Kövess minket: Telegram — X — Vkontakte
Az USA-ban évről évre növekszik a nemi betegségek száma, (a homoszexuális férfiak mellett) főleg a feketék miatt.
A szifiliszfertőzöttség például egy év alatt (2015 és 2016 között) 40 százalékkal nőtt. A chlamydiás esetek szintje a fekete nők között több mint ötszöröse a fehér nőkének, a fekete férfiak között pedig 6,6-szerese a fehér férfiakénak. A gonorrheás esetek szintje 8,6-szer, a szifiliszeseké pedig 4,7-szer magasabb a feketék, mint a fehérek között. Ennek jelentős gazdasági hatása is van, mégpedig szokás szerint a fehérek zsebére nézve, ugyanis a feketék körében legnagyobb azok aránya, akiknek nincs egészségbiztosításuk, kezelésük anyagi terhét tehát az adófizető fehérek viselik. (2016 Sexually Transmitted Diseases Surveillance, cdc.gov, 2017. október 17.) A „kulturális színesítés”, a multikulturalizmus népszerűsítéséért kifejtett több évtizedes intenzív propaganda nyomán − elvileg legalábbis − ma már csak az amerikai fehérek elenyésző kisebbsége (14 százaléka) nézné rossz szemmel, ha valamelyik hozzátartozója egy feketével kötne házasságot, míg 25 évvel ezelőtt még a 63 százalékuk ellenezte ugyanezt. (Step Rise In Interracial Marriages Among Newlyweds 50 Years After They Became Legal, npr.org, 2017. május 18.) Más kérdés, hogy a társadalmi presszió következtében a megkérdezettek inkább vallanák magukat rablógyilkosnak, mint hogy rasszistának tűnjenek, ezért valószínűleg sokan közülük nem voltak őszinték. Erre utal az is, hogy a vegyes párkapcsolatok iránti verbális tolerancia ellenére a gyakorlatban évente mégis kevesebb mint 200 ezer fehér választ magának más bőrszínű házastársat. Így statisztikailag a fehérek hajlandók legkevésbé a rasszukon kívül házasodni. Összességében csak az amerikai fehér nők 2,1 százalékának és fehér férfiak 2,3 százalékának van más rasszú házastársa. (The Rise of Intermarriage, pewsocialtrends.org, 2012. február 16.) A rasszok közötti (ún. interrassziális) házasságok közül a fekete férfiak és fehér nők közöttiek a legingatagabbak, és kétszer gyakrabban végződnek válással, mint a fehérek közöttiek. („But Will It Last?”: Marital Instability Among Interracial and Same-Race Couples, Family Relations, 2008. április) Egy tanulmány szerint a fekete apák és fehér anyák gyerekeinek 92 százaléka házasságon kívül születik, és a 82 százalékuk állami segélyre szorul, a gyerekeiknek fekete apát választó fehér anyák 98 százaléka ugyanis nem számíthat semmiféle anyagi támogatásra közös gyermekeik számára. Az ilyen kapcsolatból született gyerekek 60 százaléka pszichésen rendkívül instabil, a 97 százalékuk nevelésében alig vesz részt az apjuk. (Ninety Two Percent: Examining the Birth Trends, Family Structure, Economic Standing, Paternal Relationships and Emotional Stability of Biracial Children with African American Fathers, papers.ssrn.com, 2015. július 4.) Ugyanakkor az is beszédes tény, hogy az amerikaiak többsége egyre rosszabbnak tartja a rasszok közötti kapcsolatokat. (Poll: Majority of Americans think race relations are getting worse, washingtonpost.com, 2016. július 16.)
Amerikában a társadalomtudományok területén a hatvanas években bekövetkezett kultúrmarxista hatalomátvétel óta „tudományos” közmegegyezés van a multikulturalizmus egyedül üdvözítő mivolta tekintetében. Ebben a közegben olyan erős az ideológiai kondicionálás, hogy maguk a tudósok is kognitív disszonanciaként élik meg, ha empirikus kutatásaik során netán olyan eredményekre bukkannak, amelyek nem támasztják alá politikailag korrekt prekoncepcióikat. A tudományos sarlatánkodás iskolapéldája egy bizonyos Robert Putnam nevéhez fűződik, aki konformista mamelukként feloldhatatlan konfliktusba került saját bal(os)hiedelmei és a tények kegyetlen igazsága között, amelyet azután sumákolással, mellébeszéléssel és hazudozással próbált kezelni. Az egykor tekintélyes Harvard Egyetem tanára a közösségi kötelékek fellazulását tanulmányozva ugyanis arra a − számára legalábbis sokkoló − konklúzióra jutott, hogy a faji-etnikai sokszínűség lerombolja a szomszédok és az intézmények iránti bizalmat. Amint az egy (számára) sajnálatos újságírói indiszkréció nyomán utóbb kiderült, egészen addig akarta „jegelni” a cikkét, amíg „javaslatokat tud megfogalmazni a sokszínűség negatív hatásainak kompenzálására”, mert enélkül, úgymond, „felelőtlenségnek” tartotta a közzétételét. Végül a tanulmány (E Pluribus Unum: Diversity and community in the twenty-first century, Scandinavian Political Stusies, 2007/2) mégis megjelent azzal a vezérmotívummal, hogy fajilag minél változatosabb egy adott hely, annál kevésbé bíznak a lakói egymásban. Heuréka! Az a tény egyébként, hogy a fajilag szegregált (homogén) környezetben élő fehérek jobb véleménnyel vannak a négerekről, mint azok, akik kénytelenek a szomszédságukat elviselni, régóta ismert. Ráadásul a sokszínűség mindenki között csökkenti a bizalmat, még az ugyanazon rasszhoz tartozók között is, mivel − a szerző hasonlata szerint − egyfajta teknősbéka-viselkedésre készteti az embereket, vagyis arra, hogy visszahúzódjanak a saját páncélzatukba. Annak ellenére azonban, hogy legalább fél tucat (ausztrál, kanadai, svéd stb.) tanulmányt idéz a tézise alátámasztására, amelyek mind ugyanazt dokumentálják, mint az övé, Putnam mégis görcsösen ragaszkodik ahhoz a rögeszméjéhez, hogy hosszú távon az emberek meg fogják szeretni a faji sokszínűséget, és hogy a társadalom jobbá válik általa, holott a gyakorlat ennek mindenhol ellentmond.
Ha valaki kételkedik abban, hogy milyen hatással jár, amikor a harmadik világ elözönli az elsőt, Detroit sorsa szemléletes példát szolgáltathat számára. Az amerikai autógyártás egykori fellegvárát 1930-ban 90 százalékban fehérek lakták, mára azonban szinte teljesen elüldözte őket a borzasztó bűnözés, a lerobbant életszínvonal és az inkompetens bürokrácia kombinációja. Manapság 90 százalékban színes bőrű felnőtt lakosságának csaknem fele funkcionális analfabéta, noha közülük minden második középiskolát (!) végzett. (Addressing Detroit’s Basic Skills Crisis, Detroit Regional Workforce Fund, 2013)
Az egykor virágzó fehér iparváros néger gettóvá züllésének folyamata a nyugati civilizáció jövőjét jelképezi. Csak az nem akarja látni, aki szándékos vakságban szenved.
