Kövess minket 
-on és 
-en!
Nem biztos, hogy egyáltalán érdemes még szót vesztegetni a franciaországi parlamenti választásokra, legfeljebb néhány groteszk jelenségre azok apropóján.
Kezdve azzal, hogy a mainstream média által változatlanul „fasiszta” mumusnak beállított Nemzeti Tömörülésnek (RN) gyakorlatilag semmi köze őséhez, a Jean-Marie Le Pen által alapított Nemzeti Fronthoz (FN).
Személyi állományában, ideológiájában, pártpolitikai céljaiban az előbbi lényegében az utóbbi szöges ellentéte, Le Pen egyik lányával, Marine-nal az élén (akit nem hívok a családnevén, mert méltatlanná vált rá). Szigorúan történelmi-politológiai értelemben az FN-re sem illett a fasiszta jelző, de az RN-re alkalmazva viccnek is rossz. Az utóbbi évtized során olyan radikális átalakuláson esett át, hogy már az sem mondható el róla, hogy valaha is köze volt az FN-hez, és a névváltoztatás ennek az ön- és ősmegtagadó folyamatnak csak az utolsó, ám annál szimbolikusabb aktusa volt. Marine ideológiailag a szociáldemokrácia, a feminizmus és az egalitárius társadalom híve, és ahogyan megtagadta az apját, kizárva a saját pártjából, ugyanúgy az RN is megtagadta az FN történelmi és ideológiai örökségét. A választási kudarc után az egyik parlamenti képviselőjük például azt is világossá tette, hogy az RN a szexuális kisebbségek, a terhességmegszakítás és a kettős állampolgárság elkötelezett védelmezője. (Jean-Philippe Tanguy, Twitter, 2024. 07. 12.)
Ennek ellenére a francia köztudat a választási eredményt úgy értékeli, hogy az antifasiszta Népfront defenzív győzelmet aratott a „fasizmus” fölött. Technikailag vizsgálva a kérdést, a 2022-es elnökválasztáshoz képest az RN-nek nem sikerült növelnie választói támogatását, és tízmillió szavazóval stagnál, míg 2022-ben támogatottsága a második fordulóban tízről 13 millió szavazóra nőtt. Ezúttal azonban a boomerek (19 millió 60 éven felüli szavazó) erőteljesen reagáltak, és határozott nemet mondtak a „fasizmusra”. A potenciális voksok tekintetében az RN tehát egyértelműen elért egy plafont.
Egy elnökválasztás megnyeréséhez legalább 18 millió szavazó kell. Marine-nak két éven belül nyolcmillió új szavazót kellene kihúznia a ridiküljéből, amire gyakorlatilag semmi esélye. Egyébként a francia választási rendszer egyértelműen a veszteseknek kedvez. Szó szerint. Tegyük fel, hogy egy választási körzetben öt jelölt van, és a győztes megszerzi a szavazatok 45 százalékát az első fordulóban, a többiek pedig osztoznak a maradékon. A második fordulóban való részvételhez a szavazatok 12 százalékát kell megszerezni az első fordulóban. Hagyományosan a második fordulóban való részvételre jogosultak nem adják fel a versenyt, így a második forduló nyertese ugyanaz lesz, aki megnyerte az első fordulót. Ha azonban az egyik vesztes bedobja a törülközőt, akkor átadja a szavazatait egy másik vesztesnek, akinek több esélye van legyőzni az első forduló nyertesét. Mivel az 55 százalék nem akarja a 45 százalék győzelmét, ezért beáll egy olyan jelölt mögé, aki meg tudja akadályozni az utóbbi jelöltjének győzelmét.
Pontosan ez történt. Legalább 120 képviselői helyet az 577 közül ezzel a „paktumpolitizálással” nyert meg a szélsőbal és a macronista párt. Így a „szélsőjobb”, amely országosan megszerezte a szavazatok 37 százalékát, csak a képviselői helyek húsz százalékát kapta, miközben a szélsőbal a szavazatok 25 százalékával a képviselői helyek 40, a macronista párt pedig a szavazatok húsz százalékával a képviselői helyek 30 százalékához jutott. Így lehet ellopni a választásokat. Ez az eredmény a szélsőbaloldal és a macronista burzsoázia antifasiszta szövetségének gyümölcse.
Franciaországban már nincs jobb- és baloldal, csak „szélsőjobb” és „antiszélsőjobb”. A „nacionalisták” megválasztása, majd a választóik hátba szúrása és végül a választási eredményük összeomlása már számtalanszor megtörtént, a kérdés csak az, hogy az említett ciklus jó-e, mert lejáratja a kommunistákkal kollaboráló konzervatívokat, vagy rossz, mert demoralizálja a valódi nacionalistákat, és megerősíti az antifasisztákat. Amint egy nacionalista mozgalom felüti a fejét, még ha az olyan kasztrált is, mint az RN, a politikai establishment nyomban összezár és ellene fordul, „republikánus népfrontban” egyesítve anarchista kommunistáktól centrista opportunistákon át reakciós burzsoákig gyakorlatilag mindenkit.
|
|
|
|
|
|
Lélektanilag ez a hibrid koalíció úgy érzi, hogy nyert, mert erkölcsileg győzött az antifasiszta téma erőltetésével. Erkölcsi fölényének tudatában Jean-Luc Mélenchon, a vörösök vezére tűnik a rendszer erős emberének, legalábbis momentán, amíg meg nem puccsolják, amire már vannak jelek, főleg a gázai genocídium kontextusában képviselt palesztinpárti állásfoglalása miatt. Mellesleg az izraeli újságok is bosszankodnak ezen a választási eredményen. Marine-nál ugyanis a szalonképesség iránti vágy olyan erős, hogy mára ő lett a cionizmus és az Izrael-pártiság zászlóvivője Franciaországban. Ezt újabban már Izraelben is értékelik, így Amihaj Sikli, a Netanjahu-kormány diaszpóraügyi minisztere szerint „kiváló” elnök lenne belőle, és állítólag a főnöke is egyetért vele.
Paradoxon, de Franciaországban a hagyományos értelemben vett konzervatív, tehát jobboldali értékeket (a homoszexualitás és a melegházasság elítélése, abortuszellenesség, vallásosság stb.) a muszlimok képviselik, és mivel ők zömükben Mélenchonra szavaznak, ezzel az optikával nézve ő jobboldalibb, mint Marine, ráadásul az anticionizmus vezéralakjaként a mainstream média főgonosza. Megerősödése miatt a zsidók kezdhetnek is menekülni Franciaországból. Legalábbis Mose Szebbag, Párizs főrabbija szerint, aki a választási eredmények ismeretében távozásra buzdítja a fiatal zsidókat Izraelbe, mert szerinte a „zsidóknak nincs jövőjük Franciaországban”. A „szélsőjobbos” Marine tehát vonzza és védi a zsidókat, míg a szélsőbalos Mélenchon taszítja és elüldözi őket. Így néz ki Franciaország 2024-ben, és többek között ez indokolja a címet.
