Ma is áll az olasz fasiszták mintavárosa, csak a háború akadályozta meg az elterjedését

Kövess minket -on és -en!

A Tresigallóban látható városszerkezettel ma akár Olaszország ezernyi pontján találkozhatnánk – feltéve, ha nem tör ki a második világháború.

A festői Velencétől alig másfél órás autóútra fekvő Tresigallo Olaszország számtalan középkori gyökerű városának egyike, az utcákon járva azonban a királyokat is adó Este család ötszáz éves palotáját leszámítva semmi sem emlékeztet a távoli múltra.

Ez persze nem véletlen, hiszen a térképen száz évvel ezelőtt még csak ötszáz lelkes falucskaként látszó, az ország úthálózatához sem kötődő, mocsaras területen fekvő települést annak leghíresebb lakója, a mezőgazdasági miniszterként (1935–1939) csúcsra érő fasiszta politikusa, Edmondo Rossoni (1884–1965) a fasizmus mintavárosává akarta változtatni – egy olyan hellyé, amiről a jövő városfejlesztői példát vehetnek, sőt, az alkalmazott megoldásokat akár egy az egyben is lemásolhatják majd.

A hírnevét az olasz gyári munkások sztrájkjainak szervezésével megalapozó, majd 1921-ben a Fasiszta Párthoz csatlakozó Rossonit – aki alig néhány év alatt a rendszer egyik központi figurájává vált – nem lehetett eltántorítani a céljától, így a harmincas évek derekára megszületett tervei és jegyzetei alapján egy fiatal helyi építész, Carlo Frighi, illetve a környék legismertebb márványművese, Cecchino Guerra segítségével 1935-ben elindultak a négy éven át tartó munkálatok, 1939-re pedig megszületett a két tengelyre épült város, aminek kelet-nyugati sugárútja a templom és az ifjúsági mozgalom, a Balilla otthona, az észak-déli pedig a temető, illetve a központi teret körülvevő alapintézmények otthonai közt húzódott.

Mussolini azonban az egészről hosszú időn át semmit sem tudott, hiszen Rossoni miniszterré válása után a lehető legnagyobb titokban kezdte meg a munkákat: előbb a legközelebbi városig, Ferraráig, illetve az alig harminc kilométerre lévő tengerpartig épített utakat, majd létrehozta a város vízhálózatát, és megépítette a fürdőházat, hogy elhozhassa a helyieknek a rendszeres tisztálkodás lehetőségét.

Üzemek nem voltak a környéken, így a politikus épített egy szállodát, amivel odacsábította a gyárosokat, hogy a következő gyárukat a gyorsan fejlődő településen építsék fel. Az ötlet meglepően sikeres volt, így rövidesen már nem csak kenderfeldolgozó (ennek megszületését a kor egyik legfontosabb újítása, a komoly vas- és betonmegtakarítással járó ferrocement segítette) és cukorgyár, de Európa egyik legnagyobb cellulózüzeme, valamint egy tejből textilszálakat készítő gyár is megnyitotta a kapuit.

Tresigallo új arcát a legtöbben lenyűgözőnek tartották, hiszen a széles sugárutak, a travertinnal vagy márvánnyal burkolt méretes középületek és lakóházak, a grandiózus főtér, a szállodák, az éttermek, illetve a gyárak minden egyes részlete ontotta magából az Európa számos városát átformáló modern építészet nagyságát, a fejlődést, illetve Mussolini uralma alatt a fejlődés útjára lépett Olaszország erejét.

Szerencse, hogy ezzel maga Mussolini is egyetértett, aki csak hosszú évekkel később fogott gyanút, majd miután egy kiküldött embere megerősítette az értesüléseit, magához hívatta Rossonit, és engedélyt adott neki a projekt folytatására.

Egyetlen apró különbség persze volt a korszak városfejlesztései, illetve Tresigallo esete közt – mutatott rá az Atlas Obscurának egy helyi építész, Davide Brugnatti, hiszen a miniszter nem egy gyár köré, a semmiből épített iparvárost, és nem egy, a diktátor személyét éltető projektet valósított meg, hanem egy olyan utópiát képzelt el, ahol az ember van a középpontban, akit az épített környezete minél teljesebben próbál kiszolgálni.

Minden esély megvolt tehát arra, hogy a következő években az ország minden pontján hasonló, tervezett városok jelenjenek meg, vagy már létező települések essenek át hasonló ráncfelvarráson, a történelem azonban közbeszólt.

Hiába épültek hasonló óriások vagy egész negyedek az olasz birodalom különböző részein, köztük a mai Eritrea fővárosában, Aszmarában vagy akár Rómában – ez az 1942-es világkiállításra született EUR –, Mussolini energiáit előbb a második olasz–etióp háború (1935–1936), majd az ENSZ elődjével, a Népszövetséggel való viták, az abból következő szankciók, végül pedig a második világháború számára kedvezőtlen eseményei kötötték le. 1943-ban az olasz hadsereg vereségei miatt a király parancsára letartóztatták, a németek általi kiszabadítása után pedig az Olaszország északi felét magában foglaló Salói Köztársaság feje lett, és egyetlen pillanatra sem gondolhatott a terjeszkedésre.

A várost életre hívó Rossoni már 1943-ban, a Duce letartóztatása után Kanadába menekült, a háború után azonban visszatért Rómába, ahonnan gyakran elutazott Tresigallóba, ahol nem meglepő módon továbbra is tisztelték, így halála után a város temetőjének központjában kapott díszsírhelyet.

A háború kitörésekor még kilencezres város lakossága ekkorra a harmadára csökkent, a házak állapota pedig gyorsan romlott, de az utolsó pillanatban sikerült megmenteni: a kilencvenes években az építészek és történészek figyelmének középpontjába került, így a házak többsége mostanra újra eredeti arcát mutatja, és az állapotuk is kielégítőnek látszik.

A metafizikus festészet atyja, Giorgio de Chirico Piazza d’Italia című művére meglepően hasonlító Köztársaság tere – közepén a négy afrikai gyarmatot négy gazellával jelképező díszkúttal – bármelyik olasz városban állhatna, a környékén azonban kiemelkedő épületek egész sora áll.

Kitűnő példa erre az egykori fürdőház, ami nem csak a kék homlokzata, de az oromzaton olvasható szó – SOGNI, azaz ÁLMOK – miatt is vonzza a turistákat:

A mellette lévő egykori Balila-központ, illetve tornaterem mára művelődési házzá és városi könyvtárrá vált:

A Fasiszta Párt jóval grandiózusabb, négyszög alaprajzú toronnyal megfejelt egykori központját ma központi irodaépületként és laktanyaként használja a városi csendőrség:

A figyelmet saroktornyával magára irányító laktanya a néhány évvel ezelőtt véget ért átalakítások nyomán lakó- és üzletházzá vált:

A bálteremként, illetve rendezvényközpontként létrejött Domus Tua 2009 óta szálloda:

A városi stadion a visszafogott feliratot leszámítva dísztelen kapuzata ma is ugyanazt a célt szolgálja – az alatt kelnek át, illetve váltanak jegyet a meccsekre vagy versenyekre érkezők:

A bolognai építész, Pietro Toschi homlokzatát viselő templom pedig természetesen ma is templomként működik:

Kövess minket -on és -en!