Kövess minket 
-on és 
-en!
Az USA-ban láthatóan sokasodnak a gagyidiplomák, mert a politikai korrektség és az antirasszizmus szellemében így mesterségesen feltornázhatják a diplomás négerek számát.
Az angolszász világban, ahol a tudományos közeg degeneráltsága már egészen előrehaladott stádiumba jutott, az utóbbi időben elszaporodtak a különböző áltudományos diszciplínák, különösen a fajokkal és nemekkel foglalkozó tanulmányi területeken, amelyek valójában a kultúrmarxista delíriumok kísérleti laboratóriumai, a kutatás alapelvének pedig nem a racionalitás és az objektivitás számít, hanem az ideológiai konformitás.
Azok a pszichopaták, akik ilyesféle tanulmányokra vetemednek, utóbb a diszkriminációellenes harcban kamatoztathatják szakismereteiket a „szociális igazságosság harcosaiként” (social justice warriors) és a politikai korrektség szikofantáiként. Röviden: az amerikai feminista lobbi (Judith Butler, Gloria Steinem, Martha Nussbaum, Andrea Dworkin és hasonszőrű társaik) által valójában a homoszexualitás népszerűsítésére kiókumlált genderelmélet szerint a „nem”, akárcsak a „faj”, csupán „társadalmi konstrukció”, nem pedig biológiailag determinált valóság. Egyébként a teória első gyakorlati alkalmazása az egyik palesztinai kibucban, Kirjat Jedidimben zajlott a múlt század 20-as éveitől kezdve, és lényegében abból állt, hogy a társadalmi érintkezések során és a gyerekek nevelésében igyekeztek kiküszöbölni a nemiséggel kapcsolatos sztereotípiákat (vagyis a normalitást). Későbbi szociológiai kutatások szerint a kísérlet teljes kudarccal végződött.
Naivan azt remélhettük, hogy a tudományos álarcban elkövetett sarlatánkodás csak az angloszférára korlátozódik, de nem ez a helyzet. Az úgynevezett gendertanulmányok és hasonló agymenések metasztázisa lassan átterjed az európai egyetemekre is. Az illetékes francia minisztérium egyik brosúrája például azzal kecsegteti a genderszak iránt érdeklődő nebulókat, hogy a kétéves mesterképzés után a helyi és országos hivatali apparátusban „projektvezetőként” vagy „kulturális animátorként” helyezkedhetnek el (ami lényegében a politikai komisszár, illetve az agitpropos kódneve). Tanulmányaik során nagy hangsúlyt fektetnek a jogra, elvégre az efféle munkahelyek betöltéséhez alaposan meg kell ismerni a rasszizmust, a szexizmust és egyéb fóbiákat büntető törvényeket. Jól látható tehát, hogy a „képzés” valójában pitbullok trenírozását jelenti, akiknek az lesz a feladatuk, hogy véresre marcangolják a fajilag és nemileg „másként” gondolkodókat.
A „fejlődés” azonban feltartóztathatatlan, és a tudomány sem kivétel ez alól. Ennek frappáns bizonyítékaként Beyoncé „munkássága” egyetemi tantárgy lett a Koppenhágai Egyetemen egy norvég operaszakértő, bizonyos Erik Steinskog „jóvoltából”. (Beyoncé, sujet d’étude á l’université de Copenhague, lemonde.fr, 2017. szeptember 14.) Most vonatkoztassunk el attól, hogy vajon miféle lelki defektusok vagy traumák, netán elfojtott kriptorasszista késztetések juttatnak odáig egy norvég férfit (egy vikinget), hogy éppen egy néger énekesnőt válasszon magának „tudományos” kutatás céljára, mert ennek a kiderítése már az elmekórtan területére tartozna.
Ami a páciens személyes motivációit illeti, szerinte „Beyoncé egy iránytű, aki megmutatja, hogy merrefelé tart a popzene. Talán kommersz hangzású, de a csúcson van, amikor a különböző szubkultúrákból merít, hogy a fősodratú közönséghez forduljon.” Lemonade című albuma pedig (limonádé helyett) egyenesen „remekmű” lenne, elvégre olyannyira trendi témákkal foglalkozik, mint az amerikai néger Dél, a genderelmélet, a szexualitás, a rasszizmus, a BLM (Fekete Életek Számítanak) mozgalom, a fekete fiatalokat gyilkolászó rendőrök…
Steinskog tehát egy tipikus etnomazochista, aki a színes bőrűek rovására érvényesülő állítólagos „fehér privilégium” miatti bűntudatának kompenzálásaként a Beyoncé: nem és faj elnevezésű kurzusán tanítványaival együtt a névadó fellépéseit fogja elemezni, lazításként pedig a fekete feminizmus téziseit tanulmányozni. „Beyoncé-szakértők képzése helyett inkább az a cél, hogy a tanulókat, akik közül sokan tanítani fognak, felkészítsük annak a világnak az elemzésére, amelyben élnek, megértve, hogy ki a pillanat legnagyobb popsztárja.”
|
|
|
|
|
|
Ez aztán „tudományos” ambíció a javából. És hogy csöppnyi kétségünk se legyen a dolog komolyságát és saját elmeállapotát illetően, zenetudósunk azt is elárulja, hogy a nagyrészt fehér férfiak által írt műveken túllépve tágítani akarja a tudományos perspektívákat, ezért csaknem kizárólag színes bőrű nők szövegeit fogja ajánlani a diákjainak, amelyeknek az olvasása saját bevallása szerint „mélyen destabilizálta a világlátását”. Ezt mondania sem kellett volna. Pszichopatológiailag teljesen nyilvánvaló.
Egyébként elvetemült rasszisták szerint a feketéket favorizáló faji kvóták rendszere (az ún. affirmative action) ártalmas a társadalomra nézve, mert lényegében az inkompetenciát terjeszti. Most aztán csattanós cáfolatot kaptak egy harvardi néger géniusztól, aki forradalmasította az (egykori) elitegyetemet azzal, hogy diáktársaitól eltérően nem írásban adta be a szakdolgozatát, hanem egy rapalbummal ért el minősített osztályzatot az angol tanszéken. A tíz számot tartalmazó hanganyag szerinte egy sötét és morózus látomás arról, hogy mit jelent feketének lenni Amerikában. (Harvard student submits rap album as his senior thesis, yahoo.com, 2017. május 19.)
Az ötlet mindenesetre nem túl eredeti. Elvégre ugyan mi másról szövegelnének rapalbumaikon az amerikai feketék, mint hogy mit jelent feketének lenni Amerikában? Ott egyébként újabban a rap és a hip-hop mint zenei (?) műfaj egyre növekvő „tudományos” érdeklődésnek örvend. Maga a Harvard ösztöndíjjal támogatja tanulmányozását, és a nyomában (egy bolond százat csinál) más amerikai egyetemek is. Az USA-ban láthatóan sokasodnak a gagyidiplomák, mert a politikai korrektség és az antirasszizmus szellemében így mesterségesen feltornázhatják a diplomás négerek számát. Más kérdés, hogy ezek azután – közösségi hagyományaikhoz híven – a munkanélküliek és segélyezettek számát növelik, esetleg egy McDonald’sban vagy valami kimondottan nekik kreált kamuállásban helyezkednek el. Amerikában a valóság annyira őrült, hogy egyre nehezebb megkülönböztetni a paródiától. Csak éppen nevetni nem lehet rajta.
