Kövess minket: Telegram — X — Vkontakte
A viking sagák (történetek) az egyik legfájdalmasabb, elrettentő kivégzési módként rögzítik a vérsast.
Az Orkneyinga saga így ír róla: „Einar jarl Halfdanhoz ment, és vérsast vágott a hátába oly módon, hogy törzsébe szúrt egy kardot a gerinc mellett, és az összes bordát elvágta, a gerinctől lefelé az ágyékig, és ott kihúzta a tüdőket (…)”
A vérsas egyik legelső alkalmazása a 867. évre tehető a későbbi beszámolók szerint. A történet néhány évvel korábban kezdődik, amikor az Aella király uralta Northumbria angol királyságára támadtak a vikingek. A támadók vezérét, Ragnar Lodbrokot Aella úgy ölette meg, hogy egy mérges kígyókkal teli verembe dobatta. Lodbrok fiai bosszúból maguk is megtámadták Northumbriát 865-ben, és miután elfoglalták a fővárost, Yorkot, a legrettegettebb fiú, Csonttalan Ivar példát kívánt statuálni Aella kivégzésével. Valamilyen egyszerű módon megölni nem lett volna elég, miután édesapja a kígyók martalékává vált.
A kígyóverem története valójában igen valószínűtlen, mivel Anglia hűvös éghajlata sosem volt alkalmas arra, hogy ott mérges kígyók éljenek. Akárhogy is történt valójában, Ragnar Lodbrok sagája szerint Ivar a vérsas elszenvedésére ítélte Aellát.
A módszer
Napjainkban a kutatók közt vita zajlik arról, pontosan hogyan hajthatták végre a vérsast a vikingek – valamint arról is, lehetséges-e egyáltalán egy élő emberen végrehajtani egy ilyen kegyetlen és borzalmas eljárást. Akár valóban csináltak ilyet a korban, akár csupán a valóság későbbi szerzők általi kiszínezéséről van szó, a vérsas egészen brutális cselekedet.
A leírások szerint az áldozat karjait és lábait kikötözik, hogy megakadályozzák a szökést, illetve a hirtelen mozdulatokat. Ezután a bosszúra szomjazó végrehajtó a farcsont mellett mérte az első szúrást a testre, majd innen fölfelé haladva felvágta az áldozat hátát. Ezt követően minden egyes bordát aprólékosan leválasztottak a gerincoszlopról egy balta segítségével, ami előtárta a belső szerveket. A beszámolók szerint az áldozat ezen a ponton még nem csupán élt, de tudatánál is volt, kínzói pedig a fájdalom fokozására sós vizet is önthettek a hatalmas sebbe.
A vérsas lehetséges ábrázolása egy viking kori faragványon
|
|
|
|
|
|
Ha mindez nem lett volna még elég, a kéz ujjai módjára széttárt bordák közül kihúzták az áldozat tüdőit, mintha az „szárnyakat” növesztett volna hátából. A „vérsas” létrejött, az áldozat teste egy nagy, véres madarat formázott.
A vérsas mögötti szertartás
Aella nem az utolsó uralkodó volt, akin a források szerint végrehajtották a vérsast. Ha hihetünk a különféle beszámolóknak, a középkori Észak-Európa legalább négy másik jelentős alakja szenvedte el e sorsot – egy kivételével mind Csonttalan Ivar áldozataiként: Edmund angol király, Halfdan (Harald norvég király fia), Máel Gualae, a dél-írországi Munster királya, valamint Aelfheah, Canterbury érseke. Ez azt jelentené, hogy Anglián kívül Írországban és Franciaországban is hajthattak végre ilyen kivégzést. Alkalmazásának két fő oka tűnik ki a forrásokból.
Az első indok az, hogy Odin főistennek bemutatott áldozatnak tekintették, amely hadi szerencsét is hozhat. A másik a gyakorlat elrettentő ereje – csakis a becstelennek tartott ellenségek számára tartották fenn a leírások szerint. Halfdant is bosszúból kínozta meg a vérsassal az Orkneyinga saga szerint az őt legyőző Einar, és Aellán is apjáért állt így bosszút Ivar. Ha nem is hajtottak végre ilyet a valóságban, a puszta szóbeszéd is alkalmas lehetett a félelemkeltésre.
A gyakorlat áldozatai a 9. és 10., esetleg a 11. század folyamán lelték ily módon halálukat. Az írott beszámolók a 12., illetve 13. században keletkeztek először. A viking sagák írói hallották a történeteket, és lejegyezték őket.
Könnyen elképzelhető, hogy a szereplők hősiesebbnek – vagy éppen vérszomjasabbnak – való beállítása érdekében számos helyen eltúlozták, illetve továbbköltötték a történéseket. A vérsas legendájának azonban több valóságtartalma lehet, mint gondolnánk. A módszert leírók mind igen részletes beszámolóval szolgálnak – talán az idők során volt, aki kipróbálta valakin, miután hallott róla. Lehetséges tehát, hogy a vérsas egy valóban végrehajtott kivégzési forma volt, de az is, hogy az ellenség megfélemlítésére terjesztették el a korabeli köztudatban.
A középkori beszámolók más, igen változatos kivégzési módszereket is kapcsolnak a vikingekhez a vérsason kívül. Ilyen például a „felakasztott hús”, amelynek keretében az áldozat mindkét sarkát átfúrták, kötelet fűztek át rajta, és ennél fogva fellógatták fejjel lefelé. Itt nem csupán az jelenti a kínzást, hogy a sarkak átfúrása óriási fájdalommal jár, hanem az is, hogy a véráram a fejjel lefelé függő testhelyzetben túlterheli a szívet.
Egy másik, kevésbé ismert büntetési mód a beszámolók szerint a „halálos séta” nevet viselte. Ebben az esetben az áldozat hasán ejtenek egy vágást, amelyen át kihúzzák belei egy részét. A kínzó ezután tartotta az áldozat beleit, amíg az körbe-körbe sétált egy fa körül, idővel feltekerve az összeset a fára. A vérsashoz hasonlóan itt is felmerül annak kérdése, képes lenne-e egy ember a fájdalom és a szóban forgó szervek leállása mellett tudatánál maradni, vagy egyáltalán életben. Mindenesetre ha ezen kegyetlen kínzások és kivégzések egyike sem történt meg soha a valóságban, kiváló elrettentő erővel bírtak a vikingek ellenségeinek demoralizálására.
|
|
|
|
|
|
