Walter Pál Péter ellen emelt 5 év után (!) vádat az ügyészség, amiért más hazafiakkal együtt egy nyilvánosan meghirdetett, LMBTQP+ rendezvényre szerettek volna bejutni, ahol az iskolai LMBTQP érzékenyítés volt a téma.

Nem biztos, hogy egyáltalán érdemes még szót vesztegetni a franciaországi parlamenti választásokra, legfeljebb néhány groteszk jelenségre azok apropóján.

A szódagyári telepen három, egyenként kb. 50 méter hosszú, fölbe ásott, emeletes priccses „szálloda” várt bennünket. Ez korábban női deportáltak lágere volt.

Az európai szuverenista jobboldal szőke üdvöskéje, Eva Vlaardingerbroek lelkendezve tudatja egymillió követőjével az X-en, hogy reményei szerint Donald Trump tervezett vámintézkedései „az EU végének a kezdetét” fogják jelenteni, mert visszahozhatják a kétoldalú kereskedelmi megállapodásokat, és így majd összeomlik az EU gazdasági „szükségességének” hazugsága.

Október 20-án a Die Heimat (korábban NPD) baden-württembergi elnökét, Marina Djonovićot megtámadta és megsebesítette egy csoport baloldali szélsőséges.

A berdicsevi munkatáborban mostoha viszonyok uralkodtak. Először fel kellett építeni szállásunkat, kitermelni a hozzá szükséges anyagokat, rendezni kellett a terepet.

A hadosztályt először 1939 októberében állították fel Pilsen mellett, miután az SS-Verfügungstruppe egyes alakulatai a német szárazföldi haderő „Kempf” páncéloshadosztályába beosztva részt vettek a lengyel hadjáratban.

Ma 1945. május 8-át a második világháború végének és a „náci rezsim” bukásának napjaként tartják számon hivatalosan Németországban.

„Nyi sagju nazad!” (Egy lépést se hátra!) – így szólt a hírhedt 227-es számú parancs leghíresebb mondata, amit 1942. július 28-án adott ki a főtiszteknek Sztálin.

Vizsgálati fogságba helyeztek a német hatóságok hat embert, akik 2023 februárjában Budapesten „az általuk szélsőjobboldalinak vélt” emberek ellen elkövetett támadások miatt álltak körözés alatt, és január 20-án önként feladták magukat – közölte a karlsruhei német szövetségi ügyészség.

A Mussolini család egykori vidéki háza Olaszország északkeleti részén, Emilia Romagnában található, Forli városában. Az épület tele van a Duce relikviáival: a telefon, amelynek segítségével a római kormányt hívta, egyenruhája, imádott motorbiciklije.