Kövess minket: Telegram — X — Vkontakte
A magyarság torzítatlan történelmi emlékezetében egészen kivételes hely illeti meg a XX. századi nemzeti önvédelem egyik legkiválóbb harcosát, Francia Kiss Mihályt, akinek egész életét a hazájáért-nemzetéért vállalt hősies küzdelem töltötte ki.
Az a legkevesebb, amivel e rendkívüli ember emléke előtt tiszteleghetünk, hogy – legalább egy szerény méltatás keretében – felidézzük életútját, hadi érdemeit és végső mártíriumát, egyúttal kihantolva valódi lényét a kommunista propaganda által rászórt rágalomözön alól.
Francia Kiss Mihály 1887. november 22-én született Kecskeméten, egy tehetős gazdálkodó családban, és ez már valamiképpen meghatározta későbbi sorsát. Szûkebb pátriája, Bács-Kiskun megye mindig is a magyarság legöntudatosabb nemzeti rétegét, tulajdonképpeni „népi gerincét” adta, ahol a lángoló hazaszeretet és a nemzeti ügyért való önfeláldozás egyfajta tájegységi meghatározottság. A szülőföld szeretete ugyanakkor családja történetéből is szervesen következett, hiszen felmenői katonaként és gazdálkodóként jeleskedtek évszázadokon keresztül, és a „Francia” előnevet is a csatatéren tanúsított vitézségével érdemelte ki huszárként szolgáló ükapja Mária Teréziától, a nemesi ranggal egyetemben.
Maga FKM igazi epikus – de távolról sem epikureus – alkat volt, aki rendkívüli fizikai adottságai (190 centiméteres magassága, kivételes testi ereje, rettenthetetlen vakmerősége) és fantasztikus fordulatokban bővelkedő élete révén egy boldogabb korban hamisítatlan népmesei hőssé válhatott volna. Szinte legyőzhetetlennek számított. Szüntelen megpróbáltatásokban és csatározásokban, üldöztetésben és bujkálásban élte túl az I. világháború harctereit, a vörös terrort, a román megszállást, a nyugat-magyarországi gerillaharcokat, a Rongyos Gárda csehszlovákiai diverzánsakcióit és az újabb kommunista hatalom 12 évét. Kétszer szökött meg fogságból, számtalan sebesülést szerzett és háromszor ítélték halálra. Az 1956-os népfelkelést követően, 70 éves korában bekövetkezett elbukásához egy aljas besúgó és a kádárista terrorgépezet együttmûködésére volt szükség.
Katonai kiképzést 1908-tól a kecskeméti 38-as (Mollinary) gyalogezrednél kapott, ahonnan tartalékos tiszthelyettesként szerelt le. Alig néhány évet szentelhetett csupán a családi gazdaság fellendítésének, mert az 1912-es balkáni forrongások idején ismét behívták katonának, és a Délvidékre került, ahol gerillakiképzésben részesült, amelynek későbbi élete során nagy hasznát látta. Az I. világháború kitörése Bácskában érte, előbb a szerb frontra, majd 1915 februárjában az orosz frontra vezényelték. Amikor tavasszal az oroszok bekerítették és kiéheztetés után fogságba ejtették a Monarchia Przemysl várába beszorult hadseregét, az ostromlott erődítményből egyedül FKM tudott megszökni, még ha súlyos sebesülés árán is. Felgyógyulása után az olasz frontra került, ahol a véres isonzói lövészárok-háború tíz ütközetét küzdötte végig. Ezután a híres Székely Hadosztály alhadnagyaként a magyar határt védte a románokkal szemben, amíg csak lehetett, mígnem támogatás híján 1919. április 26-án Kratochvill Károly hadosztályparancsnok kénytelen volt letenni a fegyvert. FKM az utolsó harcoló alakulat tagjaként, számos kitüntetés (többek között arany-ezüst-bronz vitézségi érmek) birtokában fejezte be a háborút.
Hazatérése után rövidesen Szamuely Tibor emberei elfogták, a szegedi Csillagbörtönbe zárták, és mint kémet és osztályidegent halálra ítélték. ő azonban innen is megszökött, és lóháton hazafelé tartva még arra is volt ereje, bátorsága, hogy június végén a Kalocsán garázdálkodó, akasztó és fosztogató vörösök karmai közül kiszabadítsa a kalocsai érsek két húgát. Ekkor már negyedik hónapja dühöngött a Tanácsköztársaságnak nevezett proletárdiktatúra rémuralma, amelynek 133 napja alatt – döntően rögtönítélő bíráskodás keretében – 592 embert végeztek ki, közülük minden harmadikat a Duna-Tisza közén, főleg Bács-Kiskun megyében, ahol a „puszták népe” nem tûrte szó nélkül a vörös-terrort. Szamuelyék visszavágása tömeges, nyilvános kivégzésekben, túszok szedésében, valamint hadisarc, váltságdíj, rablás, fosztogatás, kínzás, erőszakoskodás stb. formájában nyilvánult meg. Ez ellen a helyiek spontán megmozdulásokkal próbáltak védekezni, és az ún. szentkirályi felkeléssel például elérték 68, Kecskeméten túszként fogva tartott ember kiszabadítását. Az akció szervezésében FKM oroszlánrészt vállalt magára, már csak személyes érintettsége okán is, hiszen apja és barátai (a Héjjas-fiúk) is a túszok között várták sorsuk beteljesülését. Más alkalommal a Polyák család férfi tagjait (apát és két fiát) mentette meg az akasztástól Héjjas Iván társaságában, a fehér lázadás elfojtására küldött Szamuely „halálvonata” előtt pedig Soltnál felszedték a vasúti síneket.
Az említett „közvetlen akciók” végrehajtása mellett a proletárdiktatúra alatt FKM a szegedi ún. Ellenforradalmi Kormány megbízásából felderítői tevékenységet is végzett, mégpedig igen eredményesen. Később (állítólag) Horthy Miklós személyes hírszerzőjeként értékes információkat szolgáltatott a vörösök bukása utáni megtorlásokhoz, vagyis az ún. fehérterrorhoz, és a vörös hatalom kollaboránsainak összegyûjtésében is tevékeny szerepet játszott Héjjas Iván parancsnoksága alatt. (Erre alapozva egyébként az 1945 utáni kommunista „igazságszolgáltatás” őt tette felelőssé a Duna-Tisza közén elkövetett önbíráskodás jellegû kivégzések háromnegyedéért.) FKM és Héjjas Iván természetesen a román megszállás alatt sem tétlenkedett. Kecskemét környékét körzetekre osztva mozgó őrségeket állítottak fel, rajtaütésszerû támadásokkal zaklatva a zabráló-fosztogató román csapatokat. Ez az önkéntes szerveződés lett a későbbi Rongyos Gárda alapja. Amikor az antant nyomására 1919 őszén a románok megkezdték a kivonulást Magyarországról, hadizsákmányként a hortobágyi állami ménest is magukkal vitték. Nem számoltak azonban FKM elszántságával, aki néhány emberével utánuk ment, és merész rajtaütéssel a mai határ túloldaláról visszaszerezte az értékes (és jelképes) tenyészállatokat.
|
|
|
|
|
|
Miután Benes csehszlovák vezető részéről határozott követelésként merült fel a Csehszlovákiát és az új szerb-horvátszlovén államalakulatot összekötő „szláv korridor” gondolata, amelyet csak Nyugat-Magyarország megcsonkítása árán lehetett volna kivitelezni, az ún. nyugat-magyarországi felkelés megszervezésével Héjjas Iván és egyik alvezére, FKM számára ismét kedvező alkalom kínálkozott a cselekvésre. E célból 1921 nyarán mintegy 120 Kecskemét környéki harcedzett önkéntessel „ellátogattak” a pánszláv igények által közvetlenül fenyegetett területekre. Először is fegyvert kellett szerezniük. A megoldás kulcsa ismét csak FKM kezében volt, aki néhány fős egységével ötszörös túlerőt leküzdve, emberveszteség nélkül elfoglalta és kiürítette Közép-Ausztria legnagyobb (fürstenfeldi) fegyverraktárát. Ezáltal a Rongyos Gárda átesett a tûzkeresztségen, és a következő hónapokban sorra nyerte meg az osztrákok (és csehek) elleni csetepatékat, nem egyszer számottevő osztrák területet megszállva. A benesi elképzelés végül is lekerült a napirendről, mindenekelőtt a Rongyos Gárda harci sikerei következtében, amelyek ugyanakkor kedvező lélektani feltételeket teremtettek a magyarok számára az október 11-13-i velencei tárgyalásokhoz is, ahol megegyezést született a Sopron és környéke hovatartozásáról tartandó decemberi népszavazásról.
Summa summarum kijelenthető, hogy Magyarország a felkelés három vezérének, jelesül Héjjas Ivánnak, Prónay Pálnak és nem utolsó sorban Francia Kiss Mihálynak köszönheti Sopron és nyolc környező község megmaradását, akik egyébként nemcsak a népszavazás manu militari kikényszerítésében, hanem az ország számára előnyös népakarat „megszervezésében” is elévülhetetlen érdemeket szereztek. Tudni kell azt is, hogy a bolsevikok, a románok, az osztrákok és a csehek elleni honvédő harcaikat lényegében a saját vagyonukból finanszírozták, többen közülük jelzáloggal terhelték meg e célból birtokaikat. A neki felajánlott vitézi címet maga FKM pedig azzal hárította el, hogy a címmel járó földbirtokra másnak nagyobb szüksége lehet.
A soproni kérdés rendezése után a Nemzeti Hadsereg felderítőjeként teljesített szolgálatot, majd 1924-ben leszerelt, feleségül vette a tekintélyes kecskeméti családból származó Zombory Karolint, akitől két leánya született, és a következő másfél évtizedet gazdálkodással töltötte. 1938 őszén azonban Héjjas Iván hívó szavára 26 válogatott bajtársával Észak-Magyarországra ment, hogy részt vegyen a bécsi békefolyamat támogatására és felvidéki területek viszszacsatolására szervezett Ruszinszkói (Csehszlovákia) gerilla-akciókban. Felelősségteljes hozzáállását mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a Rongyos Gárda „reaktiválására” ugyan sokkal többen jelentkeztek, ő azonban csak azokat vette maga mellé, akiknek harcképességéhez és gerillaalkalmasságához nem fért kétség, és akiknek megfogadta, hogy mindegyiküket élve hozza vissza. Szavát ez alkalommal is maradéktalanul betartotta. Az Észak-Erdélyi bevonulás után szerepet vállalt a rendfenntartó erők megszervezésében, kora miatt azonban a második világháborúban már nem harcolt.
1944 késő őszén családjával nyugat felé vette útját, betegeskedő felesége kívánságára azonban a következő évben visszatértek Kecskemét környékére. A kommunisták újbóli hatalomra kerülése után FKM kénytelen volt „illegalitásba” vonulni. Egy izsáki katolikus pap segítségével nevet változtatott, mezőgazdasági munkásként, dinnyecsőszként éldegélt a pusztaságban, jobbára egyedül, lakhelyét sûrûn váltogatva, a családjával való kapcsolatát a minimálisra korlátozva. (A megtorlástól való félelmükben lányai is megváltoztatták személyazonosságukat.) A környékbeliek közül sokan tudták, hogy a Kovács József álnév alatt valójában ki rejtőzik, de nem adták fel. Tizenkét évig élt rejtőzködve, állandó készültségben és fenyegetettségben. Az 1956-os népfelkelés idején óvatossága csökkent, előjött rejtekhelyéről. Végül bejelentés alapján 1957. március 8-án a Bodakút külterületén levő csőszkunyhójában rajtaütöttek a hetven évesen is kiváló fizikai és szellemi állapotban lévő idős hadfin. Arra sem maradt ideje, hogy a párnája alatt csőre töltve tartott fegyverét használja.
Mondani sem kell, hogy a kádári konszolidáció propaganda- és terrorgépezetének kapóra jött a legendás „fehérterrorista” elfogása, akinek koncepciós perével két legyet szándékoztak ütni egy csapásra: egyrészt a Tanácsköztársaság bukása utáni rendteremtésben játszott szerepéért akartak példás bosszút állni, másrészt „összekötő kapocsként” beállított személyén keresztül a Horthy-rendszer és az ’56-os események közötti állítólagos szellemi rokonságot igyekeztek demonstrálni. A korabeli filmhíradó rögzítette FKM vallomását, miszerint „katona voltam, parancsot teljesítettem és senkit saját kezûleg ki nem végeztem”. Ennek ellenére a bírósági eljárásban közvetlen bizonyítékok nélkül tömeggyilkossá nyilvánították és halálra ítélték.
Jellemző módon kirendelt védője bizonyítási eljárásra vonatkozó indítványát a bíróság elnöke azzal söpörte le az asztalról, hogy a „bizonyítékok elenyésztek”. A még élő visszaemlékezők elmondása szerint FKM mindvégig fegyelmezett katonaként, rezzenéstelen arccal, sztoikus nyugalommal viselkedett a bírósági komédia során. Noha ügyvédje felmentését kérte (merészségéért utóbb eltanácsolták a pályáról), a Legfelsőbb Bíróság Népbírósági Tanácsa 1957. augusztus 9-én kötél általi halálra ítélte, és az ítéletet négy nappal később végrehajtották. Földi maradványait a 301-es parcella őrzi.
A hősiesség, hazafiasság és nemzethûség szimbólumának tekinthető Francia Kiss Mihálynak tudomásunk szerint mindeddig csupán a Hûség Városa, Sopron ismerte el az érdemeit azzal, hogy a Rongyos Gárda nyugat-magyarországi hőstetteinek szentelt 2001-es emlékmû avatásakor (Héjjas Iván, mint vezető mellett) név szerint is megemlítették őt a három alvezér között.
Lányai édesapjuk rehabilitálása érdekében 1994-ben felülvizsgálati indítványt nyújtottak be a Legfelsőbb Bírósághoz, amely azonban elutasította azt, továbbra is fenntartva az 1957-es gyalázatos ítélet hatályát. „Tetszettek volna forradalmat csinálni”, mondta valamikor akkortájt a rendszerváltás elszabotálásának egyik főkolomposa. Talán még ma sem lenne késő. Csupán néhány ezer FKM kellene hozzá.
|
|
|
|
|
|
A példája adott… Élete és mártírhalála azt igazolja, hogy a nemzeti önvédelem során „az erő útja” nem mellőzhető.
Ebben a harcban (bármelyik oldalon) ártatlanok is áldozatul eshettek, a végén pedig mindig a győztesek ítélnek (kényük-kedvük szerint)! Ennek lett mártírhőse FKM. ő az életével bizonyította gróf Széchenyi István szavait: „Jó-magyarnak lenni nehéz, de nem lehetetlen.”
