Európa végső dilemmája: remigráció vagy halál

Kövess minket -on és -en!

Az ókor óta egy terület gyarmatosítása mindig civilizációs előnnyel járt, még ha kezdetben – de nem mindig – meg is kellett szabadulni a haladás ellenzőitől, egy teljesen túlhaladott társadalom régi maradványaitól.

Európában – egyelőre csak annak nyugati fertályán – egy világtörténelmi premiernek lehetünk a tanúi. Alulfejlett és alulteljesítő népességek barbár szokásokkal és egy kora középkori vallással meg akarják hódítani földrészünket, hogy rasszista (szociobiológiai értelemben ez a kifejezés nem pejoratív értékítélet!), szektás, intoleráns és erőszakos kényurakként élősködjenek rajta. Mindez az ezredforduló óta nagyon is valószínű eshetőségnek tűnik, és az évszázad közepére várható az első afro-muzulmán (néger és arab) államszerű entitások létrejötte Nyugat-Európában, még ha a hódítók őshonos szálláscsinálói „fantazmagóriának” is minősítik ezt a prognózist.

A gyarmatosítás technikája, amely egyszerre alattomos és erőszakos, már jól bejáratott, főleg a Soros-féle bevándorláspárti lobbi és a kontrollált média rosszvoltából. Sajnálatos módon a hetven éve tartó intézményes agymosás és emberjogista indoktrináció eredményeként az önvédelmi reflex mára teljesen kiveszett a fehérekből, és szinte kizárólag a „menekültek” és utódaik apanázsa maradt, akik sokkal inkább a bűnözés és balhézás (rablás, zsarolás, vandalizmus, gyújtogatás, nemi erőszak stb.) területén kamatoztatják briliáns képességeiket, mintsem a munkahelyeken vagy az iskolapadokban. A nyugat-európai gazdaság stimulálására és a nyugdíjalapok feltöltésére kelet-európaiak tízmilliói állnak rendelkezésre, akik birtokában vannak a megfelelő munkamorálnak és a szükséges szaktudásnak is, ellentétben a tömegesen importált harmadik világbeli fél­analfabéta trogloditákkal. A „sokszínűség” és fajkeveredés szerelmesei számára ott a többi földrész, ahol kedvükre kielégíthetik az egzotizmus iránti éhségüket.

Európa egyetlen esélye a fehér földrészként való túlélésére az lenne, ha haladéktalanul megkezdené az idegen elemek kizsuppolását, természetesen a humanitárius szempontok maximális tiszteletben tartása mellett, vagyis a családegyesítés elvének maradéktalan érvényesítésével. Kárpótlásként a remigránsok magukkal vihetnék itteni kollaboránsaikat is, azokat a rabszolga mentalitású és etnomazochista fehéreket, akik önkéntes dhimmiként nyilván egyébként is önként és dalolva követnék színes bőrű uraikat a saria földjére, ahol máig élő gyakorlat a rabszolgatartás. Ennek a forgatókönyvnek persze a dolgok jelen állása szerint gyakorlatilag nincs politikai realitása, azért aztán a fehér Európának nagy valószínűséggel végleg (?) befellegzett. Most, amikor még lenne hozzá ereje, hiányzik az akarata, később, amikor majd meglesz az akarata, már hiányozni fog az ereje. Nagyon úgy tűnik, hogy az őshonos európaiak majd csak akkor térnek észhez, amikor a színes bőrű megszállók már többségben lesznek. Akkor meg már késő lesz. Sok lúd disznót győz.

Akkor majd az alacsony intenzitású gerillaháború, amelyet a harmadik világbeli bevándorlók jelenleg folytatnak a „fehér hatalom” ellen, át fog csapni nyílt faji és vallásháborúba a (poszt)keresztény fehér őshonosok és a (főleg) muszlim színes bőrű honfoglalók között, és a szemben álló felek alapvetően különböző demográfiai dinamikája ismeretében eléggé egyesélyesnek tűnik az európai Armageddon végkimenetele. Már csak azért is, mert a musz­limok hajlandóak meghalni a hitükért, szemben a keresztényekkel, főleg az európaiakkal, akikből mára (jórészt) kiveszett a mártírium képessége. A különböző felmérések egyértelműen azt mutatják, hogy miközben a muszlimok elsöprő többsége a vallását tartja élete legfontosabb tényezőjének, amelynek minden mást hajlandó alárendelni, addig a keresztények körében sokkal kevésbé lángol a hitbuzgalom, és körükben egészen mások a prioritások. Az átlag muszlim érzelmileg és értelmileg manapság ugyanúgy viszonyul a valláshoz, mint az átlag keresztény 400-500 évvel ezelőtt, valamikor a harmincéves protestáns–katolikus vallásháború (1618–1648) idején, amelynek során egész régiók néptelenedtek el Európában, és Németország lakossága csaknem megfeleződött.

Az esetleges – bár a mostani emberanyag ismertében eléggé valószínűtlen – európai reconquista perspektívájában fontos elméleti kérdés, hogy egy vallás semmiképpen sem tekinthető egy nép „gyökerének”, kivéve, ha alapító mítoszként erőltették rá, mint a judaizmust a babiloni fogságba hurcolt zsidóságra, a szétszéledéssel fenyegetett nyáj összefogására és a nem zsidók kirekesztésére. Az agapé vallása – vagyis Isten feltételezett szeretete teremtményei iránt és viszonzásként a feltétlen szeretet „Isten gyermekei” között egymás iránt – életveszélyes stratégia az európai fehérekre nézve, a jövőbeli faji és vallásháború kontextusában.

Akár tetszik, akár nem, a vallásoknak ugyanaz a sorsuk, mint az összes többi szervezetnek: megszületnek, kifejlődnek, csúcsra jutnak, hanyatlanak, kimúlnak. Az élet és halál természetes körforgása alól ők sem tudják kivonni magukat. A constantinusi fordulattól (a niceai zsinattól) több mint ezer évig tartott a pogány Európa tűzzel-vassal történő megtérítése. A pogányság elkeseredett utóvédharcában legtovább a litvánok tartottak ki, akik csak a XIV. század végén hajtották fejüket a szenteltvíz alá. Európában a kereszténységnek szintén utóvédharcra kell felkészülnie az iszlámmal szemben, amely az erő pozíciójában valószínűleg vele szemben is hasonló kíméletlenséget fog tanúsítani, annak ellenére is, hogy a mai keresztény klérus – a felebaráti szeretet és a monoteista vallási ökumené nevében – többnyire tárt karokkal fogadja. Márpedig egy elaggott, kimerült és enervált organizmus nem tud ellenállni egy fiatal, energikus és agresszív erő rohamának. Ezt a kogens biológiai törvényszerűséget semmiféle transzcendencia nem képes felülírni.

Kövess minket -on és -en!