Kövess minket 
-on és 
-en!
Az 1945 előtti korszak egyik legtisztább, legnagyobb képességű magyar államférfia, Bárdossy László volt az első, aki vértanúhalált halt a Rákosi Mátyás és Nagy Ferenc által állított kivégző oszlopok előtt.
Őt követték aztán a Szálasi-kormány tagjai, élükön a Nemzetvezetővel. Bárdossy László megbocsáthatatlan bűne volt, hogy nevéhez fűződött az 1941-es szovjetellenes beavatkozás. Mártírhalála annak idején megrázta egész Európát. Mint nagy elődje, az első felelős magyar miniszterelnök gróf Batthyány Lajos, ő is bátran halt meg az idegen hatalom fegyverei előtt.
Felesége, Bárdossy Lászlóné adatai és feljegyzései alapján a magyar mártírium legmegrázóbb jelenetét Oláh György írta meg. A történelmi dokumentumot itt közöljük a magyar fiatalság és az utókor számára.
A kivégzőosztag késve érkezett és nem katonákból állott, mint előre mondták: egy fegyelmezetlenül csörtető, zajos fogházőrcsoport vonult be a terem végébe. Ha nem csapnak ilyen zajt, Bárdossyék először észre sem vették volna, úgy el voltak merülve a terem túlsó végén egymás kezét fogva, a szótlan, hallgatag búcsúzkodásban.
A késedelem nem is tűnt föl nekik. Pedig a város már aznap megtudta az okát. A kormány katonaságot rendelt ki egyik laktanyából a kivégzésre. A kirendelt katonai osztag parancsnoka, egy fiatal hadnagy csak hajnalban tudta meg, hova szól a kivezénylés. – Erre nem vállalkozom – jelentette ki. A történelem fel fogja jegyezni a fiatal népi demokratikus tiszt nevét, kinek magatartása olyan hatást váltott ki a laktanyában, hogy a legszájasabb kommunista tisztek is hangoztatni kezdték ez a polgári hóhérok kötelessége, mi nem erre esküdtünk fel!
A fogházba érkező népügyész erre a hírre felhívta Riesz igazságügyminisztert, majd Rákosit is felverték reggeli álmából. Az ügyész maga ment le a kivégzésekhez szerződtetett csőcselék közé, kik jó korán összegyűltek már külön belépőikkel a Markó utcai fogház kapuja alatt. Tárgyalni kezdett velük, főleg a legharciasabb, volt munkaszolgálatosokkal, ki vállalkozna uniformisba öltöztetve a kivégzés végrehajtására? Közben megjött Rákosi bölcs szentenciája:
Tűzzenek ki jutalmat a fogházőrök között, biztosan jelentkezik majd közülük elég. A reakciósokat már mind leváltották!
|
|
|
|
|
|
Hírek szerint mégsem jelentkezett elég fogházőr. Néhány munkaszolgálatost is igénybe kellett venni. Fogházőri egyenruhát kaptak, katonafegyvert. ők csinálták a zajt és csörömpölést a bevonulásnál.
A dermedten ébredő város tudta: ma reggel végzik ki Bárdossyt. ősz óta azonban sokat változott a világ. A vetkőztetések, a zárt kocsikon szaladgáló NKVD tevékenykedése dermedtebbé tette a lelkeket. Míg Bárdossy és Imrédy zeneakadémiai főtárgyalása alatt szájról szájra járt a suttogás sokszor: ma tüntetés lesz! Meglátjátok, a fogházat is megrohanják! – most mindenki hallgatott. A jóbarátok sem igen közölték egymással az utcán, mi készül most. Csak a templomok teltek meg imádkozó emberekkel. A munkájukba, hivatalukba indulók befordultak a legközelebbi templomba. Tekintetük ismerősök és ismeretlenek tekintetével találkozott: „tudom miért vagy itt!” Az ostrom után, romok közt, egy idegen megszállás alatt élő, sokat szenvedett városban ez is nagy színvallás volt.
A kivégző osztaggal érkezett polgári hivatalnokok odaléptek Bárdossyhoz:
– Menjünk kérem!... Ön is távozzon! – mondták Bárdossynéhoz fordulva.
Mégegyszer utoljára átölelték és megcsókolták egymást. – Köszönöm, hogy olyan erős voltál és segítettél, hogy én is erős legyek. Minden percet sajnálok az életemből, amit nem Veled töltöttem – súgta az asszony fülébe. Csak most adta át az elkészített búcsúlevelet. Ezt add át Mamámnak, ezt Margitnak küldöm stb.
– És nekem semmit nem írtál?
– Az ugyanaz lenne, mintha önmagamnak írnék búcsúlevelet.
Kiegyenesedve, biztos léptekkel ment oda a kivégzőosztag mögé, ahol gyóntatópáterét pillantotta meg, karingben, stólával, imakönyvvel kezében. Ettől a pillanattól kezdve nem támaszkodhatunk a leghőségesebb krónikás – Bárdossyné – visszaemlékezéseire. Aki annyi hét, annyi hónap óta maga volt a lelkierő és önfegyelem szobra, még összeszedte magát, hogy a halálbainduló még erősnek lássa. Aztán elsötétült körötte a világ. Férjének finom vékony alakja eltűnik a fogházudvar felé vezető belső kapun a karinges pap mellett – ez volt az utolsó kép, amit a külvilágból tisztán látott, aztán hetekre megszűnt számára a valóság, a lét. Többet asszony – azt hisszük – aligha bír ki.
|
|
|
|
|
|
|
A Markó utcai fogház udvarán lejátszódott kivégzésekről sokat írtak már. Tudunk emberi bestiákról, körúti divat dámákról, kik heteken át minden alkalomra kiharcoltak maguknak belépőt és a rongyokban fázó főváros telén remek prémbundákkal, ékszeresen tolakodtak az első sorba, hogy vért lássanak és hörgő holttestet. Tudunk tapsolókról, sőt egy a gyűlölet kéjében támadt szavalókórusról, mely ütemesen bíztatta a hóhért: las-sab-ban! Las-sab-ban!... A vörös forradalom ördöge minden emberi aljasságot fölkavar és fölszabadít, hogy a régi keresztény világrendet szétszaggassa és megölje.
Nem kell hozzá nagy képzelet, hogy Bárdossy László ezüstfehér haját, amúgy is mindig sápadt, zárt, pergamentszínű arcát felidézzük, – amint a fogház belső kapujánál várakozó csőcselék közé belép. A szokottnál is büszkébben emelte fel fejét, mikor a várakozók elvtársi utasításra gyalázkodni, pfujjozni kezdtek. – Pfujj! Tömeggyilkos! Uszító! – ilyeneket kiáltoztak.
A tárgyalásokon összetanult együttes új elemekkel gyarapodva mégegyszer megtette kötelességét. Ha az éjjel nem olvastak volna az Olajfák hegyéről és a Golgotáról, Bárdossy akkor is tudta volna, keresztény mártírnál az „utolsó úthoz” ez is hozzátartozik.
Nemcsak a hívők döbbenete és néma háborgása.
Nem csodálkoznánk, ha egyszer majd odahaza egy megrendült néző feljegyzéseire akadnánk, ki e pillanatokról azt írta be naplójába: „Bárdossy sápadtsága most világított, haja körül is szokatlanul világítani kezdett az ezüstfény.”
Az ítélet felolvasása után megkérdezték, kívánja-e, hogy a szemét bekössék? Intett, hogy nem. Nem köttette hátra kezét, nem is kulcsolta össze görcsösen. Ajakrándulás nélkül állott a pátertől elbúcsúzva a kivégzőosztag elé. Mikor azok a fegyvert fölemelték, ezt több jelenlevő újságíró egybehangzóan állította, a nézőközönségből megszólalt egy hisztérikus hang:
– A papot is!... A papot is!
Több rekedt hang csatlakozott hozzá, hogy a papot is agyon kell lőni. A Kis Újság, a Kisgazdapárt lapja azt írta: „Sápadt volt, de bátran halt.“
|
|
|
|
|
|
A szocialista és kommunista újságok egyszerre kezdték okádni a gyalázat lángját a halottra. Az ország népe már abból is megtudhatta, hogy a sortűz pillanatában valami rendkívüli történt.
Bárdossyné egyik rokona, aki nem kapott belépőjegyet, a fogházkapu körül ólálkodott. ő beszélte el először, micsoda őrjöngő felháborodással áradtak ki a hatósági emberek, ügyész, a kommunista pártmegbízottak, a szavalókórus söpredéke és a kéjelgő műkedvelők is. Rettentő, lealázó sérelem ült az arcukon: Fel kellett volna akasztani!
Nem így kellett volna végezni vele! – kiáltották.
Mi, Olaszországba vándorló magyar menekültek, először a Vatikán lapjából, a L’Osservatore Romanoból értesültünk róla hitelesen, hogy mikor ott állott e nézőközönséggel szemben, bekötetlen szemmel, fölemelt fejjel várva a golyókat, a sortűz eldördülése előtt fél pillanattal, magasra emelte két kezét és csengő hangon, érthetően kiáltotta, hogy a zárt udvarfalak közt visszhangozzék és mindenki meghallhassa:
– Uram, szabadítsd meg az országot ezektől a banditáktól!
A temetkezési vállalat kitűzte a temetés időpontját. Valahogy mégis híre ment Bárdossy tisztelői között. A megállapított időre nagy sürgés-forgás támadt a Kerepesi-temetőben. Mindenfelől virággal érkeztek az emberek. Senki sem árulta el a másiknak, mit keres. Csak jöttek-mentek virágaikkal. Mikor pár órai ácsorgás után belátták, sehol semmi temetés nem lesz, valakinek az az ötlete támadt: akkor hagyjuk a virágot Gömbös Gyula sírján, ő is barátja volt...
Így került a kivégzést követő napon Gömbös Gyula sírjára egy magas virágpiramis.
A néphangulat persze, ha valakit megszeret, nem tud belenyugodni halálába. Különösen mikor azt sem lehet tudni, hol fekszik porhüvelye. Az alföldi szegénység még a húszas évek végén is sokszor látta itt-ott Rudolf királyfit, kit „szigorú atyja elűzött”. Bárdossy öreg édesanyjához hónapok múlva is beállítottak ismerősök és ismeretlenek, hogy biztos tudomásuk van róla, fia nem halt meg, hanem kiszöktették. Hol Dél-Amerikában látta a monda, hol az Egyesült Államokban. Az öreg özvegy még évek múlva is reménykedett, hogy fia életben van és még találkozni fog vele.
|
|
|
|
|
|
