Kövess minket: Telegram — X — Vkontakte
Bár jómagam nem nézem az egyik kereskedelmi tévécsatornán szerdánként (be)sugárzott, A szökés című amerikai sorozat epizódjait (eddig azért mégsem terjed a hollywoodi népbutítás – egyébként rendszeres – „élvezete” terén egy fakírt is megszégyenítő mazochizmusom), miután kezembe került az említett opuszt a gyorséttermi hálózatok (genius loci!) törzsközönségének reklámozó kiadvány, nem állhatom meg, hogy ne reflektáljak rá.
Időről-időre ugyanezen a helyen közreadott filmográfiáimban már többször kimutattam, hogy az amerikai és – mostanában már, nyilván „egy bolond százat csinál” alapon – a többi nyugati filmhatalom által elkövetett produkciókban leplezetlen faji uszítás folyik, természetesen politikailag roppant korrekt módon a fehér faj rovására.Eklatáns példa erre az a mód is, ahogyan a hamburgerek mellé vélhetőleg étvágygerjesztőnek szánt propagandafüzet a sorozat főbb szereplőit prezentálja a nagyérdeműnek.
Banális börtön-sztoriról lévén szó, annyi minimum elvárható lett volna a film készítőitől, hogy az amerikai bűnözésben elfoglalt prominens pozíciójukra való tekintettel a szereplőválogatás során pozitív diszkriminációban részesítik a négereket. Nem ez történt. Úgy látszik, hogy a feketék, akik egyébként előszeretettel monopolizálják az olyan, legalább 150-es IQ-t igénylő filmszerepeket, mint mondjuk az atomtudós, a plasztikai sebész vagy a vadászpilóta, ez alkalommal nemigen kardoskodtak az előírásos faji/etnikai kvótarendszer alapján őket megillető képviselethez, noha a börtönmiliő momentán mégis csak jobban leképezi a valós élethelyzetüket, mint a kutatólaboratórium, a klinika vagy az F-116-os pilótafülkéje (hogy az előbbi példáknál maradjunk), arról nem is beszélve, hogy kiváló lehetőséget biztosított volna számukra a színészi átéléssel megvalósított önkifejezésre.
Elég az hozzá, hogy a brosúrában bemutatott hét rab között csak egyetlen néger akad, ő is meglehetősen „kispályás játékos”, és még csak véletlenül sem egy elvetemült, erőszakos bűnöző. Csupán orgazdaság írható a rovására, egy lopott árukat szállító teherautó sofőrjeként került rendőrkézre. „Miután képtelen volt munkát találni és előteremteni a lakbért felesége és lánya számára, bűnözésre adta a fejét”, olvasható róla az empatikus panegirisz, ami lefordítva annyit jelent, hogy valójában egy tisztességes, becsületes, családszerető fickót tisztelhetünk benne, aki önhibáján kívül, a mostoha körülmények és a kapitalista kizsákmányolás hatására tévedt rossz útra, egyébként pedig sátáni fizimiskája ellenére is olyan fehér, mint a ma született bárány. Jellemszilárdsága bizonyítékaként „nem mutatott hajlandóságot arra, hogy segítőtársait felfedje”, ráadásul pedig „van egy titkos katonai okmánya, ami nem hozzáférhető” (legalábbis jelenleg, de végül majd nyilván kiderül, hogy valójában háborús hős, aki végigszolgálta az utóbbi félévszázad amerikai honvédő harcait, Koreától Vietnamon át Irakig, mellesleg pedig megmentette az elnök lányának a tisztességét, amelyet éppen egy szkinhed-banda veszélyeztetett). Esetében tehát egy inkognitóban raboskodó szuperman portréja bontakozik ki előttünk.
Ami az egyik kisebbségnek kijár, az persze nem tagadható meg a másiktól sem, nehogy szó érje az Amerika-ház elejét. (Ami a hátsó udvarban folyik, az meg kit érdekel?) A másik kisebbségi rab egy latínó, vagyis latin-amerikai bevándorló, aki a bűnözés terén szintén „zöldfülű”, és „élete nagy részében sikerült távol tartania magát a súlyosabb bűncselekményektől” (ami bizonyára embert próbáló teljesítmény lehetett a fényképe alapján a húszas évei elején járó sihedertől), mígnem egy éjjel „töltetlen (!) fegyverrel kirabolt egy szeszesital-boltot”. Egyébként pedig a börtönben „mintarabként” viselkedik, hogy minél hamarabb kikerüljön onnan, és tovább turbékolhasson szeretett chiquitájával. (Megható, akár egy brazil szappanopera.)
Ha az embernek ez után netán az a benyomása támadna, hogy az amerikai börtönöket csupán megtévedt templomi kóristák népesítik be, ez legfeljebb csak a kisebbségiekre vonatkoztatva lenne helytálló, mert ami a fehéreket illeti, ők aztán nem cicóznak, ha bűnözésre adják a fejüket. Itt van mindjárt „a börtön ura”, a „kétrendbeli gyilkosság és kétrendbeli gyilkosságra való felbújtás miatt” elítélt digó maffiózó, aki megérdemelten kiszabott 120 éves büntetését morzsolgatja, miközben időt és fáradságot nem kímélve igyekszik felkutatni és kinyíratni a szemtanút, aki a tárgyaláson ellene vallott, elvégre a jenkik számára az „olasz” a vendetta szinonimája. Mint azt a kiadvány külön is nyomatékosítja, „a volt chicagói maffiafőnök vitathatatlanul az egyik legrosszabb hírű elítélt”. (Ki hitte volna?)
Elvetemültségét tekintve azonban még ő is elbújhat egy másik fehér mögött, akinek 6 rendbeli emberrablás, nemi erőszak és emberölés terheli a bűnlajstromát. Esetében egy „született” bűnözővel állunk tehát szemben, hiszen már 10 évesen fel akarta gyújtani a tanára házát, miután korábban állatkínzásban és vandalizmusban élte ki szadizmusát. Ráadásul pedig – és ez manapság ugyebár minden bűnök netovábbja – már fiatal korában rasszista lett belőle. (Huhhh, a hideg is kiráz!) „Ahogy idősebb lett, úgy lettek egyre súlyosabbak az általa elkövetett bűnök is: többek között rablógyilkosság és gyilkossági kísérlet.” De ez még mind semmi, mert alighogy kiszabadult, „rögtön visszatért a bűnöző életmódhoz. Alabamában több tizenéves is áldozatául esett nemi erőszak- és gyilkosságsorozatának, amiért Amerika egyik legveszélyesebb körözött bűnözőjévé vált”. Ezt már olvasni is rettenet, hiszen mint az köztudott, Alabama a fajüldöző Dél mintaállama, ahol a hozzá hasonló megszállott rasszisták büntetlenül hódolhatnak kedvenc sportuknak, a szervezett utcai szerecsenvadászatnak.
Eddig a szellemileg serdületleneknek szánt rózsaszín leányregény a la Harriet Beecher-Stowe (l. Tamás bátya kunyhója), most pedig jöjjön a kiábrándító valóság, csak 18 éven felülieknek, a bűnüldözésre szakosodott amerikai hatóságok és hivatalok nyilvántartásai alapján, amelyek eléggé el nem ítélhető módon fajuk szerint tartják számon a helybéli bűnelkövetőket. (Amerikából előbb-utóbb minden begyűrűzik hozzánk, remélhetőleg ez a gyakorlat is.)
|
|
|
|
|
|
A Szövetségi Nyomozó Iroda (FBI) által készített évekénti bűnügyi értékelés (Uniform Crime Reports) és az Igazságügy-minisztérium által 1972 óta ugyancsak évenként közzétett országos vizsgálat (National Crime Victimization Survey) adatai azt bizonyítják, hogy az Egyesült Államokban minden második néger férfi börtönbe kerül valamiért az élete során; hogy a huszonéves korosztályba tartozó négerek közül minden negyedik börtönben van vagy felfüggesztett büntetését tölti; hogy a feketék tizenháromszor gyakrabban követnek el gyilkosságot, mint a fehérek és tízszer gyakrabban más erőszakos bűncselekményt vagy nemi erőszakot. Noha az USA kb. 280 milliós lakosságának csak 13 százaléka fekete, ők követik el a nemi erőszakok és egyéb erőszakos bűntettek felét, az emberölések 60 százalékát. Ez alapján több mint ötvenszer nagyobb a matematikai valószínűsége annak, hogy egy néger támad meg egy fehéret, mint a fordítottjának. Ami a nemi erőszakokat illeti, e tekintetben még „sötétebb” a kép: miközben minden második néger férfi fehér nőt erőszakol meg, addig száz fehér erőszak-elkövető közül csak kettő választ magának néger áldozatot. New Yorkban, az amerikai „olvasztótégely” első számú referencia-terepén háromszázszor (!) valószínűbb, hogy négerek bandája erőszakoskodik egy fehérrel, mint az, hogy fehérek bandája támad egy feketére. Nyilván nem függetleníthető az amerikai négerek fokozott bűnözői aktivitásától az sem, hogy minden harmadik néger férfi kábítószerfüggő vagy idült alkoholista.
Mindezekre a kétségtelenül zavarba ejtő tényekre az amerikai fősodratú média a hallgatás jótékony leplét borítja. Sajnálatos kettős mérce érvényesül a fajok közötti (interrasziális) bűncselekmények publikálásában is: míg a fehérek által feketék ellen elkövetett bűncselekményeket általában kiemelt helyen, jellemző módon „címlap-sztoriként” tálalják, addig a (sokkal gyakoribb) fordított eseteknek hovatovább már „mínuszos hírként” sem adnak teret. Bizonyos szempontból persze érthető a dolog. A médiát és a publikumot is az érdekli, ami egyedi, ritka és szenzációs, nem pedig a mindennapi rutin. Márpedig a fehérek által feketék ellen folytatott bűnözés az előbbi, míg a fordítottja az utóbbi kategóriába tartozik. Nem kétséges tehát, hogy melyiknek nagyobb a „hírértéke”. Más kérdés, hogy a tömegtájékoztatás rendszergazdáit nemcsak konkurenciális-üzleti érdekek, hanem politikai-ideológiai érvek is motiválják eljárásukban. Az amerikaihoz hasonló multirasziális, következésképpen multikonfliktusos társadalmakban az üzleti körök és a politikai establishment elemi érdeke minden eszközzel – akár csalással, hazugsággal és erőszakkal is – fenntartani a törékeny társadalmi béke látszatát. Erre szolgál a tömegtájékoztatás, a népszórakoztatás intézményesített formáival (televízió, tömegsport, popzene stb.) együtt napjaink par excellence figyelemlekötő, -elterelő és -semlegesítő eszköze. Amiről ugyanis a média nem számol be, az olyan, mintha meg sem történt volna. És ennek a fordítottja is igaz: képes a marginális, jelentéktelen eseményeket is felfújni, ami megint csak a figyelemelterelést szolgálja. Így lép a realitás helyébe a virtualitás.
Ez a szemléletmód vezetett odáig, hogy az USA-ban manapság nyilvánosan, a tömegtájékoztatás szintjén a négerbűnözés mint jelenség nem létezik, vagy legalábbis nem téma. „Fekete amerikaiak követik el az évente történt 1, 7 millió interrasziális bűncselekmény 90 százalékát, és több mint ötvenszer nagyobb a valószínűsége annak, hogy erőszakos bűncselekményt követnek el fehérek ellen, mint a fordítottjának. Ezek a tények annak a tanulmánynak a főbb megállapításai, amelyet a hó elején bocsátott ki az Új Évszázad Alapítvány (New Century Foundation), de valójában nem ezek jelentik a nagy hírt. A nagy hír az, hogy a jelentést, dacára annak, hogy elérhetővé tették gyakorlatilag az Egyesült Államok összes újságja és hírközlő szerve, valamint a legtöbb ismert kommentátor számára, majdnem teljesen figyelmen kívül hagyta az országos média. A tanulmányt ez év június 2-án adták ki, és mindeddig egyetlen újsághír jelent meg róla”, írta Samuel Francis neves kolumnista majd’ egy hónappal később (Conservative Chronicle, 1999. június 30.). És valóban, ezek a tények egyáltalán nem új keletűek, viszont stabil és erősödő tendenciát jeleznek.
Időközben klasszikussá vált művükben (Crime and Human Nature, Simon & Schuster, N. Y. 1985) James Q. Wilson és Richard J. Herrnstein már húsz éve megírták, hogy az akkori amerikai népesség egy nyolcadát képviselő négerek közül került ki a gyilkosság, nemi erőszak és rablás miatt letartóztatottak mintegy fele, illetve a betörésért, lopásért, autólopásért és súlyos testi sértésért letartóztatottak negyede-harmada. J. Philipp Rushton ugyanakkor kimutatta, hogy az angliai tapasztalat nagy mértékű hasonlóságot mutatott az amerikaival: az akkoriban a londoni lakosság 13 százalékát alkotó négerek követték el a bűncselekmények felét („Differential K theory: The sociobiology of individual and group differences”, Personality and Individual Differences, 1985, No. 6), és az általuk elkövetett erőszakos bűcselekmények döntő tényezőként estek latba a helyi rendőrség (újra)felfegyverzésében is (R. W. Gould és M. J. Waldren, London’s Armed Police: 1829 to the present, Arms & Armour Press, London 1986). Számarányukhoz képest a négerek az olyan „fehérgalléros” bűncselekményekben is túlreprezentáltak, mint a csalás és a sikkasztás. A városi férfi népességen belül annak a valószínűsége, hogy 55 éves korára az FBI bűncselekmény miatt letartóztassa, a négerek esetében 0,51, a fehérek esetében 0,14 (A. Blumstein és E. Graddy, „Prevalence and recidivism in index arrests: a feedback model”, in Law and Society Review, 1981-82, No. 16). Az Egyesült Államok különböző régiói tekintetében Glayde Whitney kimutatta, hogy a helyi gyilkossági ráta legbiztosabb előjelzője egyszerűen a néger lakosság százalékaránya („Ideology and censorship in behavior genetics”, Mankind Quarterly, 1995, No. 35).
Az interrasziális bűnügyek összehasonlító vizsgálata azt mutatja, hogy a négerek az általuk elkövetett bűncselekmények több mint felét fehérek sérelmére követik el, viszont a fehérek által elkövetett bűnesetek alig több mint két százaléka irányul feketék ellen. A statisztikai adatok azt a közkeletű alibi-magyarázatot is cáfolják, miszerint a feketék azért támadnak inkább a fehérekre, mert róluk könnyebben feltételezhető, hogy pénzük van, és így ígéretesebb rablási célpontot jelentenek. Márpedig a négerek interrasziális bűncselekményeinek alig 15 százaléka az anyagi haszonszerzés motívumát egyértelműen jelző rablás, míg a maradék különböző súlyú testi sértésből és nemi erőszakból áll össze. Még a néger utcai bűnbandák által elkövetett – és az összes ilyen jellegű bűneset 95 százalékát (!) képviselő – interrasziális bűncselekményeknek is csupán egyharmadát motiválja a pénzszerzés.
Tanulságos képet mutat a (faj)gyűlöletből elkövetett bűncselekmények vizsgálata is. Azt hihetnénk és a média is ezt sulykolja, hogy ezen a téren aztán tényleg a fehérek viszik el a pálmát. A valóság azonban itt is rácáfol a propagandára, és az FBI adataiból az derül ki, hogy a négerek körében átlagosan kétszer nagyobb a „gyűlölet-bűncselekmény” (hate crime) elkövetésének valószínűsége, mint a fehérek között, pedig ez az adat csak a néger bűnelkövetők nyílt, szóbeli megnyilvánulásait vette figyelembe, holott alaposan feltételezhető, hogy az általuk fehérek sérelmére elkövetett, anyagi haszonszerzéssel egybekötött és eszerint minősített bűncselekmények egy részét is „látens” fajgyűlölet motiválta. Mára az a divatos közhely is tarthatatlanná vált, hogy a négerek jobban szenvednek az erőszakos bűnözéstől, mint a fehérek. A tények éppenséggel azt mutatják, hogy a néger bűnelkövetők inkább a fehérek közül választanak maguknak áldozatot, mintsem a fajtabeliek közül.
És hogy a fehérek hogyan reagálnak erre? Természetesen menekülnek a feketék szomszédságából, mint patkányok a süllyedő hajóról. A faji gettósodásnak és de facto szegregációnak ez a folyamata már régóta tart, és a jelek szerint egyre hangsúlyosabbá válik. Csupán egyetlen jellemző példa: 1960-ban Detroit lakosságának 29 százaléka volt fekete, de a bűncselekményekért letartóztatottak 65 százaléka közülük került ki. Az egyre növekvő multirasziális anarchia elől a hatvanas évektől kezdve a fehérek tízezrei menekültek el a városból évente, aminek következtében 1995-re Detroit Amerika fajilag leginkább homogén (ti. néger) nagyvárosává vált. Végül is a Philadelphia, Atlanta, Washington és más metropoliszok (faji) „integrálására” irányuló erőfeszítések nem a fajok harmonikus keveredéséhez, hanem a fehér lakosság csaknem teljes exodusához vezettek.
„A szökés” és a hozzá hasonló amerikai filmek azonban minderről nem hajlandók tudomást venni. Inkább megszöktetik nézőiket. A valóságból.
|
|
|
|
|
|
