Kövess minket: Telegram — XVkontakte

2021. augusztus 28-án ünnepeltük a nyugat-magyarországi felkelés 100. évfordulóját, amely egyben az első ágfalvi csatának az évfordulója is.

Az osztrák területi igényeket kielégíteni kívánó csendőrség ekkor szembesült először a magyar ellenállás elszántságával, a Rongyos Gárda gerillamódszereinek hatásosságával. A komoly helyismerettel rendelkező, motivált önkéntesek ellen a reguláris erőknek esélyük sem volt, így a több kisebb-nagyobb összecsapásból álló nyugat-magyarországi felkelésnek (meg persze a népszavazáson Magyarországra voksolóknak) köszönhetjük többek között azt is, hogy Sopront ma magyar városnak nevezhetjük. Jelenünkben nyolc nemzeti szervezet döntött úgy, hogy megemlékezést tart az évforduló alkalmából, ám a balliberális vezetésű Budapesten nyilvánvalóvá vált, hogy ez egyáltalán nem megy olyan gördülékenyen, mint ahogy egy egészséges nemzettudatú országban kellene.

A főváros vezetése a bolsevista történetírás hagyományára alapozva igyekezett ellehetetleníteni a rendezvényt, melyet a 19 évesen hősi halált halt Vámossy Tibor sírjánál szerettek volna megtartani. Szokás szerint előhúzták a "fehérterror" kártyát, amely a kommunista történeti felfogás egyik sarokköve, ha a Rongyos Gárda, a Nemzeti Hadsereg, vagy bármely más hasonló, patrióta alapú fegyveres szerveződés neve előkerül. Ilyetén a sírnál való közös megemlékezést azért lehetetlenítették el, mert "... a Rongyos Gárda tagjai az 1919-ben a fehérterror idején az emberi élet ellen olyan köztörvényes bűncselekményeket követtek el, amelyek miatt csak államfői kegyelem miatt nem állapították meg a büntetőjogai felelősségüket."

Egyik aspektusból az érvelésnek azért van erőteljesen gumicsontszaga, mert Vámossynak és úgy általában a nyugat-magyarországi harcoknak vajmi kevés köze van bármilyen "fehérterrorhoz", a másik oldalról pedig azért, mert a marxista tákolmány és a hozzácsatolt liberális történetírás rendre megfeledkezik arról, kiket büntettek meg akkor és miért. Mielőtt ebbe belemennénk, szeretnénk leszögezni, hogy egyéni, elszigetelt példák efféle történelmi eseményeknél értelmezhetetlenek. Magyarul semmiféle messzemenő következtetéseket nem lehet levonni egy-egy egyéni túlkapásból, vagy ha a rengetegből volt egy vagy kettő olyan személy, aki valóban nem követett el semmit, mégis retorzió érte. Feldolgozni a történetét a jövő számára persze lehetséges, ha egyáltalán volt ilyen. Ezt csak azért volt szükséges leírni, mert régi jó baloldali felfogás, hogy az elszigetelt példákból trendet csinálnak, majd azt állítják be fősodratnak, hogy aztán az állítólagos "elkövetőket" kollektívan megbélyegezzék (lásd például a hungarista Fegyveres Nemzetszolgálat példáját, ahol a Budapestet védő nyilasokat egy az egyben háborús bűnösnek kiáltották ki azért, mert néhány bűnöző ellopott pár nyilas egyenruhát, és abban szándékosan garázdálkodott).

Másik sarkalatos marxista hozzáállás, hogy az úgynevezett "fehérterrort" mindenképpen meg akarják feleltetni a hivatalos magyar állami irányításnak, magyarul, hogy minden "kegyetlenkedést" a legfelsőbb irányítás teljes jóváhagyásával tettek. Ez a gondolat igazából egyenesen következik az előzőből, az állandó defenzívába elhelyezkedő langymeleg "jobboldali" történetírás pedig rendszeresen be is is kapja a horgot. Ahelyett, hogy magát a "fehérterror" jogosultságát, jogos elnevezését vitatná, "védelmi" pozícióba helyezkedik és az ellenforradalmi kormányt igyekszik mentegetni a különböző fegyveres különítmények rovására. Ez pedig két szempontból is hibás megközelítés. Egyrészt a történetírás szempontjából az akkori vezetést és a fegyveres csapatokat – különösen a Nemzeti Hadsereget – egymástól elvonatkoztatni nem lehet, egy képzettebb baloldali történész ezt tudja is, így könnyedén áttöri a politikailag korrekt "védelmi vonalakat". Másrészt pedig hibás azért, mert legitimálja az álláspontot, miszerint a különítmények jogtalanul jártak el, amikor a Tanácsköztársaság gerincét adó, azt működtető kommunistákat és/vagy zsidókat elszámoltatták. Olyan személyeket, akik nem(csak) passzívan, hanem aktívan is részt vettek ártatlanok lemészárlásában, ellehetetlenítésében, kirablásában, akiket valamiért a rendszer ellenségének tekintettek (a két világháború közötti antiszemitizmus – amelyet inkább nevezzünk nemzeti megmaradásnak – is részben ezen gyalázatos hónapok tapasztalataiból eredeztethető). Nem mellesleg a Tanácsköztársaság terrorja helyenként érintette a módosabb vidéki zsidóság egy viszonylag elenyésző részét is, akik ilyen-olyan okoknál fogva szálkák voltak a bolsevisták szemében. Ilyetén az a liberális-marxista toposz is eredendően hazugság, hogy a különítményesek azért likvidáltak embereket, mert zsidók voltak. Paradox módon pedig épp fordítva történt: bolsevista bűnözőket büntettek meg, akik között láss csodát – erről már hadd ne mi tegyünk – feltűnően sok volt a zsidó származású egyén.

Kismartonba bemasírozó rongyosok (forrás: Wikipédia)

Kiss Ambrus főpolgármester-helyettes az önkormányzati határozatban azzal érvel, hogy a Rongyos Gárda tagjait csak az államfői kegyelem mentette meg a felelősségre vonás alól. Ez ebben az általánosító formában nem igaz. Noha voltak olyanok, akik államfői kegyelemben részesültek (ennek megvolt a maga oka, mindjárt azt is elmondom, hogy mi), így a megállapítás ezen része nem vitatható, legtöbbjüket már alsóbb fokon felmentették minden vád alól, s nem azért, mert az ellenforradalom "elnézte a fehérterrort", hanem mert az esetek elsöprő többségében nem találtak olyan vádpontot, amely alapján az illető bűnösnek mondható (hiába, akkor még nem a mai idegenszívű bíróságok működtek, jogszolgáltatás helyett pedig igazságszolgáltatás volt, bizonyára ez csípi liberálisaink szemét). Akinek meg újranyitották, jobban mondva folytatták az ügyét, annak az államfői kegyelemmel a legmagasabb szinten mosták tisztára a nevét, és mentették fel minden lehetséges retorzió alól.

Egyébként a trianoni katasztrófa után az államvezetésnek volt jobb dolga is, mint az ellenforradalmat támogató önkéntesek, katonatisztek után loholni. Ilyetén a Rongyos Gárdát a két világháború között általános tisztelet övezte, a majdnem két évtizedig tartó csendes időszak után pedig az ország ismét megtapasztalhatta vitézségüket. Részt vettek a bécsi döntést követően a Felvidék visszacsatolásában, de a "régi jó harcmodort" felelevenítve sokat segítettek abban is, hogy Kárpátalja ismét magyar kézre kerülhessen. Ebből kifolyólag a "felelősségre vonás meglebegtetése" a '45 utáni történetírás egyik jeles hazugsága, amely a "csak az államfői kegyelem miatt nem lett megállapítva büntetőjogi felelősségük" állítással azt sejteti, mintha egy bűnözői rétegről beszélnénk, akiket az állam cinkosan kiszolgált. Pedig ezen személyek megbüntetése már csak politikai szempontból sem volt realitás, hiszen megtestesítették mindazt a jobboldali ellenállást, amelyet az útjára indult "szegedi gondolat" képviselt.

A Tanácsköztársaság bukása után megjelent antiszemita röplap (1919). A vörös uralom idején erősen felülreprezentáltak voltak a zsidó származásúak, különösen a vezetőség körében (forrás: Vatera)

Más kérdés azonban, hogy az ellenforradalmi győzelem után Horthy Miklós és az új politikai elit hogyan viszonyult akár a Rongyos Gárdához, akár a MOVE-hoz, akár az ÉME-hez (Ébredő Magyarok Egyesülete). Az újdonsült kormányzó sajnos nem a Gömbös Gyuláék által megálmodott úton kezdett tevékenykedni, hanem Bethlen István konzervatív, arisztokrata körének befolyása alá került, akik finoman szólva sem szimpatizáltak a felsorolt szervezetekkel, a különítményekkel, vagy azok fajvédő, nemzeti és szociális gondolatvilágával. Így mindamellett, hogy általános tisztelet övezte őket a társdalomban, a bethleni konszolidáció politikája folyamatosan háttérbe szorította őket, ezzel nem kapták meg azt a helyet a magyar belpolitikai életben, amely megillette volna ezt a társaságot. Ez végül 1923-ban Gömbös Gyulának és politikai körének az Egységes Pártból való kilépéséhez és a Fajvédő Párt megalakításához vezetett (később Gömbösék visszaültek az Egységes Pártba, de a köztük és a Bethlen-kör között meghúzódó ellentét egészen a későbbi miniszterelnök haláláig, sőt, azután is kitartott), ám a magyar belpolitikai élet ezen történései már másik lapra tartoznak.

Nem mellesleg államfői kegyelemben nem csak jobboldaliak, hanem meglepő módon szélsőbaloldaliak is részesültek. Az 1920. december 25-ei amnesztiarendelet kegyelmet hirdetett az 1918 és 1920 között politikai bűnökért elítéltek számára. Felbujtókra és vezetőkre, illetőleg olyanokra, akiket súlyos börtönbüntetésre ítéltek az amnesztia nem vonatkozott, azonban így is számos olyan személy kapott kegyelmet, akik részt vettek a Tanácsköztársaság működtetésében.[i] Gondolom, erről nagy lelkesen megfeledkezett Kiss Ambrus, amikor a fenti határozatot megfogalmazta...

Nos, ezen tények és megállapítások fényében mondanunk sem kell, hogy a balliberális vezetés ismét bakot lőtt és sokadjára is bebizonyította, hogy "objektivitás" helyett kőkemény liberális-marxista elveket vall a történetírás terén is. Persze mindannyian tudjuk, hogy mint olyan, "objektív történetírás" nem létezik, de akkor miért van az, hogy velünk ellentétben mégis ők azok, akik nyakra-főre ezt hirdetik, mégis rendre megszegik azt?

[i] Egészen pontosan "azok kaphattak kegyelmet, akiket az 1918. október 31. és 1919. március 21. között elkövetett bűncselekményeik miatt öt évre ítéltek, illetve azok, akiket a gyorsított bűnvádi eljárás keretében tíz évet meg nem haladó szabadságvesztést kaptak, feltéve, ha a személy egyénisége és gondolkodásmódja távol állt a bolsevizmustól." In: Csonka Laura: Nemzetközi és hazai fellépés a népbiztosok megkegyelmezése érdekében. Archívnet. 2015/3. Utóbbi persze fából vaskarika, hiszen szinte borítékolható, hogy akik részt vettek a Tanácsköztársaság ilyen-olyan működtetésében, "nem álltak távol a bolsevizmustól".

Kövess minket: Telegram — XVkontakte

A Los Angeles-i székhelyű zsidó szupremácista Simon Wiesenthal Központ „leplezte le”, hogy egy, az angliai Oxfordshire-ből származó 42 éves anyuka lett a Miss Hitler szépségverseny idei győztese.

A politikai rendőrség Kecskeméten 1945 áprilisában és májusában jelentős letartóztatási hullámot indított el, pontosan úgy, ahogy a szovjet Vörös Hadsereg által elfoglalt többi magyar, majd német területeken.

A közelmúltban az amerikai Massachusetts állambeli West Brookfield városában a zsidókat célzó „sértő üzeneteket” tartalmazó visszazárható zacskókat osztottak szét, ami médiahisztériát váltott ki.

Felvétetett Budapesten, a Budapesti Államrendőrség Politikai Rendészeti Osztályán, 1945. december 3-án 15 óra 17 perckor. Jelen vannak: Dr. Szabó Ferenc népügyész, Harangozó Piroska jegyzőkönyvvezető, Szálasi Ferenc terhelt.

Tetovált „náci” jelképek miatt két és fél évi felfüggesztett szabadságvesztéssel zárult egy három évvel ezelőtti ausztriai nyaralás egy magyar férfi számára. Az illető vesztét az okozta, hogy egy tónál fürdőruhára vetkőzött.

Kitiltotta a fehéreket az ünnepi vacsoráról a húzott szemű bostoni polgármester, de szerinte ez nem rasszizmus és nem is diszkrimináció.

Akármennyi bűnnel is vádolják, a Führer is csak ember volt, aki ráérős óráikban sokszor egészen hétköznapi hobbiknak hódolt.

1945. január 24-én munka után hazafelé menet Budapesten, a Bethlen Gábor utcában mellém toppant két tatárképű szovjet katona, és fegyverrel egy közeledő, civilekből álló csoportba kényszerített.

Mint ismert, az elmúlt napokban szörnyű esemény rázta meg Írországot: egy algériai migráns Dublinban megkéselt három kisgyereket.

Az ausztrál kormány a „szélsőjobboldal erősödése” miatt a nemzetiszocialista jelképek betiltását fogja kezdeményezni, jelentette be Mark Dreyfus igazságügyi miniszter.

Megvonta az állami támogatást a következő hat évre a német alkotmánybíróság a zsidó-liberális sajtóban „neonáciként” számon tartott Die Heimat nevű párttól.

Hollandiában büntetőjogi következményekkel fog járni a „holokauszttagadás”, a „rasszizmus” és a „diszkrimináció” tilalmára vonatkozó törvényt kiterjesztik más események megtörténtének tagadására is – döntött a holland ügyvivő kormány.

Meglepő, de nem szerzői jogi okok miatt kellett hozzányúlni a vérmocskos Mickey egeres játékhoz: az Infestation 88-cal ennél is nagyobb baj volt.

Egy fehér nacionalista szervezet vezetője köztéri matricákkal, valamint Adolf Hitler és a Nagynémet Birodalom plakátjival az otthonában is faji gyűlöletet szított – közölte a brit koronabíróság.

A keleti fronton zajlott pokoli harcok helyszíneiről még a mai napig is kerülnek elő emberi maradványok, harcfelszerelések és akár teljes harcjárművek is.

Habár Benito Mussolinit, a Ducét 1945-ben, 61 évesen kommunista partizánok bestiálisan meggyilkolták, a dinasztia a mai napig meghatározó az olasz politikai és közéletben, leginkább Alessandra Mussolini miatt.

November 8-án reggel 6 órakor rendőrök százai kutattak át több baloldali szélsőségesek által lakott ingatlant Szászországban és Türingiában.

Az amerikai neobolsevik rezsim feudális hierarchiájában értelemszerűen legfe­lül tanyázó, sőt egyenesen piedesztálra emelt feketék elsősorban a rabszolga őseik által a déli gyapotföldeken végzett ingyenmunka kompenzálásaként akarják kirázni a gatyájukból fehér hűbéreseiket.

Háromezer katona és civil halt kínhalált a szovjet Vörös Hadsereg által a szegedi Csillagbörtönben 1944 októberétől 1945 nyaráig működtetett hadifogolytáborban.

Adolf Hitler 1983-ban előkerült „naplója” olyan igénytelen hamisítvány volt, hogy még az A.H. monogramot sem sikerült helyesen leírni – mégis kollektív őrületbe kergette egy nagynevű német lap szerkesztőit.

A 84 éves Bosnyák Imrét, a Nyilaskeresztes Párt egykori propagandistáját, 1997. augusztus 24-én temették a Rákoskeresztúri köztemető 298-as parcellájába.

Az ügyészek egy 98 éves egykori tábori őr ellen emeltek vádat, akit azzal vádolnak, hogy részt vett a Sachsenhausen koncentrációs tábor 3300 rabjának „kegyetlen és alattomos meggyilkolásában”.

Kevesen tudják, hogy a második világégés idején a Szent Korona földjét védő honvédeink a német fegyvertársaktól igazi nagymacskákat is kaptak. A magyar kezek által megszelídített ragadozók sokszor nagyot haraptak a vörös rém testéből. A legsikeresebb vadász Tarczay Ervin páncélos százados volt.

Korábban röviden – a „tudományos” értékéhez mérten – már szó esett egy bizonyos Robin DiAngelóról annak kapcsán, hogy az ő agyszüleménye a woke-izmus bibliájának számító White Fragility (Fehér törékenység) című könyv.