Kövess minket: Telegram — X — Vkontakte
Híradó szakaszparancsnokként szolgáltam Ungváron 1944 októberében. Közben Nyékládházára kerültem, ahonnan november 4-én a szovjet katonák vittel el többedmagammal „kicsi robotra”, amiből négyévi kényszermunka lett.
Háron napig élveztük a debreceni Pavilon laktanya felbolygatott méhkashoz hasonló, vészterhes világát. Végül december elején a romániai Focsáni nemzetközi gyűjtőtáborába kerültünk, ahonnan továbbvittek valahova a Szovjetunióba.
A vagonban annyian voltunk, hogy csak ülni lehetett. A kemény télben, gyenge ruházatban teljesen ki voltunk szolgáltatva sorsunknak, mint a halálra ítéltek. Öt napig semmiféle élelmet nem kaptunk. Hiába dörömböltünk, az őrök nem nyitották ki a vagonajtót. Sokan rosszul lettek, hárman meg is haltak, akiknek haláltusáját végig kellett néznünk. A katasztrofális állapotok között idegeink felmondták a szolgálatot. Menekülni innen minden áron – ez lett a jelszó.
Egy valahonnan előkerült ácskapoccsal kifeszítettük a vagon ajtaját, és tizenhatan megszöktünk a deres, tetves és bűzös vagonból. Tudtuk, hogy szinte öngyilkosságot követünk el, de úgy véltük, mindig jobb egy gyors, golyó általi halál, mint kivárni nyomorúságos pusztulásunkat. Mint utóbb kiderült, szökésünk Konotop nevű város előtt történt.
Az ugrás a mozgó szerelvényről szerencsénkre mindnyájunknak sikerült, őreink sem vették észre. „Szabadságunk” egy napig tartott. A helybeli rendőrség estére mindnyájunkat beterelt a városi börtönbe, ahol tönkrement idegrendszerünket tovább borzolták. Munkára vezényeltek bennünket: a szabadban összegyűjtött, jéggé fagyott, patkányoktól megrágott hullákat kellett tömegsírba dobálni. Hogy kik voltak ők, milyen nemzetiségűek, senkit nem érdekelt. 1945 tavaszán kerültem táborba.
Lévai Kálmán – Nyékládháza
HH 1995/2.