Végtelen űr – Búcsú Dobszay Károlytól

Kövess minket -on és -en!

Mondják, hogy akik életükben jó és értékes cselekedeteket hajtottak végre, vagy éppen magasabb rendű dolgoknak áldozták életük java részét, azok sosem halnak meg igazán.

Ha földi létük véget is ér, örökségük itt marad velünk, amelyekre generációk sora emlékszik majd, tovább hordozva az általuk teremtett értékeket. Ha úgy tetszik, ez egyfajta halhatatlanság is, amely azonban sajnos nem pótolja magát az elhunyt személyt.

Dobszay Károllyal idén tavasszal ismerkedtem meg (a távolság miatt sajnos "csak" interneten keresztül), amelyért azóta hálás vagyok neki és a Teremtőnek is, azonban miközben írom ezeket a sorokat, rá kell döbbenjek, hogy tizedannyit nem beszéltünk, mint amennyi "megbeszélnivalónk" lett volna ebben az életben. Már az első levélváltásunk rengeteg erőt adott nekem a mindennapi harcokhoz, engem illető szavai pedig egyike volt azoknak a dicséreteknek, amelyek a legtöbb motivációt és lelkesedést nyújtották a tevékenységem során, és amelyek a legnagyobb megtiszteltetést adták számomra. Ennél is jobb érzés volt viszont az első perctől jellemző oldott, hungarista testvéri hangulat, amelyet többször örömmel nyugtáztunk is.

A Sors ösvényei persze kifürkészhetetlenek, "odafent" pedig úgy döntöttek, hogy megszakítják ezeket a termékeny, jó hangulatú beszélgetéseket. Fájóan kevés alkalmunk volt rá, ám jól tudom, hogy az ember akkor is ezt érzi, ha évtizedeken át volt lehetősége hasonlóra.

Dobszay Károly itt hagyta ezt a sárgolyót, a közös tervek, írások pedig már sosem fognak megszületni. De nem fogok hallani többé olyan történeteket sem, amelyeket csak és kizárólag ő mesélhetett el nekem, senki más. Élő, lélegző történeteket (és kulisszatitkokat) olyan emberekről, akiknek az írásain és gondolatain felnőttem és még csak a közelében sem voltam annak, hogy valaha találkozzak velük, Karcsi viszont személyesen ismerte őket. Furcsa talán, de ezekkel a többnyire személyes, könnyed hangvételű történetekkel olyan érzésem volt, mintha nekem is arra lett volna lehetőségem, hogy "személyesen is kezet foghassak" Fiala Ferenccel, vagy éppen Alföldi Gézával. Ekkor értettem meg talán a legmélyebben azt, amit persze eddig is tudtam, de soha ennyire meg nem tapasztaltam: teljesen más valakit "csak" olvasni, mint igazából megismerni. Ebben az esetben persze egyáltalán nem csalódásról volt szó: Dobszay Károly történetei csak megerősítettek abban, hogy a legjobb úton járok és akiknek szellemi kincseit ápolni, vagy éppen érvényre juttatni igyekszem, azok pontosan olyan emberek voltak, ahogyan elképzeltem őket.

Dobszay Károly és tanítómestere, Fiala Ferenc

Dobszay Karcsi elvesztése persze nem csak számomra pótolhatatlan veszteség, hanem az egész nemzet, a valódi jobboldal számára is. Nem csak Fialáéktól, de természetesen az ő publicisztikáiból is rengeteget tanultam és merítettem, ugyanolyan kérlelhetetlen harcosa volt az igazságnak, mint a dicső hőskori elődök. Legyen szó a XX. századi magyar történelem viharos évtizedeiről, vagy a jelenkori áldatlan állapotokról, sohasem félt leírni az igazságot és szembesíteni vele a társadalmat. Olyan kérdéseket olyan szemszögből boncolgatott, amelyek manapság nem, hogy ritkaságszámba mennek, de egy-két üdítő kivételtől eltekintve lényegében kihaltak. Az utolsó olyan élő publicista volt, aki a hungarizmus igazságait nem pusztán könyvekből ismerhette meg, hanem személyesen tanulhatott a legnagyobbaktól, s akinek életútja bebizonyítja, hogy az elsajátított tudást bizony sokszorosan kamatoztatta.

A "kipusztulóban lévő nyilas ősbölény" öröksége velünk él tovább, éppen ezért ő maga sem hal meg soha igazán. Minden egyes napon arra int majd minket, hogy ezt a feladatot vagy tiszta szívvel és lélekkel, mindent felemésztő bátorsággal kell végezni, vagy sehogy. Viszont ezek az esti, videochaten történt, éjszakába nyúló beszélgetések rettenetesen hiányozni fognak, s az is nagy kár, hogy abból a jól eltervezett koccintásból sem lesz már semmi, amit akkor tervezünk, amikor hosszú idő után végre újra hazalátogat.

Dobszay Károly költőóriásunkkal, Alföldi Gézával

„Sokasodnak a törpék ezen a földön, s az óriások rendre kivesznek” – írta Wass Albert 1968-ban, Marschalkó Lajos íróóriásunkat búcsúztatta ezzel a gondolattal. 1968-ban írta, az azóta eltelt időszakban pedig mindenki megtapasztalhatta: az akkor leírtak ma százszorosan igazak. Ennél jobb idézetet keresve sem találhattam volna a mai napra, ám a (szellemi) űr, amit Károly maga után hagyott, jóval nagyobb Marschalkóénál, hiszen az idő előtt elhunyt harcos kezéből kihulló zászlót még bőven volt, aki továbbvigye. Ez ma már sajnos nincs így.

Mindezek ellenére sem gondolom, hogy egy percig csüggednünk kellene, Károly sem tette soha. Az utolsó percig dolgozott, s őszinte büszkeséggel tölt el, hogy az életében utoljára kiadott lapszámban egy általam feldolgozott anyag is helyet kapott. Amíg élek, nem fogom soha elfelejteni, dicsérő és bátorító szavai pedig világító fáklyaként fogják mutatni az utat az elkövetkezendő harcok során.

"Kedves Barnabás! ... azon nagyon is kivételes fiatal tollforgatónak tartalak, akiből csak nagyon-nagyon kevés van... Valahogy nagyon emlékeztetsz egykori fiatal önmagamra..." - írta nekem első levelében, én pedig csak azt tudom garantálni (és remélni), hogy már csak az ő emléke miatt sem fogok letérni soha arról az ösvényről, amelyen járt.

Ezekkel a gondolatokkal szeretnék búcsúzni Dobszay Károlytól, akitől rengeteget, de sajnos nem eleget tanulhattam ebben az életben, akit egyszerre tarthattam barátomnak és kollégámnak egyaránt. Bízom benne, hogy azt az elmaradt koccintást bepótolhatjuk majd egyszer, miután már én is befejeztem a földi harcokat!

Az egész magyarság nevében köszönünk mindent! Nyugodj békében!

Kövess minket -on és -en!