Kövess minket 
-on és 
-en!
Nem árt emlékeztetni rá, hogy a világon (valószínűleg) elsőként éppen nálunk tették ki a gyermekeket szexuális propagandának, éspedig az 1919-es bolsevik tanácskormány közoktatásügyi komisszárja, Lukács György elvtárs rosszvoltából.
Lukács speciális nemi felvilágosítást vezetett be az iskolákban, többek között a szabad szerelemről, a nemi aktus természetéről, a burzsoá családi kódok archaikus mivoltáról és a monogámia elavultságáról oktatva a tanulókat.
Ilyen történelmi előzmények után Nyugaton és főleg az angolszász országokban az akadémia (az egyetemi és tudományos miliő) és a média egy ideje már átfogó és egyre agresszívebb offenzívát folytat a hagyományos (patriarchális-nukleáris) családmodell ellen. Ezt szolgálja egyebek mellett a feminizmus, a homoszexualitás és a genderizmus gátlástalan és ad nauseam propagálása is. Mindez a fasizmus árnya elleni lankadatlan, sőt egyre hisztérikusabb ördögűzés keretében zajlik, noha a fasizmus – ellentétben a bolsevizmussal – sehol sem fenyeget közvetlenül, legalábbis momentán, a rémképe viszont annál zabolátlanabbul burjánzik a baloldal mazochista fantáziájában.
Mint modern korunk legtöbb szociopatológiájához, a családellenességhez is a freudista-posztmarxista frankfurti iskola szolgáltatott eszmei muníciót. Azzal, hogy a maga részéről rátámadt a konvencionális keresztény szexuális normákra, Sigmund Freud fektette le az intellektuális alapokat a frankfurti iskola elméleteihez, és akárcsak a frankfurti iskola, Freud is „az antiszemitizmus végéhez szükséges mechanizmusként” értékelte a sajátjait. Írásaiban arról fantáziált, hogy „Hannibálként, Karthágó szemita vezéreként… háborúban áll a goj kultúra… és Róma és lányintézménye, a katolikus egyház ellen”, amelyet jóvátehetetlenül gonosznak, elnyomónak és antiszemitának tartott.
A frankfurti iskola leghatékonyabb és egyben legkártékonyabb találmánya az „autoriter személyiségről” szóló tanulmánya Theodor Adorno társszerzőségével (Az autoriter személyiség, 1950), amely egyfajta személyiségzavarként igyekezett interpretálni az autoritarizmust (tekintélyelvűséget), ugyanakkor pszichésen kórosnak minősítve a hagyományos (a szülői tekintélyen alapuló) családi kapcsolatokat annak érdekében, hogy a nyugati társadalmakat ellenállóvá tegye a fasizmussal és az antiszemitizmussal szemben. A tanulmány nem alkalmaz szigorú tudományos módszertant és empirikus vizsgálati eljárást a hipotézis bizonyításához vagy cáfolatához, ugyanakkor Max Horkheimer szerint alkalmat teremtett a társadalomkutatás számára ahhoz, hogy „közvetlenül átalakuljon propagandává”. Miközben tehát a tanulmány lényegében tudományos kutatásnak álcázott antifasiszta politikai aktivizmus volt, széles körű reklámozásának köszönhetően jelentős befolyásra tett szert a nyugati társadalomtudományokban.
Freud és tanítványai szerint az antiszemitizmus egy egyetemes patológia, amely a nemi ösztön elnyomásában gyökerezik, a gyógyításához tehát teljes szexuális szabadságra van szükség. A szexuális aktivitás mint „nagy felszabadító aktus” ugyanis képes feloldani az összes politikai, társadalmi és gazdasági frusztrációt – különösen az obszesszív és addiktív szex. Vagyis minél több a mániákus szexfüggő, annál jobb. Logikus módon, ha az emberek az összes szabadidejüket a szexuális élvezetek hajszolásának szentelik, akkor nyilvánvalóan képtelenek pogromokat szervezni, véres forradalmakat kirobbantani és a fennálló status quót veszélyeztetni. A szexuális forradalom propagandistái szerint a szex minden társadalmi probléma csodaszere, a nép új ópiuma. Ha az embernek nincs kenyere, egyen helyette kekszet. Ha nincs munkája, biztonsága és valamirevaló életcélja, szeretkezzen helyette.
Ha van valami, ami hatásos figyelemelterelő (a focin kívül), akkor az a rekreációs szex. Erre épül és ezt szolgálja ki a pornográfia mint „maszturbációs ipar”, amelynek Wilhelm Reich a prófétája, a „szabad szerelem” (egyik) első propagandistája és későbbi hippi ikon, egy szexmániás pszicho-sarlatán, aki önéletrajzában kertelés nélkül azzal dicsekszik, hogy már 4 éves korától szexuálisan zaklatta a családja cselédjeit, 11 éves korától naponta élt nemi életet, alkalmanként háziállatokkal, a maszturbálásai során pedig többnyire a saját anyjáról fantáziált.
|
|
|
|
|
|
A modern pszichológiai kutatások szerint a pornónézés meglepő mellékhatásaként az ember egalitaristább lesz, támogatóbban fog viszonyulni a férfiak és nők közötti munkamegosztáshoz, és kevésbé fogja elfogadni a nemi alapú diszkriminációt. Ezzel együtt nyitottabb lesz a szexuális diverzitás (változatosság) iránt, és kevésbé elutasító a homoszexualitással szemben. Csökken a vallásossága is, gyakrabban él át hitválságot, és hajlamosabbá válik elutasítani az egyházban tanított dogmatikusan szigorú nemi szerepeket és értékeket.
Ugyanezt annak idején már maga a szexguru is megjósolta: „A teljes szexuális tudatosság és a szexuális élet természetes szabályozása mindenféle misztikus érzés végét jelenti. Más szóval, a természetes szexualitás a vallásos misztika halálos ellensége. Azzal, hogy a szexualitás fölötti küzdelmet tette a dogmái és a tömegek fölötti befolyása középpontjává, az egyház igazolja ezt az elgondolást.”
Különböző tanulmányok ugyanakkor erős kapcsolatot mutattak ki az „autoriter” skála tetején elhelyezkedő személyiségek (akik nem szeretik a változást, értékelik a stabilitást és a rendet, kozmopolitaellenes magatartást tanúsítanak) és a gyermekmolesztáló pedofilok megbüntetésének vágya között. Teljesen természetes módon tehát Wilhelm Reich, a frankfurti iskolás és más marxista társadalomtudósok szakmai karrierjüket jórészt arra szánták, hogy azonosítsák az autoriter késztetést megtestesítő társadalmi erőket, köztük mindenekelőtt a patriarchális családot, és leleplezzék a kozmopolitizmussal, a szexuális szabadossággal, a hiperindividualizmussal és a vagyoni egyenlőtlenségekkel szembeni ellenállásukat.
Folytatás:
„Döntsd a családot, ne siránkozz!” – A Lukács–Soros-kapcsolat (második rész)
