Kövess minket 
-on és 
-en!
A feketék mentális univerzuma egyszerre infantilis és groteszk módon melaninmániás. Bárhová is mennek, mindenhol elvárják, hogy a világ uraiként kezeljék őket, mert azt hiszik, hogy bőrszínük a világ uraivá teszi őket.
Ha megkérdezik tőlük, hogy a bőrszínük miért tenné őket a világ uraivá, azt válaszolják, hogy azért, mert a bőrszínük a világ uraivá teszi őket.
Ez a körkörös érvelés teljesen általános a feketék körében. Persze az utóbbi idők féktelenül négerajnározó globális médiakampánya jelentősen megerősítette őket abban a hitükben, hogy ők a világ urai a bőrszínük miatt. Nem csoda, hogy ezek után kizárólag a bőrszínük által határozzák meg önmagukat. Sőt egyenesen megkövetelik, hogy mindenki csodálja azt. Ez tehát az afrobolsevik Amerika hivatalos ideológiájának számító woke-izmus némileg vulgarizált kivonata.
Más alkalommal már említettem, de nem árt megismételni: valamennyi etnikai csoport közül a feketék tulajdonítanak legnagyobb fontosságot a bőrszínüknek, vagyis annak, hogy feketének születtek. Amerikai felmérések szerint a feketék 75 százaléka tartozik ebbe a kategóriába, szöges ellentétben a fehérekkel, akik közül – a már legalább egy évszázada őket és csakis őket sújtó intenzív agymosás hatására – alig 15 százalék tartja identitása meghatározó jellemzőjének a bőrszínét. Az egyik oldalon tehát öntudatos, sőt soviniszta feketék, a másikon öngyűlölő fehérek.
Ugyancsak amerikai felmérések bizonyítják, hogy fehér liberálisok alkotják az egyetlen olyan etnoszociális alcsoportot, amelynek tagjai markáns pozitív elfogultságot tanúsítanak idegen etnikai csoportok iránt (amerikai szakkifejezéssel ez az ún. pro-outgroup bias), vagyis jobban kedvelik a különböző nem fehér etnikai csoportokat a sajátjaiknál. Ez egyedülálló jelenség az egyes etnikai csoportok egymáshoz való viszonyulásában, és újra csak a fehérek egy részének katasztrofális agymosottságát illusztrálja. Ezek nemcsak hogy pozitív fejleménynek tartják az általuk egyébként rasszista összeesküvés-elméletnek bélyegzett „nagy népességcserét”, vagyis a nyugati társadalmak fokozatos, folyamatos és szervezett „színesítését”, hanem már idejekorán nyilvánvalóvá teszik, hogy az ellenség kollaboránsai lesznek az elkerülhetetlen etnikai polgárháborúban, amelyet főleg francia szerzők (Jean Raspail, Guillaume Faye, Renaud Camus, Laurent Obertone stb.) teoretizáltak, ugyancsak francia nyugalmazott katonatisztek pedig nyílt levélben valószínűsítenek.
Addig is ezek az „áruló” fehér liberálisok defetista retorikával igyekeznek még jobban aláásni társaik már amúgy is éppen eléggé megcsappant harci morálját, sőt maradék életösztönét. Olyan fogalmakkal operálnak, mint a „fehér kiváltság” (a fehérként való létezés állítólag érdemtelen kiváltságokat és előnyöket biztosít a nem fehérek rovására) és a „fehér bűntudat” (a fehéreknek bűntudatot kell mutatniuk az általuk érdemtelenül, pusztán a fehérségük miatt élvezett kiváltságokért és előnyökért).
A fehérek született szentimentalizmusára és a többi etnikai csoporténál jóval fejlettebb empatikus készségére apellálva az idegen népességek pozitív diszkriminálását, anyagi támogatását és korlátlan beözönlését forszírozzák, a gyarmatosítás, a rabszolgaság és a fehér országokban velük szemben megnyilvánuló állítólagos rendszerszintű rasszizmus miatt őket a fehérek részéről úgymond „megillető” kárpótlás, jóvátétel és szociális segélyezés révén. Így akarván diadalra juttatni utópikus rögeszméjüket, miszerint a „multikulturális millenarizmus”, vagyis a fehér többség megszüntetése a fehér országokban (és végső soron a fehér emberiség felszámolása) eljuttat a béke és barátság ezeréves kevert etnikumú birodalmához.
|
|
|
|
|
|
A patologikus fehér altruizmus és mániákus fehér egalitarizmus sajátossága a harmonikus hierarchikus társadalmak lerombolását célzó aktivizmus. Nem véletlen, hogy a fehér világ oly sok eszelős vallási és egzaltált szekuláris hittérítőt szolgáltatott a földgolyó legeldugottabb és legarchaikusabb népességeinek „meg- vagy felvilágosításához”. Manapság ezt a világmegváltó küldetéstudatot főleg a különböző „humanitárius” (vagyis globalista) szervezetek törzsgárdáját alkotó fehér nők képviselik.
Gyakorlatilag egyetlen tradicionális társadalom sem maradt a Földön, amelyet ne akarnának „megreformálni” és „modernizálni”. Alig landolt a repülőgépe Ouagadougouban és még magához sem tért az időeltolódás okozta kábulatából, de Misszionárius Karen máris talált magának egy női rokon lelket, akit Kunta Kinte ellen lázíthat a helyi társadalom újjászervezésének szerinte magasztos céljától vezéreltetve.
Napjainkban a világ egyensúlyára nézve a legnagyobb fenyegetést a feminizmuson és antirasszizmuson szocializálódott, küldetéstudatos fehér nők jelentik. Érdekes módon csak az iszlám társadalmak bírálatától tartózkodnak. Egyrészt mert tudat alatt igenis igénylik, hogy agresszív (akár muszlim) hímek uralkodjanak rajtuk, másrészt mert nagyon is tisztában vannak vele, hogy gyors és brutális megtorlást kockáztatnának.
A jövőt nem nehéz kitalálni: minél inkább panaszkodnak az idegen gyarmatosítók a fehérek rasszizmusára a fehér országokban, annál radikálisabb rasszizmusellenességet fog tanúsítani a fehér birkanyáj – önigazolási kényszerből. Mivel a rasszizmus napjainkban a fehérek „eredendő bűnének” számít, a nyugati közvélemény állítólagos jobbratolódása egyáltalán nem jelenti az önvédelmi rasszizmus fokozódását, pusztán egy kemény antirasszizmus igényét a puha antirasszizmus kudarcával szemben. Látszólagos felszíni ellentétük dacára az antirasszista jobboldal lényegében ugyanazt akarja, mint a woke baloldal: a fehérek feloldódását az etnikai olvasztótégelyben (vö. a Zangwill-féle melting pot). Az egyedüli különbség, hogy amit a baloldal a fehérekkel való (akár erőszakos) konfrontálódással akar elérni, azt a jobboldal udvariasan, „asszimiláció” útján szándékozik megvalósítani. A végeredmény ugyanaz: a fehér emberiség megszűnése.
