Kövess minket: Telegram — X — Vkontakte
Dr. Eduard Bloch „Páciensem, Hitler” címû írása eredetileg a Collier Magazinban jelent meg, két részben, 1941. március 15-én és március 22-én.
Ebben a televízió elôtti idôszakban a Collier volt az egyik legbefolyásosabb és legolvasottabb folyóirat az USA-ban. Ezt az esszét a komoly történészek Hitler ifjúkoráról fontos, elsôdleges forrásnak tekintik, és gyakran hivatkoznak rá. Noha Dr. Bloch nyíltan leírja Hitler zsidóellenes intézkedéseinek hatását a maga életére és karrierjére, a tizenéves Hitler tisztességérôl és érzékenységérôl is ír, ami manapság szinte elképzelhetetlen egy nagy példányszámú magazinban. A kétrészes esszét mi is két részben közöljük.
II. rész
Csaknem közvetlenül édesanyja temetése után Hitler Bécsbe utazott, hogy még egyszer megkísérelje művészi karrierjének elindítását.
A felnőtté válás fájdalmas tapasztalattal indult e fiú számára, aki érzelemdús benső életet élt. De az egyre nagyobb megpróbáltatás napjai még hátra voltak. Bármennyire is számot kellett vetnie a családnak a szegénységgel, legalább az élelem és a szállás biztosított volt a számára, amíg otthon élt. Ez nem volt elmondható a bécsi napokról. Hitlert teljesen lekötötte annak kényszere, hogy testileg-lelkileg fenntartsa magát.
Mindannyian tudunk valamit az ottani életéről, pl. arról, hogy hogyan dolgozott segédmunkásként egy építkezésnél, amíg a munkások meg nem fenyegették, hogy lelökik az állványról. Tudjuk, hogy havat lapátolt és elvállalt bármely más munkát, amit csak talált. Ez alatt, mintegy három éven át Hitler egy munkásszállóban lakott, ami kb. azt jelenti, amit a nagyobb amerikai városokban az ún. népszálló jelent. És ilyen körülmények között kezdett álmodni egy olyan világról, amely az ő elgondolása szerint alakul majd ki.
Amíg a munkásszállóban élt, a nagy város emberi söpredéke vette körül. Erről mondta Hitler: “Ekkor váltam először életemben elégedetlenné önmagammal.” Ezt az önmagával való elégedetlenséget követte azután az elégedetlenség mindazzal, ami körülvette – és az a vágy, hogy a dolgokat a maga kedve szerint alakítsa át. A gyűlölet vitriolja kezdett szétáradni a testén. Az élet borzalmas valósága bátorította arra, hogy meggyűlölje a kormányt, a szakszervezeteket és a velük élő embereket.
De ekkor még nem kezdte gyűlölni a zsidókat.
|
|
|
|
|
|
Ennek az időszaknak a kezdetén időt szakított arra is, hogy küldött nekem egy olcsó postai levelezőlapot. A hátoldalán volt az üzenet: “Üdvözletemet küldöm Bécsből. Az Ön mindig őszinte híve, Adolf Hitler.”
Kis dolog volt, de én értékeltem. Sok időt töltöttem a Hitler-család kezelésével, és jól esett tudni, hogy erőfeszítéseim nem lettek elfelejtve.
A hivatalos náci kiadványok azt is rögzítik, hogy megkaptam Hitler egyik festményét – egy kis tájképet. Ha így is volt, nem tudok róla. Végeredményben nagyon is lehetséges, hogy Hitler egy festményt küldött nekem, én pedig elfelejtettem. Ausztriában a páciensek hálájuk jeléül gyakran küldenek festményeket vagy más ajándékokat az orvosaiknak. Még most is birtokomban van vagy féltucat olaj- és akvarell festmény, amelyeket megőriztem, de Hitler által festett nincs közöttük.
Mindazonáltal megőriztem Hitler művészi alkotásainak egyik darabját. Ez bécsi tartózkodásának időszakában érkezett hozzám, akkor, amikor postai levelezőlapokat, posztereket stb. festett, ami azután elegendő pénzt hozott számára ahhoz, hogy fenntartsa magát. Ez olyan időszak volt az életében, amikor képes volt sikeresen felhasználni a tehetségét.
Ezeket a levelezőlapokat festésüket követően forró tűzhely előtt szárította meg, ami meglehetősen tetszetős antik minőséget kölcsönzött nekik. A továbbiakban azután a munkásszálló más lakói terjesztették e lapokat. Ma Németországban ennek a munkának néhány megmaradt példányát nagyobb összegért árulják, mint Picasso, Gauguin vagy Cézanne alkotásait!
Hitler e levelezőlapok közül is küldött nekem egyet. A képen egy csuklyás szerzetes látható, aki felemel egy pohár bugyborékoló pezsgőt. A kép alatt az aláírás: “Egészségére az Újév alkalmából – újévi pohárköszöntő.” A másik oldalon egy személyes hangú üzenet: “A Hitler-család boldog új esztendőt kíván. Örök hálával, Adolf Hitler.”
Nem tudom, miért tettem félre ezeket az üdvözlőlapokat megőrzésre. Lehet, hogy amiatt a benyomás miatt, amit ez a boldogtalan fiú rám gyakorol. Még ma sem tudok ellenállni annak, hogy amikor rá gondolok, az ő fájdalma jut eszembe és nem az, hogy mit tett a világgal.
Ezeknek a postai levelezőlapoknak érdekes történetük volt. Ezek jelezték, hogy Hitler milyen mértékben ragadta meg bizonyos emberek képzeletét. A későbbiekben egy gazdag bécsi gyáros – a nevét nem tudom, mivel közvetítőn keresztül lépett érintkezésbe velem – elképesztő ajánlatot tett nekem. Meg akarta vásárolni ezt a két levelezőlapot és hajlandó lett volna fizetni 20 000 márkát értük! Elutasítottam az ajánlatot, arra hivatkozva, hogy erkölcsileg képtelen lennék ilyen üzletet kötni.
|
|
|
|
|
|
Egy másik történet is fűződik ehhez a két levelezőlaphoz. Tizenhét nappal a Schuschnigg-kormány bukása és Ausztriának a német csapatok végrehajtott megszállása után egy Gestapo-ügynök hívott fel az otthonomban. Akkor éppen egy szakmai látogatást tettem, és a feleségem fogadta a Gestapo-ügynök hívását.
“Megőrzésre visszatartva”
“Információim szerint az Önök birtokában bizonyos emléktárgyak vannak a Führertől. Szeretném látni őket” – mondta. A feleségem érthetően nem tiltakozott.
Nem akarta, hogy az otthonából leválasszanak egy lakásrészt, mint tették oly sok zsidó lakásával. Megtalálta a két levelezőlapot és átadta az ügynöknek. Az illető írt egy átvételi elismervényt, amelynek a szövege ez volt: “Elismervény a Dr. Eduard Bloch házában elkobzott és megőrzésre visszatartott két postai levelezőlapról (amelyek közül az egyiket Adolf Hitler festette).” Az elismervényt a Grömer nevű ügynök – akit korábban nem ismertünk – aláírta. Azt mondta, hogy másnap reggel jelenjek meg a Gestapo-központban.
Rögtön azután, hogy a nácik bevonultak a városba, a Gestapo átvette a Gesellenhausstrasse-n levő kis szállodát, amely hivatalosan a vándorprédikátorok szállásául szolgált. Elmentem erre a helyre, és szinte azonnal fogadtak. Dr. Rasch, a helyi iroda főnöke udvariasan fogadott. Megkérdeztem, hogy miért vették el ezeket a kis tárgyakat, amelyek a tulajdonomban vannak.
Ezek elfoglalt napok voltak a Gestapo számára. Sok dolognak kellett utánanézni a 120 000 lakosú városban. Így esett meg, hogy Dr. Rasch nem ismerte az ügyemet. Megkérdezte, hogy gyanúsítva vagyok-e a nácik számára kedvezőtlen politikai tevékenységgel. Azt feleltem, hogy nem; szakember vagyok, nincsenek politikai kapcsolataim.
Szemmel látható megfontolás után megkérdezte, hogy nem-árja vagyok-e. Minden átmenet nélkül ezt feleltem: “100 %-os zsidó vagyok.” A Gestapo-főnök pillanatok alatt megváltozott. Előzőleg hivatalos volt, de udvarias. Most távolságtartóvá vált.
A levelezőlapokat megőrzésre visszatartják – mondta. Azután elbocsátott, anélkül, hogy felállt volna, ahogy tette, amikor megérkeztem. Tudomásom szerint a levelezőlapok még mindig a Gestapo kezében vannak. Sohasem láttam őket viszont. Amikor Adolf Hitler elhagyta Bécset, nagyon sok évre eltűnt az életünkből. Nem volt barátja Linzben, akit meglátogathatott vagy akivel levelezhetett volna. Így sokkal később értesültünk szánalmas szegénységéről azokban a bécsi napokban, ill. arról, hogy később, 1912-ben [valójában 1913 májusában] Münchenbe költözött.
Nem kaptunk hírt arról, hogy térdre borulva adott hálát Istennek az 1914-es hadüzenet hírére, de arról sem, hogy a háborúban mint egyszerű káplár tűntette ki magát. Semmit sem hallottunk a sebesüléséről és arról, hogy gáztámadás folytán megsérült. Politikai karrierjének 1920-as kezdetéig nem kaptunk semmi hírt erről a csendes, udvarias fiúról, aki közöttünk nőtt fel.
|
|
|
|
|
|
Lehetett-e ez az ember Adolf? A helyi újságok alkalmi cikkeket közöltek a politikai támogatóknak arról a csoportjáról, amelyet Hitler gyűjtött maga köré Münchenben; írtak arról, hogy ezek gyűlölik a zsidókat, a Versailles-i Békeszerződést és szinte minden egyebet. De nem tulajdonítottak különleges jelentőséget ezeknek a tevékenységeknek. Egészen addig, amíg 16 ember meg nem halt az 1923. november 9-i ún. sörcsarnoki puccsban, Hitler nem vált helyi hírességgé. Hogyan lehetséges – kérdeztem magamtól –, hogy az az ember, aki ezen dolgok mögött áll, az általam ismert csendes fiú – a nemeslelkű Klara Hitler fia?
Végül azonban Hitler nevének még az említése is meg volt tiltva az osztrák sajtóban; mi viszont akkor is folyamatosan kaptuk a szóbeli híreket városunk korábbi lakójáról: az általa kezdeményezett üldözésekről; a német újrafelfegyverezésről; a közelgő háborúról. Ezek a becsempészett hírek fogékony fülekbe jutottak. Egy helyi náci párt nőtt ki Ausztria földjéből.
Elméletileg ilyen párt nem létezhetett; a kormány e pártot törvényen kívül helyezte.
A gyakorlatban azonban a hatóságok áldásukat adták rá. Miután az egyenruhák tilosak voltak, a helyi nácik sajátos módszert dolgoztak ki önmaguk azonosítására. Fehér harisnyát viseltek. A kabátjukon volt egy kis vadvirág (nagyon hasonló az amerikai százszorszéphez), és karácsonykor kék gyertyákat égettek otthonukban. Mi mindannyian tudtunk ezekről a dolgokról, de senki sem tett semmit. Az osztrák hatóságok időről időre találtak egy náci zászlót Klara Hitler sírján Leondingben, ezeket azután minden teketória nélkül eltávolították. A Németországban kitörni készülő vihar még mindig távolinak tűnt. Amiről most szólok, röviddel azelőtt történt, hogy valamilyen elsőkézből származó értesülést kaptam Hitlerről. Akkor, 1937-ben, számos linzi náci megjelent a nürnbergi pártnapokon.
A konferencia után Hitler meghívott ezek közül többeket a berchtesgadeni hegyi otthonába. A Führer híreket kérdezett Linzről.
Hogy van a város? Támogatják-e őt az emberek? Él-e még Dr Bloch, praktizál-e? Azután tett egy kijelentést, ami megzavarta a helyi nácikat. “Dr. Bloch nemeslelkű zsidó. Ha minden zsidó olyan lenne, mint ő, nem lenne zsidókérdés.” Különös volt, és rám nézve bizonyos módon hízelgő, hogy Adolf Hitler jót tudott látni fajtámnak legalább egy képviselőjében.
Érdekes most visszapillantani arra a biztonságérzésre, ami annak nyomán töltött el bennünket, hogy egy képzeletbeli vonalnak, a nemzetközi szövetségnek a jobbik oldalán élünk. Úgy éreztük, Németország bizonyosan nem kockáztatja meg, hogy bevonul Ausztriába. Franciaország barátságos volt. Ausztria bekebelezése ellenkezne Olaszország érdekeivel. Ó, de vakok voltunk azokban a napokban! Azután elkapott minket az események lélegzetelállító rohanása. Reménykeltő volt, amit olvastunk Schuschnigg – az osztrák kancellár – berchtesgadeni útjáról, a népszavazásról, és arról, hogy Schuschnigg Seyss-Inquartot bevette a kormányába. Reméltük, hogy sértetlenül túlléphetünk majd a válságon. De a remény néhány órán belül halálos sebet kapott. Mihelyt Seyss-Inquart bekerült a kormányba, jelvények jelentek meg minden kabát hajtókájának gomblyukában: “Ein Volk, ein Reich, ein Führer” [Egy Nép, egy Birodalom, egy Vezér].”
Mialatt Ausztria meghalt
1938. március 11-én, pénteken a Bécsi Rádió könnyűzenei programot sugárzott. Este 7 óra 45 perc volt. Hirtelen megszakadt az adás. A kancellár fog beszélni. Schuschnigg az éteren keresztül azt mondta, hogy a vérontást elkerülendő eleget tesz Hitler kívánságának. A határok nyitva lesznek. Beszédét így fejezte be: “Isten óvja Ausztriát!” Hitler hazajött Linzbe.
|
|
|
|
|
|
Az ezt követő álmatlan napokon a rádión csüngtünk. A csapatok átlépték a határt Passau-nál, Kufstein-nél, Mittenwalde-nél és másutt. Maga Hitler a határt az Inn folyón Braunau-nál, szülővárosánál lépte át. A rádióbemondó lélegzetvétel nélkül mondta a bevonulás menetét. A város az örömtől ujjongott. A bemondónak nem lehetett kétsége afelől, hogy az Anschluss Németországgal Ausztriában igen népszerű. A nép támogatta. A német csapatok előrenyomuló áradatát virágokkal, éljenzéssel és énekekkel köszöntötték. Zúgtak a harangok a templomokban. Az ausztriai katonák és rendőrök barátkoztak a bevonulókkal, és általános volt a vidámság. Az otthonomtól egy háztömbnyire eső linzi köztéren nagy volt a felfordulás. Minden délután zengett a tér a Horst Wesseldal és a Deutschland über Alles hangjaitól.
A tömeg feje felett repülőgépek berregtek, és a német hadsereg előrenyomuló egységeit fülsüketítő tapssal fogadták. Végül a Rádió bejelentette: Hitler Linzben van. Az előzetes utasításokat kiadták a város népének. A felvonulás útvonala mentén minden ablakot be kellett zárni. Mindegyiket ki kellett világítani. Otthonomnak a Landstrasse-ra néző ablakánál álltam. Hitler előttem fog elhaladni.
A Hős visszatér
A menet váratlanul megérkezett – megjelent a nagy, motorkerékpároktól kísért, hatkerekű Mercedes. A törékeny fiú, akit oly gyakran kezeltem, és akit 30 éve nem láttam – ott állt az autóban. Én csupán kedvességet nyújtottam neki, ő most mit szándékszik nyújtani a népnek, amelyet szeretek? Átnézek a tömeg feje fölött Adolf Hitlerre.
A feszült izgalom pillanata volt ez. Éveken keresztül tagadták meg Hitlertől azt a jogot, hogy meglátogassa szülőföldjét. Most ez az ország hozzá tartozott. A diadalérzet rá volt írva az arcvonásaira. Mosolygott, integetett, karlendítéssel köszöntötte a tömeget, amely összegyűlt az úton. Azután egy rövid pillanatra felnézett az ablakomra. Kétlem, hogy látott engem, de kellett, hogy egy pillanatig emlékezzen. Itt volt a “nemeslelkű zsidó” otthona, aki diagnosztizálta édesanyjának végzetes rákját, itt volt a rendelője annak az embernek, aki kezelte a nővéreit; itt volt az a hely, ahová mint fiú látogatott, amikor kisebb betegségeit kellett gyógyítani.
A pillanat rövid volt. Azután a menet továbbhaladt. Lassan megérkezett a város főterére, amely valamikor Ferenc József tér volt, de most hirtelen Adolf Hitler tér lett a neve. ő pedig a városháza erkélyéről beszédet mondott. Én ezt a rádióban hallgattam. Történelmi szavak hangzottak el: Németország és Ausztria egyesült. Hitler a Weinzinger szállóban szállt meg, külön kérésére volt egy olyan lakosztály, ahonnan kilátás nyílik a Pöstlinghegységre. Ez volt látható a szerény lakás ablakából is, ahol gyermekkorát töltötte.
Másnap meghívta néhány régi ismerősét: Oberhummert, egy helyi pártfunkcionárust, Kubizeket, a zenészt; Dr. Hümert, egykori tanárát. Érthető, hogy engem, egy zsidót ilyen összejövetelre nem hívhatott meg, de érdeklődött utánam. Egy rövid ideig úgy gondoltam, hogy kérek hozzá kihallgatást, de azután úgy döntöttem, hogy nem lenne bölcs dolog.
Hitler szombaton este érkezett. Vasárnap meglátogatta édesanyja sírját és szemlét tartott az előtte felvonuló helyi nácik felett. Nem öltözött uniformisba, térdnadrágot, sínadrágot vagy bőr rövidnadrágot viselt. Hétfőn utazott Bécsbe. Hamarosan egyetlen pillanat alatt tudatára ébredtünk, hogy különleges dolgok vannak küszöbön. 700 zsidó volt Linzben.
Mindezeknek üzleteit, otthonait és hivatalait megjelölték sárga papírzászlókkal és németül ráírták: JUDE – zsidó.
|
|
|
|
|
|
Egyik nap megérkezett az első jele annak, hogy különleges kedvezményben fogok részesülni, amikor a helyi Gestapo telefonált. El kellett távolítanom a sárga jelzést rendelőmről és otthonomról. Majd történtegy másik dolog is: árja háziuram elment a Gestapo-központba megkérdezni, hogy engedheti-e, hogy maradjak a lakásomban.
“Nem mi döntünk ebben a ügyben, hanem Berlinben fognak dönteni” – mondták neki. Hitler láthatóan emlékezett. Azután történt valami, ami kétségeket ébresztett bennem. A vejemet, aki fiatal orvos volt, minden ok nélkül börtönbe vetették. Nem engedték senkinek sem, hogy látogassa, és nem kaptunk hírt felőle. A lányom elment a Gestapóhoz. “Örülne-e a Führer, ha tudná, hogy egykori idős orvosának vejét letartóztatták?” – kérdezte. Durván, brutálisan bántak vele a merészségéért. Hát nem távolították el a jelzést apja házáról? Ez nem volt elég? Ámde a látogatásának mégis kellett valami eredményének lennie, mivel a férjét három héten belül elengedték.
A betegköröm, amely – azt hiszem – az egyik legnagyobb volt Linzben, Hitler bejövetele előtt egy évvel már zsugorodni kezdett. Ebben baljós jelét láthattam a később bekövetkező dolgoknak. A hűséges régi páciensek teljesen nyíltak voltak a magyarázataikban. A nácik által hirdetett gyűlölet hatalmába kerítette a fiatalabb embereket. ők többé nem támogatnak egy zsidót.
Praxisomat rendeletileg a zsidó páciensekre korlátozták. Ez még egy ok volt, ami azt mutatta, hogy teljesen abba kell hagynom a gyakorlati orvoslást. Tervbe vették, hogy megtisztítják a várost az összes zsidótól. 1938. november 10-én kiadták a rendelkezést, hogy 48 órán belül minden zsidónak el kell hagynia Linzt. Bécsbe kell menniük. El lehet képzelni a megrázkódtatást, ami kísérte ezt a rendelkezést. Olyan embereknek, akik egész életüket Linzben töltötték, el kell adniuk, amijük van, össze kell csomagolniuk és útnak kell indulniuk két napon belül.
Felhívtam a Gestapót. Nekem is mennem kell? Úgy értesültem, hogy kivételt tettek az én esetemben. Maradhattam. És a lányom meg a férje? Mivel már jelezték a szándékukat, hogy kivándorolnak Amerikába, maradhattak. De el kell hagyniuk a házukat. Ha van szoba az én lakásomban számukra, megengedik, hogy oda költözzenek.
Nincs több kegy Negyvenhét éves aktív munka után orvosi praxisom véget ért. Csak zsidókat kezelhettem. A kiürítési rendelkezés után csak hét zsidó maradt Linzben. Valamennyien 80 év felettiek voltak.
Érthető, hogy lányom és férje magukkal akarják vinni az addigi életük során megtakarított pénzüket, amikor kivándorolnak Amerikába. Azt akartam én is, amikor az én kivándorlásomra kerül sor. Arról szó sem lehetett, hogy ebben az ügyben a helyi hatósághoz forduljak. Tudtam, hogy Adolf Hitlerrel nem találkozhatok. De úgy éreztem, hogy ha küldenék egy üzenetet neki, talán adna nekünk némi segítséget.
Ha maga Hitler megközelíthetetlen, talán egyik nővére segítene. Klara volt legközelebb; Bécsben lakott. A férje meghalt, és ő egyedül élt egy szerény lakásban, csendes, kertes házakból álló városrészben. Azt terveztük, hogy Gertrúd lányom Bécsbe látogat felkeresni őt. Elment a lakásáig, bekopogott, de nem kapott választ. Pedig biztos volt benne, hogy valaki van otthon.
A szomszéd segítségét kérte. A szomszéd azt mondta, hogy Frau Wolf – Klara Hitler – néhány bizalmas barátján kívül senkit sem fogad. De ez a kedves asszony vállalta, hogy elvisz hozzá egy üzenetet és jelenti Frau Wolf válaszát. A lányom megvárta. A válasz tüstént megérkezett. Frau Wolf üdvözletét küldi és megtesz mindent, amit csak tud. Szerencsére Hitler Bécsben volt, egyik gyakori, előre be nem jelentett operalátogatása miatt. Frau Wolf találkozott vele, és – biztos vagyok benne – átadta az üzenetet. De a mi esetünkben nem lett kivétel téve. Amikor eljött az ideje távozásunknak, sok ezer zsidóhoz hasonlóan pénz nélkül kényszerültünk elmenni.
Hogyan kezelte Hitler egy idős barátját, aki a családját türelmesen, figyelmesen és szeretettel kezelte? Foglaljuk össze a kedvezéseit:
Nem hiszem, hogy volt még egy zsidó egész Ausztriában, akinek megengedték, hogy megtartsa az útlevelét. Nem bélyegezték be a J jelet az élelmiszerjegyembe, amikor szűkössé vált az élelmezés. Ez igen nagy segítség volt, mivel a zsidókat jelenleg csak meghatározott órákban engedik vásárolni, sokszor olyankor, amikor az gyakran alkalmatlan. A J jel nélkül viszont én bármikor vásárolhattam. Ezenkívül kaptam ruhajegyet is, amit általában megtagadtak a zsidóktól.
A Gestapóval való viszonyom nem volt éppen szívélyes. De legalább nem szenvedtem tőlük, mint annyi más. Megbízható forrásból azt mondták nekem – és ez számomra nagyon is hihető –, hogy a linzi Gestapo-központ a berlini kancelláriától utasításokat kapott, hogy engem minden ésszerű kivételezésben részesíthetnek. Lehetséges, bár valószínűtlen, hogy első világháborús érdemeim is részben hozzájárultak ezekhez a kis figyelmességekhez. Az első világháború alatt az egyik 1000 ágyas kórházban teljesítettem szolgálatot, és a feleségem felügyelte a beteggondozói munkát a betegek között. Kétszer kaptam kitüntetést ezért a szolgálatért. Hitler újjáépíti otthonának tekintett városát Hitler még mindig Linzt tekinti igazi otthonának, és az általa eszközölt változások elképesztők. Az egykori csendes, alvó várost a “keresztapja” átformálta – ez a tiszteletbeli cím különösen kedves volt Hitlernek. A régi házak egész tömbjeit lebontották, hogy helyükbe modern lakóházakat építsenek; ezzel átmeneti lakáshiányt idéztek elő. Új színházat és új Duna-hidat építettek. A helyi legenda szerint a hidat maga Hitler tervezte, és a tervek már az Anschluss idején készen voltak. Az elmúlt két év alatt létesült Hermann Göring Művek azonnal megkezdte a munkálatokat. E rekonstrukciós program kivitelezésére egész vagonnyi munkást szállítottak: cseheket, lengyeleket, belgákat.
Hitler az Anschluss óta kétszer látogatta meg a várost: először a Németországgal való egyesülést jóváhagyó népszavazás alkalmával; másodszor titokban megszemlélni, hogyan halad a város újjáépítése. Mindkét alkalommal a Weinzinger-szállóban töltötte az éjszakát. A második látogatás alkalmával a szálloda tulajdonosától azt kérték, hogy Hitler jelenlétét ne tegyék közhírré; a szemléjét reggel fogja megejteni. De mivel nagyon örült a szálloda tulajdonosa, hogy ilyen fontos személyiség a vendége, nem tudott ellenállni a dicsekvési vágynak. Több barátjának megtelefonálta a hírt. E fegyelemsértésért súlyosan megfizetett. A szállodáját elkobozták. Hitler életrajzírói sokszor megkerestek az ifjúságára vonatkozó ismeretekkel kapcsolatban. A legtöbb esetben nem voltam hajlandó beszélni. De egyiküknek nyilatkoztam. ő kedves, középkorú bécsi ember volt, és a Rudolf Hess által vezetett kormányzati hivatalból jött, a nácik belső köréből. Hivatalos életrajzot írt. Megadtam neki azokat a részleteket, amikre emlékeztem, és az orvosi nyilvántartásaimat is a rendelkezésére bocsátottam, amiket később elküldött a náci párt müncheni központjába.
Linzben és Braunauban maradt néhány hétig, azután hirtelen befejeződött a projekt.
Azt mondták nekem, hogy őt a koncentrációs táborba küldték. Azt, hogy miért, nem tudom.
Amikor végre eljött az ideje, hogy Linzből Amerikába menjek, tudtam, hogy lehetetlen lesz magammal vinni a megtakarított pénzemet. De a Gestapo még egy kegyet gyakorolt velem. Megengedték, hogy 16 márkát magammal vihetek a szokásos 10 márka helyett! Az orvosok náci szervezete adott nekem egy írást (hogy milyen értékűt, nem tudom) arról, hogy “ajánlásra érdemes” vagyok. Az írás úgy folytatódik, hogy “a jelleme, orvosi szaktudása és a betegek iránti segítőkészsége” tesz érdemessé az ajánlásra, és hogy elnyertem “kollégáim értékelését és megbecsülését”.
Egy pártfunkcionárius sejttetni engedte, hogy elvárják tőlem: mutassak hálát mindezért a kedvezésért. Talán egy levél a Führernek? Mielőtt elhagytam Linzt egy hideg, ködös novemberi reggel, megírtam a levelet. Nem tudom, hogy valaha is a kezéhez került-e. Íme a levél:
“Excellenciás Uram!
Mielőtt átlépem a határt, szeretném kifejezni a hálámat a segítségért, amelyet kaptam.
A várost, amelyben 41 évig éltem, anyagiakban szegényen hagyom el, de abban a tudatban, hogy kötelességemet a lehető legpontosabban teljesítettem. 61 évesen kezdek új életet egy idegen országban, ahol a lányom keményen dolgozik a családja megélhetéséért.
őszinte híve: Eduard Bloch.”
(Ford.: Tudós-Takács János)
