Kövess minket: Telegram — X — Vkontakte
Adolf Hitler 1983-ban előkerült „naplója” olyan igénytelen hamisítvány volt, hogy még az A.H. monogramot sem sikerült helyesen leírni – mégis kollektív őrületbe kergette egy nagynevű német lap szerkesztőit.
1983. április 25-én a Stern magazin szenzációs bejelentést tett: sztárriporterük felfedezett több olyan dokumentumot, amelyek állításuk szerint Adolf Hitler személyes naplójának töredékei voltak. A szóban forgó papírokat egy 1945-ös drezdai repülőgép-szerencsétlenség óta hitték elveszettnek. A lap rendszerezte az előkerült dokumentumokat, majd elkezdte azokat publikálni.
A magazin vezetői azt állították, hogy a naplótöredékek nyomán nemcsak Hitler életrajzát kell majd átírni, hanem a Nagynémet Birodalom tejes történetét. A kézzel írott bejegyzésekben egészen apró, mindennapi élményekről tett említést a Führer, a naplóban olyan érdekességek szerepeltek – az azt felfedezők hangzatos állítása szerint, amiért egyébként ma már börtön jár úgy Németországban, mint Magyarországon és Európa nagyrészén – hogy a „meglepően érzékeny diktátor valójában azt sem tudta, hogy mi történik a koncentrációs táborokban a zsidókkal”.
Két héttel később a naplókról kiderült, hogy hamisítványok, ráadásul nem is különösebben jók. Kiderült, hogy a kamu Hitler-naplót egy Konrad Kujau nevű szélhámos írta meg. A Stern egykori főszerkesztője, Felix Schmidt így emlékszik vissza a napra, amikor beállítottak az újsághoz az állítólagos Hitler-naplóból származó töredékekkel. Schmidt beszámolója szerint a személyes naplóját gondosan vezető Hitler képe egyfajta kollektív őrületet keltett a Stern szerkesztőségének felsőbb szintjein.
„Körülbelül négy hónapja voltam a Stern egyik felelős szerkesztője – a háromból az egyik –, és megkértem a titkárnőmet, hogy fél órán belül hívja be az irodámba Gerd Heidemannt, a kortárs történelmi rovat újságíróját. Heidemannt ritkán lehetett megtalálni a szerkesztőségben, gyakran eltűnt hetekre anélkül, hogy bármilyen jelzést hagyott volna, hogy hol van és hogyan találjuk meg” – idézte fel Schmidt.
Heidemannt a magazin egyik legjobb nyomozójának tartották és köztudottan gyengéje volt minden olyan tárgy, műalkotás, történelmi lelet, aminek köze volt a nemzetiszocialistákhoz. Az emléktárgyakból álló gyűjteményében az a jacht is helyet kapott, amely egykor Hermann Göringé, a Nagynémet Birodalom második emberéé volt.
A nemzetiszocializmussal szimpatizáló Gerd Heidemann. Fotó: Hartwig Valdmanis/United Archives via Getty Images
|
|
|
|
|
|
Abban az időben a riporter – akiről azt pletykálták, hogy romantikus kapcsolatban állt Göring lányával, Eddával – úgy tűnt, teljesen őszintén vonzódik a nemzetiszocialista korszakhoz, de a zsidó-liberális támadásokat mindig azzal hárította, hogy csak a történelem iránt érdeklődik, nem pedig a „náci ideák” érdeklik. A kamu naplós botrány után Heidemannt még inkább azzal vádolták, hogy valóban „náciszimpatizáns” volt. Személye azért fontos a történetben, mert ő volt az, aki gyakorlatilag bejuttatta a laphoz Kujau hamisítványát. Kiderült, hogy az újságíró titokban, a főszerkesztők tudta nélkül elkezdett tárgyalni a lap kiadójával – ez derül ki legalábbis Schmidt visszaemlékezéséből, amiből a New Yorker közölt részleteket 2013-ban.
Schmidt azt akarta, hogy Heidemann menjen Törökországba, hogy a pápa elleni merényletkísérletről tudósítson. Mielőtt elérte volna, és átadta volna neki a megbízást, őt és a másik két főszerkesztőt, Rolf Gillhausent és Peter Kochot is behívták a magazin kiadójának irodájába, ahol féltucatnyi füzet hevert az asztalon. „Ezek Hitleréi voltak” – közölték velük az irodában.
Konrad Kujau, a hamisítvány szerzője. Fotó: Werner Baum/picture alliance via Getty Images)
Utólag kiderült, hogy csak egy meglehetősen gyenge hamisítványról volt szó: az egyik legszembeötlőbb hibája az volt, hogy Kujau a gótikus „F”-et összetévesztette az „A”-val, így az első naplók véletlenül „FH” címkével jelentek meg Adolf Hitler monogramja, az „AH” helyett. Kiderült, hogy mire a főszerkesztők tudomást szereztek a naplóról, addigra Heidemann és egy másik szerkesztő már javában tárgyalt erről a kiadóval. Schmidt, Koch és Gillhausen bevonódtak a sztoriba, és már nehezen is tudtak volna kihátrálni, mert a kiadó már egymillió német márkát fektetett a napló újrakiadásába.
Maga Heidemann kezdte el győzködni el a vezetőket arról, hogy hatalmas történelmi leletre bukkantak, ami egy 1945 áprilisában történt repülőszerencsétlenség után került elő. A történet szerint a Hitler személyes tárgyait szállító repülő Drezda közelében zuhant le, a Führer értékes emlékeit pedig a helyi gazdák rejtették el, majd később egy magas rangú NDK-s tiszt őrizte őket. Az újságíró állítása szerint úgy kerültek hozzájuk a dokumentumok, hogy a szóban forgó tiszt el akarta adni azokat.
Később kiderült, hogy a napló hamisítvány volt, az NDK-s tiszt pedig valójában nem is létezett. Konrad Kujau amúgy valóban az NDK-ban, Drezda mellett nőtt fel, innen jött a sztori ötlete. A hamisítvány szerzője maga is szimpatizált a nemzetiszocialista nézetekkel, a Führernek nagy tisztelője volt. Ez a műben is tetten érhető, ami érthetően pikáns volt, mivel ekkor alig 38 év telt el a második világháború vége óta, és a német társadalomban még a világháborús emlékek átértelmezése zajlott a győztes propaganda részéről.
A naplót jegyző Kujau és az újságíró Heidemann is börtönbe került, miután kiderült, hogy a mű hamisítvány.
A történet az elmúlt évtizedekben több alkotót is megihletett, az 1991-es brit Selling Hitler sorozat formájában dolgozta föl az eseményeket, egy évvel később pedig Németországban jött ki a Schtonk! című szatírikus film.
|
|
|
|
|
|
