Kövess minket: Telegram — X — Vkontakte
A Tresigallóban látható városszerkezettel ma akár Olaszország ezernyi pontján találkozhatnánk – feltéve, ha nem tör ki a második világháború.
A festői Velencétől alig másfél órás autóútra fekvő Tresigallo Olaszország számtalan középkori gyökerű városának egyike, az utcákon járva azonban a királyokat is adó Este család ötszáz éves palotáját leszámítva semmi sem emlékeztet a távoli múltra.
Ez persze nem véletlen, hiszen a térképen száz évvel ezelőtt még csak ötszáz lelkes falucskaként látszó, az ország úthálózatához sem kötődő, mocsaras területen fekvő települést annak leghíresebb lakója, a mezőgazdasági miniszterként (1935–1939) csúcsra érő fasiszta politikusa, Edmondo Rossoni (1884–1965) a fasizmus mintavárosává akarta változtatni – egy olyan hellyé, amiről a jövő városfejlesztői példát vehetnek, sőt, az alkalmazott megoldásokat akár egy az egyben is lemásolhatják majd.
A hírnevét az olasz gyári munkások sztrájkjainak szervezésével megalapozó, majd 1921-ben a Fasiszta Párthoz csatlakozó Rossonit – aki alig néhány év alatt a rendszer egyik központi figurájává vált – nem lehetett eltántorítani a céljától, így a harmincas évek derekára megszületett tervei és jegyzetei alapján egy fiatal helyi építész, Carlo Frighi, illetve a környék legismertebb márványművese, Cecchino Guerra segítségével 1935-ben elindultak a négy éven át tartó munkálatok, 1939-re pedig megszületett a két tengelyre épült város, aminek kelet-nyugati sugárútja a templom és az ifjúsági mozgalom, a Balilla otthona, az észak-déli pedig a temető, illetve a központi teret körülvevő alapintézmények otthonai közt húzódott.
Mussolini azonban az egészről hosszú időn át semmit sem tudott, hiszen Rossoni miniszterré válása után a lehető legnagyobb titokban kezdte meg a munkákat: előbb a legközelebbi városig, Ferraráig, illetve az alig harminc kilométerre lévő tengerpartig épített utakat, majd létrehozta a város vízhálózatát, és megépítette a fürdőházat, hogy elhozhassa a helyieknek a rendszeres tisztálkodás lehetőségét.
Üzemek nem voltak a környéken, így a politikus épített egy szállodát, amivel odacsábította a gyárosokat, hogy a következő gyárukat a gyorsan fejlődő településen építsék fel. Az ötlet meglepően sikeres volt, így rövidesen már nem csak kenderfeldolgozó (ennek megszületését a kor egyik legfontosabb újítása, a komoly vas- és betonmegtakarítással járó ferrocement segítette) és cukorgyár, de Európa egyik legnagyobb cellulózüzeme, valamint egy tejből textilszálakat készítő gyár is megnyitotta a kapuit.
Tresigallo új arcát a legtöbben lenyűgözőnek tartották, hiszen a széles sugárutak, a travertinnal vagy márvánnyal burkolt méretes középületek és lakóházak, a grandiózus főtér, a szállodák, az éttermek, illetve a gyárak minden egyes részlete ontotta magából az Európa számos városát átformáló modern építészet nagyságát, a fejlődést, illetve Mussolini uralma alatt a fejlődés útjára lépett Olaszország erejét.
|
|
|
|
|
|
Szerencse, hogy ezzel maga Mussolini is egyetértett, aki csak hosszú évekkel később fogott gyanút, majd miután egy kiküldött embere megerősítette az értesüléseit, magához hívatta Rossonit, és engedélyt adott neki a projekt folytatására.
Egyetlen apró különbség persze volt a korszak városfejlesztései, illetve Tresigallo esete közt – mutatott rá az Atlas Obscurának egy helyi építész, Davide Brugnatti, hiszen a miniszter nem egy gyár köré, a semmiből épített iparvárost, és nem egy, a diktátor személyét éltető projektet valósított meg, hanem egy olyan utópiát képzelt el, ahol az ember van a középpontban, akit az épített környezete minél teljesebben próbál kiszolgálni.
Minden esély megvolt tehát arra, hogy a következő években az ország minden pontján hasonló, tervezett városok jelenjenek meg, vagy már létező települések essenek át hasonló ráncfelvarráson, a történelem azonban közbeszólt.
Hiába épültek hasonló óriások vagy egész negyedek az olasz birodalom különböző részein, köztük a mai Eritrea fővárosában, Aszmarában vagy akár Rómában – ez az 1942-es világkiállításra született EUR –, Mussolini energiáit előbb a második olasz–etióp háború (1935–1936), majd az ENSZ elődjével, a Népszövetséggel való viták, az abból következő szankciók, végül pedig a második világháború számára kedvezőtlen eseményei kötötték le. 1943-ban az olasz hadsereg vereségei miatt a király parancsára letartóztatták, a németek általi kiszabadítása után pedig az Olaszország északi felét magában foglaló Salói Köztársaság feje lett, és egyetlen pillanatra sem gondolhatott a terjeszkedésre.
A várost életre hívó Rossoni már 1943-ban, a Duce letartóztatása után Kanadába menekült, a háború után azonban visszatért Rómába, ahonnan gyakran elutazott Tresigallóba, ahol nem meglepő módon továbbra is tisztelték, így halála után a város temetőjének központjában kapott díszsírhelyet.
A háború kitörésekor még kilencezres város lakossága ekkorra a harmadára csökkent, a házak állapota pedig gyorsan romlott, de az utolsó pillanatban sikerült megmenteni: a kilencvenes években az építészek és történészek figyelmének középpontjába került, így a házak többsége mostanra újra eredeti arcát mutatja, és az állapotuk is kielégítőnek látszik.
A metafizikus festészet atyja, Giorgio de Chirico Piazza d’Italia című művére meglepően hasonlító Köztársaság tere – közepén a négy afrikai gyarmatot négy gazellával jelképező díszkúttal – bármelyik olasz városban állhatna, a környékén azonban kiemelkedő épületek egész sora áll.
Kitűnő példa erre az egykori fürdőház, ami nem csak a kék homlokzata, de az oromzaton olvasható szó – SOGNI, azaz ÁLMOK – miatt is vonzza a turistákat:
|
|
|
|
|
|
A mellette lévő egykori Balila-központ, illetve tornaterem mára művelődési házzá és városi könyvtárrá vált:
A Fasiszta Párt jóval grandiózusabb, négyszög alaprajzú toronnyal megfejelt egykori központját ma központi irodaépületként és laktanyaként használja a városi csendőrség:
A figyelmet saroktornyával magára irányító laktanya a néhány évvel ezelőtt véget ért átalakítások nyomán lakó- és üzletházzá vált:
A bálteremként, illetve rendezvényközpontként létrejött Domus Tua 2009 óta szálloda:
|
|
|
|
|
|
A városi stadion a visszafogott feliratot leszámítva dísztelen kapuzata ma is ugyanazt a célt szolgálja – az alatt kelnek át, illetve váltanak jegyet a meccsekre vagy versenyekre érkezők:
A bolognai építész, Pietro Toschi homlokzatát viselő templom pedig természetesen ma is templomként működik:
