Kövess minket: Telegram — XVkontakte

Az 1945 előtti korszak egyik legtisztább, legnagyobb képességű magyar államférfia, Bárdossy László volt az első, aki vértanúhalált halt a Rákosi Mátyás és Nagy Ferenc által állított kivégző oszlopok előtt.

Őt követték aztán a Szálasi-kormány tagjai, élükön a Nemzetvezetővel. Bárdossy László megbocsáthatatlan bűne volt, hogy nevéhez fűződött az 1941-es szovjetellenes beavatkozás. Mártírhalála annak idején megrázta egész Európát. Mint nagy elődje, az első felelős magyar miniszterelnök gróf Batthyány Lajos, ő is bátran halt meg az idegen hatalom fegyverei előtt.

Felesége, Bárdossy Lászlóné adatai és feljegyzései alapján a magyar mártírium legmegrázóbb jelenetét Oláh György írta meg. A történelmi dokumentumot itt közöljük a magyar fiatalság és az utókor számára.

A kivégzőosztag késve érkezett és nem katonákból állott, mint előre mondták: egy fegyelmezetlenül csörtető, zajos fogházőrcsoport vonult be a terem végébe. Ha nem csapnak ilyen zajt, Bárdossyék először észre sem vették volna, úgy el voltak merülve a terem túlsó végén egymás kezét fogva, a szótlan, hallgatag búcsúzkodásban.

A késedelem nem is tűnt föl nekik. Pedig a város már aznap megtudta az okát. A kormány katonaságot rendelt ki egyik laktanyából a kivégzésre. A kirendelt katonai osztag parancsnoka, egy fiatal hadnagy csak hajnalban tudta meg, hova szól a kivezénylés. – Erre nem vállalkozom – jelentette ki. A történelem fel fogja jegyezni a fiatal népi demokratikus tiszt nevét, kinek magatartása olyan hatást váltott ki a laktanyában, hogy a legszájasabb kommunista tisztek is hangoztatni kezdték ez a polgári hóhérok kötelessége, mi nem erre esküdtünk fel!

A fogházba érkező népügyész erre a hírre felhívta Riesz igazságügyminisztert, majd Rákosit is felverték reggeli álmából. Az ügyész maga ment le a kivégzésekhez szerződtetett csőcselék közé, kik jó korán összegyűltek már külön belépőikkel a Markó utcai fogház kapuja alatt. Tárgyalni kezdett velük, főleg a legharciasabb, volt munkaszolgálatosokkal, ki vállalkozna uniformisba öltöztetve a kivégzés végrehajtására? Közben megjött Rákosi bölcs szentenciája:

Tűzzenek ki jutalmat a fogházőrök között, biztosan jelentkezik majd közülük elég. A reakciósokat már mind leváltották!

Hírek szerint mégsem jelentkezett elég fogházőr. Néhány munkaszolgálatost is igénybe kellett venni. Fogházőri egyenruhát kaptak, katonafegyvert. ők csinálták a zajt és csörömpölést a bevonulásnál.

A dermedten ébredő város tudta: ma reggel végzik ki Bárdossyt. ősz óta azonban sokat változott a világ. A vetkőztetések, a zárt kocsikon szaladgáló NKVD tevékenykedése dermedtebbé tette a lelkeket. Míg Bárdossy és Imrédy zeneakadémiai főtárgyalása alatt szájról szájra járt a suttogás sokszor: ma tüntetés lesz! Meglátjátok, a fogházat is megrohanják! – most mindenki hallgatott. A jóbarátok sem igen közölték egymással az utcán, mi készül most. Csak a templomok teltek meg imádkozó emberekkel. A munkájukba, hivatalukba indulók befordultak a legközelebbi templomba. Tekintetük ismerősök és ismeretlenek tekintetével találkozott: „tudom miért vagy itt!” Az ostrom után, romok közt, egy idegen megszállás alatt élő, sokat szenvedett városban ez is nagy színvallás volt.

A kivégző osztaggal érkezett polgári hivatalnokok odaléptek Bárdossyhoz:

– Menjünk kérem!... Ön is távozzon! – mondták Bárdossynéhoz fordulva.

Mégegyszer utoljára átölelték és megcsókolták egymást. – Köszönöm, hogy olyan erős voltál és segítettél, hogy én is erős legyek. Minden percet sajnálok az életemből, amit nem Veled töltöttem – súgta az asszony fülébe. Csak most adta át az elkészített búcsúlevelet. Ezt add át Mamámnak, ezt Margitnak küldöm stb.

– És nekem semmit nem írtál?

– Az ugyanaz lenne, mintha önmagamnak írnék búcsúlevelet.

Kiegyenesedve, biztos léptekkel ment oda a kivégzőosztag mögé, ahol gyóntatópáterét pillantotta meg, karingben, stólával, imakönyvvel kezében. Ettől a pillanattól kezdve nem támaszkodhatunk a leghőségesebb krónikás – Bárdossyné – visszaemlékezéseire. Aki annyi hét, annyi hónap óta maga volt a lelkierő és önfegyelem szobra, még összeszedte magát, hogy a halálbainduló még erősnek lássa. Aztán elsötétült körötte a világ. Férjének finom vékony alakja eltűnik a fogházudvar felé vezető belső kapun a karinges pap mellett – ez volt az utolsó kép, amit a külvilágból tisztán látott, aztán hetekre megszűnt számára a valóság, a lét. Többet asszony – azt hisszük – aligha bír ki.

A Markó utcai fogház udvarán lejátszódott kivégzésekről sokat írtak már. Tudunk emberi bestiákról, körúti divat dámákról, kik heteken át minden alkalomra kiharcoltak maguknak belépőt és a rongyokban fázó főváros telén remek prémbundákkal, ékszeresen tolakodtak az első sorba, hogy vért lássanak és hörgő holttestet. Tudunk tapsolókról, sőt egy a gyűlölet kéjében támadt szavalókórusról, mely ütemesen bíztatta a hóhért: las-sab-ban! Las-sab-ban!... A vörös forradalom ördöge minden emberi aljasságot fölkavar és fölszabadít, hogy a régi keresztény világrendet szétszaggassa és megölje.

Nem kell hozzá nagy képzelet, hogy Bárdossy László ezüstfehér haját, amúgy is mindig sápadt, zárt, pergamentszínű arcát felidézzük, – amint a fogház belső kapujánál várakozó csőcselék közé belép. A szokottnál is büszkébben emelte fel fejét, mikor a várakozók elvtársi utasításra gyalázkodni, pfujjozni kezdtek. – Pfujj! Tömeggyilkos! Uszító! – ilyeneket kiáltoztak.

A tárgyalásokon összetanult együttes új elemekkel gyarapodva mégegyszer megtette kötelességét. Ha az éjjel nem olvastak volna az Olajfák hegyéről és a Golgotáról, Bárdossy akkor is tudta volna, keresztény mártírnál az „utolsó úthoz” ez is hozzátartozik.

Nemcsak a hívők döbbenete és néma háborgása.

Nem csodálkoznánk, ha egyszer majd odahaza egy megrendült néző feljegyzéseire akadnánk, ki e pillanatokról azt írta be naplójába: „Bárdossy sápadtsága most világított, haja körül is szokatlanul világítani kezdett az ezüstfény.”

Az ítélet felolvasása után megkérdezték, kívánja-e, hogy a szemét bekössék? Intett, hogy nem. Nem köttette hátra kezét, nem is kulcsolta össze görcsösen. Ajakrándulás nélkül állott a pátertől elbúcsúzva a kivégzőosztag elé. Mikor azok a fegyvert fölemelték, ezt több jelenlevő újságíró egybehangzóan állította, a nézőközönségből megszólalt egy hisztérikus hang:

– A papot is!... A papot is!

Több rekedt hang csatlakozott hozzá, hogy a papot is agyon kell lőni. A Kis Újság, a Kisgazdapárt lapja azt írta: „Sápadt volt, de bátran halt.“

A szocialista és kommunista újságok egyszerre kezdték okádni a gyalázat lángját a halottra. Az ország népe már abból is megtudhatta, hogy a sortűz pillanatában valami rendkívüli történt.

Bárdossyné egyik rokona, aki nem kapott belépőjegyet, a fogházkapu körül ólálkodott. ő beszélte el először, micsoda őrjöngő felháborodással áradtak ki a hatósági emberek, ügyész, a kommunista pártmegbízottak, a szavalókórus söpredéke és a kéjelgő műkedvelők is. Rettentő, lealázó sérelem ült az arcukon: Fel kellett volna akasztani!

Nem így kellett volna végezni vele! – kiáltották.

Mi, Olaszországba vándorló magyar menekültek, először a Vatikán lapjából, a L’Osservatore Romanoból értesültünk róla hitelesen, hogy mikor ott állott e nézőközönséggel szemben, bekötetlen szemmel, fölemelt fejjel várva a golyókat, a sortűz eldördülése előtt fél pillanattal, magasra emelte két kezét és csengő hangon, érthetően kiáltotta, hogy a zárt udvarfalak közt visszhangozzék és mindenki meghallhassa:

– Uram, szabadítsd meg az országot ezektől a banditáktól!

A temetkezési vállalat kitűzte a temetés időpontját. Valahogy mégis híre ment Bárdossy tisztelői között. A megállapított időre nagy sürgés-forgás támadt a Kerepesi-temetőben. Mindenfelől virággal érkeztek az emberek. Senki sem árulta el a másiknak, mit keres. Csak jöttek-mentek virágaikkal. Mikor pár órai ácsorgás után belátták, sehol semmi temetés nem lesz, valakinek az az ötlete támadt: akkor hagyjuk a virágot Gömbös Gyula sírján, ő is barátja volt...

Így került a kivégzést követő napon Gömbös Gyula sírjára egy magas virágpiramis.

A néphangulat persze, ha valakit megszeret, nem tud belenyugodni halálába. Különösen mikor azt sem lehet tudni, hol fekszik porhüvelye. Az alföldi szegénység még a húszas évek végén is sokszor látta itt-ott Rudolf királyfit, kit „szigorú atyja elűzött”. Bárdossy öreg édesanyjához hónapok múlva is beállítottak ismerősök és ismeretlenek, hogy biztos tudomásuk van róla, fia nem halt meg, hanem kiszöktették. Hol Dél-Amerikában látta a monda, hol az Egyesült Államokban. Az öreg özvegy még évek múlva is reménykedett, hogy fia életben van és még találkozni fog vele.

Kövess minket: Telegram — XVkontakte

A német hazafit a rendőrség szerint „a migránsok elleni gyűlölet vezérelte”, külföldről származó, invazív hátterű szomszédait akarta felrobbantani.

Szigorúbb fellépést kér számos zsidó szupremácista prominens a TikTok vezetőitől „a platformon elharapózó antiszemita tartalmak ellen”.

A katonai kíséretek a kora középkor hadviselésének meghatározó szerveződései voltak, harcos fiatal férfiak egy karizmatikus vezető köré gyűlve vettek részt a személyes dicsőséget és vagyonszerzést ígérő hadjáratokban.

Az immár száz napja tartó folyamatos szőnyegbombázásokkal az izraeli hadsereg (IDF) elhomályosította az angol–amerikai haderő egyik legfényesebb második világháborús hőstettét, amely abból állt, hogy 3 nap alatt letarolta Drezda épületeinek harmadát, ártalmatlanítva 25 ezer „nácit és potenciális nácit”.

A szerbiai Elektronikus Médiumokat Szabályozó Testület elnöke, Olivera Zekic a Telegramon tett közzé egy fotót, amelyen SS-egyenruhában tetszeleg.

A második világháború végén számos német választotta azt, hogy meghal a gyermekeivel együtt, de ők nem kegyetlen szörnyetegek voltak.

A felvidéki Szencen található Anton Bernolák Gimnázium történelem tanárát Slavomír Maľát diákjai jelentették az iskolának, miután nézeteivel és véleményeivel a „törvénysértés határán mozgott”.

Hatalmas felháborodást váltott ki Rébecca Chaillon bevándorló hátterű francia „művész” legújabb színi előadása, melyben fehér játékbabákat húznak karóba a „rasszizmus ellen tiltakozva”.

A mennoniták anabaptista felekezetét a 16. században hozta létre egy frízföldi reformátor, Menno Simons. A javarészt Poroszországban letelepedett mennoniták a 18. században a militarista alapokra épülő államból II. Katalin cárnő Oroszországába menekültek.

1944-ben és 1956-ban a történelem megismételte önmagát. Az 1944/1945-ös vérhullással újabb magok kerültek az áldott magyar földbe.

Az egykori SS-tagok végzetes fogyatkozásával már egyre nehezebb háborús pereket rendezni, ezért újabb és újabb ajvékolni való után nézve több osztrák tartományról is „kiderítették”, hogy ott még mindig „nácik által komponált himnuszok” vannak érvényben.

A francia rendőrség megölt egy kés és vasrúd miatt egy férfit, aki a palesztinok elleni népirtás elleni tiltakozásul fel akart gyújtani egy zsinagógát az északnyugati Rouen városában.

Bestiális kivégzését követően Olaszország fasiszta vezetőjének holtteste számos hányattatáson ment keresztül, mire állandó nyughelyére került.

Gabriele Marchesi szabadonengedéséről a milánói fellebbviteli bíróság döntött, amely elutasította Magyarország kiadatásra vonatkozó kérését, írja a Magyar Jelen a Milano.corriere.it nyomán.

A balközép zöldpárt berlini politikusa Adolf Hitlert éltette, amikor a rendőrök éppen alkoholtesztre vitték.