Kövess minket 
-on és 
-en!
„Amerika gengszterei egyszerre repülőtisztek lettek... A cél gyilkolni, rombolni, pusztítani, aztán haza Amerikába, ahol már vár a viszki, a görl, és a vérdíj”, írta a Magyar Szó a főváros bombázási szezonjának kezdő hónapjában.
Ha a magyar főváros második világháborús veszteségei és áldozatai kerülnek szóba, a Dunába omló hidak, a romos Várnegyed és a törmelékké vált háztömbök látképe sejlik fel. Valóban, a Hitler által a Duna gyöngyszemének tartott Budapest 1944 novemberétől történelmének egyik legpusztítóbb időszakát élte át.
A háború pedig már hamarabb elérte a magyar fővárost, mégpedig a levegőből. A szövetséges gépek 1944 áprilisától rendszeresen bombázták „Európa szívét”, miközben a magyar légvédelem és légoltalom hősies küzdelmet folytatott a kioltott életek és vagyonkárok mérsékléséért.
A főváros bombázása Pesthidegkút felől nézve
Légiháború háború nélkül?
Mikor Magyarország még nem volt hadviselő fél, a budapestiek napját váratlan légiriadó zavarta meg. 1941. április 6-án, a Jugoszlávia elleni német offenzíva megindulásával párhuzamosan a jugoszláv légierő hajtott végre bevetéseket (többek között) Magyarország felett, így a jugoszláv gépek közeledtére 18:00-kor megszólalt a sziréna. A legfeljebb „presztízsértékkel” bíró berepülést követően több mint egy évig nem volt félnivalójuk a budapestieknek, már ami a légitámadásokat illeti.
1942 szeptemberére Sztálin közép-európai fő- és nagyvárosok ellen tervezett megtorló jellegű légitámadásokat - annak ellenére, hogy birodalma erejét igencsak lekötötte a német gőzhenger megállítása. Szeptember 5-ére virradó éjszaka szovjet bombázók jelentek meg az éjszakai életét élő Budapest fölött, amely kivilágítva könnyű célpontot nyújtott. A bombák rendszertelenül hullottak különböző városrészekre, így a Rózsadombra is. Az öt nap múlva megismételt támadás eredményeképpen elrendelték a (háború elején rövid idő után feloldott) éjszakai elsötétítést az egész országban és megkezdte állandó működését a légoltalmi szolgálat.
A háború előrehaladtával felvetődött, hogy nyilvánítsák Budapestet nyílt várossá. Ez háborús időkben azt jelenti, hogy hadászatilag „magára hagyják” védői a várost, kitelepítik a katonailag fontos létesítményeit, cserébe pedig elvárják, hogy az ellenség ne bombázza, ne ostromolja azt. Ilyen esetekben a város elfoglalása egyszerű bevonulással történt. Ez ugyan az adott város gyors elvesztésével járt, de megmentette a pusztítástól polgáraival együtt.
A második világháború során számos város kerülte így el a devasztációt: Brüsszel, Oslo, Párizs (1940), Belgrád, Penang vagy éppen Manila (1941), de a Kállay-kormány kérése feltehetően Róma példája nyomán született meg 1943 augusztusában. Az amerikai titkosszolgálat azonban elutasította a magyar indítványt - ehelyett magyarországi célpontokat gyűjtve megkezdték a légi felderítést. Budapestre vészterhes idők vártak.
|
|
|
|
|
|
Barlangba menekülő nehézipar
1944. április 3-án köszöntött be az égi háború időszaka Budapesten. Innentől több mint fél éven keresztül heti rendszerességgel érte bombatámadás a várost. A kezdőnapon több száz bombázó által kieresztett töltetek érték Ferencvárost és Csepelt, ezernél is több halálos áldozatot okozva a meglepett fővárosnak.
A Soroksári úti rendező pályaudvar bombázása (Fortepan)
A Honvédelmi Minisztérium kihasználta, hogy április 7-11-ig a rossz időjárás megakadályozta az ellenséges berepüléseket: átalános kiürítést hajtottak végre, ami nem vonatkozott a közlekedéshálózati-, pénzügyi-, egészségügyi dolgozókra, tűzoltókra, az élelmiszerellátásban tevékenykedőkre, kisiparosokra, a temetkezési alkalmazottakra és természetesen a légoltalmi szolgálatosokra. Az evakuációnak köszönhetően 2-300 ezer lakos hagyta el a várost, ami Budapest lakosságának nagyjából egyötöde volt.
A bombázásokra már „készen álló” fővárost április 12-én 64 brit Wellington bombázó szórta meg 80 tonnányi bombával. A bombaszőnyeget a britek általában pontatlanabbul dobták le, mint amerikai szövetségeseik, így a csepeli Fantó olajfinomító és a ferencvárosi pályaudvar mellett rengeteg bomba hullott a IX., X. kerületekre és a Csepelhez hasonlóan akkor még szintén önálló település Kispeste és Pesterzsébetre is. A szövetséges munkamegosztásnak megfelelően még éjjel amerikai bombázók váltották a briteket.
Májusban már a csepeli olajipari góc, annak kikötői és a Horthy-ligeti Dunai Repülőgépgyár Rt. került a kiemelt célpontok közé. Utóbbit, melyet a Weiss Manfréd nehézipari konszern az állammal közösen alapított, rombolóbombákkal igyekeztek a földdel egyenlővé tenni. A vezetőség ekkor döntött úgy, hogy a budatétényi barlangrendszerbe költözteti a repülőgépmotor-gyártó részlegét.
A Weiss Manfréd Acél- és Fémművek bombázása Budaörs felől nézve (Fortepan)
A Weiss Manfréd üzemekre a honvédelem a 206. honi légvédelmi tüzérosztály I. ütegét telepítette, Csepelt pedig az 5/3-as vadászrepülő-század védte - természetesen egész Magyarországon Budapest volt ellátva a legjobb légvédelemmel és ún. „légópince” hálózattal. Óvóhelyek építésére az állam kötelezte a főváros környéki gyárakat, ami hatalmas összegeket emésztett fel, de azt a vállalatok leírhatták adójukból.
A csepeli gyárak fontos szerepet játszottak a Magyar Királyi Honvédség és a Wehrmacht hadianyag-ellátásában, de még nagyobb szerepet tulajdonítottak a támadók az olajfinomítóknak és a petróleumkikötőnek is, ahol a németek számára oly fontos román olajat is tárolták. A kőolajat leginkább gyújtóbombákkal szórták, melyek általában félórás késleltetésre voltak beállítva, robbanásuk után lángba borítva a tartályokat.
|
|
|
|
|
|
A fekete füstfelhő Budapest minden pontjáról látszott, sőt egy ízben 60 kilométeres távolságból is látni vélték. Májusban már előfordult, hogy 600 amerikai gép, zömükben Boeing B-17-esek, más néven Repülő Erődök („Flying Fortress”) motorjai zúgtak a székesfőváros felett.
A budai Vár, háttérben a Bazilika (Fortepan)
Bombákkal teli nyár
1944 nyara a sorozatos bombázások jegyében telt nemcsak Budapesten, de szerte az országban. Június 2-án, amikor átfogó, a legtöbb áldozattal járó támadás érte Magyarországot, Budapestet oly szívósan védték, hogy bár a főváros megmenekült a pusztítástól, a vidékre védtelenül hullottak a bombák. A légvédelem mellett a 101. „Puma” vadászrepülő osztály hősiesen vette ki a részét a számbeli és technikai fölényben küzdő amerikai és brit légirővel. Június 30-án például 400 bombázót szórtak szét, amelyek Bécs és Budapest fölött akarták kioldani bombaterhüket.
Az esetek többségében a légi fölény számszerűleg is megmutatkozott. Július 2-án 717 Liberator és Flying Fortress 180 Mustang vadászgép kíséretében támadta a fővárost, amelyekből mindössze 50-et sikerült lelőnie a légvédelemnek és a Pumáknak. Annak ellenére, hogy ez viszonylagos siker volt a légi győzelmek tekintetében, a szőnyegbombázást nem tudta megállítani. A szőnyegbombázást (nevét a sajtó onnan adta, hogy a bombák egy legördülő szőnyeghez hasonlóan értek földet) 27-én a 15. amerikai légi hadsereg 800 gépe ismételte meg tíz hullámban; veszteségük ezúttal 29 gépre rúgott.
1944. augusztus végére az ipari termelés akadályozása és az infrastruktúra lerombolásán túl az ellenséges légitámadások deklarált célja Magyarország „kibombázása” volt a háborúból (Légi háború Magyarország felett). Ezzel az augusztus 23-25-i román kiugrás, majd átállás példájának követésére akarták ezzel rákényszeríteni a magyar vezetést. Emellett a közelgő ostromot jelezte, hogy a már hazánk területére lépett Vörös Hadsereg bombázta a ferihegyi repülőteret is.
Új-Lipótváros, mögötte a lángoló Angyalföld az ipartelep szőnyegbombázása után, Buda felől nézve (Fortepan)
1944 augusztusában a US Army vezérkara elutasította a Budapest politikai célú bombázására irányuló tervet, amely a hidak és az államirányítás pusztításával járva totális adminisztrációs zűrzavart okozott volna. Ehelyett inkább az átállásra kívánták sarkallni a politikai vezetést, a fentinél szerényebb eszközökkel.
Szeptember 17-én élte meg Budapest a leghosszabb légiriadót: 3 óra 49 percen át szólt a sziréna a déli órákban, amíg a kikötőket és az olajfinomítókat célzó pilóták az elcsúszó bombaszőnyeg révén ismét tetemes károkat okoztak a városnak. Másnap amerikai rombolóbombák pusztították a vasúti hidakat, vasúti aluljárókat és a Kopaszi gátat is, de a (mai) Petőfi-híd pesti lábától délre fekvő Hungária Gőzmalom is súlyos veszteségeket szenvedett. Az amerikaiakat aznap 200 szovjet bombázó követte. Szeptember 19-én érte a 25. légitámadás Budapestet. Akkorra már az ejtőernyőre erősített szovjet világítóbombák, (amit a köznép csak „Sztálin-gyertya” névvel illetett) is megszokott éjszakai látványosságok voltak.
A szovjetek közeledtével a német uralom alatt álló, immár nyilas országban szó sem lehetett a város - ha már nyílt várossá nyilvánítással nem, csak feladás révén való - megóvásáról. 1944 októberére a nyugati légierők már csak a Dunántúlt bombázták, nem avatkoztak be a közvetlen szovjet harci zónákba. A magyar légierő „amerikai szezon”-nak nevezett időszaka is véget ért: november 7. után már csak a Vörös Hadsereg ellen teljesítettek bevetést.
Robbanó játékbabák?
1944 tavaszától kezdtek el szerte az országban rémisztő hírek terjedni a szövetséges bombázások egy különös módjáról. Ezek szerint amerikai és brit bombázók játékbabákat, töltőtollakat és cipőkrémes dobozokat, pontosabban azoknak álcázott bombákat dobtak le a települések utcáira, hogy azok mit sem sejtő járókelők, nem egy esetben gyerekek kezében robbanjanak fel. Valószínűleg ezek az ellenséges titkosszolgálatok akciói voltak, de ezt, ahogy magát az akciót sem lehet se pro, se kontra bizonyítani, mert már a háborúban megsemmisült a klinikai kórlapok zöme.
|
|
|
|
|
|
A megbilincselt nemzetvezető a budai Duna-parton, a megsemmisült Lánchíd közelében áll
A bombázások nem okoztak a főváros és környéke iparában katasztrófális károkat. Bár a csepeli Fantó olajfinomító és az újpesti Wolfner bőrgyár teljesen tönkrement, a többi 1944 szeptemberéig termelt - ha nem is teljes kapacitással. Budapest vasúti közlekedését is maximum néhány napra sikerült blokkolni, bár a német hadigépezetnek - Oláh András Pál találó szavaival élve - éppen elvesztegetni való időből volt a legkevesebb.
A polgári veszteségeket 1946-ban Sneyder Árpád statisztikus kísérelte meg felmérni, aki arra az eredményre jutott, hogy az ostromot megelőzően 6500 civil vesztette életét a bombatámadásokban, amelyben nincsenek benne a sérülésekben később meghaltak száma. Érezhető volt a lakosság lelkierejének csökkenése is: 1944 áprilisától fél éven át havonta 11%-kal az idegrendszeri betegségekben szenvedők, 22%-kal a szívbetegségben elhunytak száma nőtt, és havonta 15%-kal többen követtek el öngyilkosságot. Ugyanakkor a szakirodalom megjegyzi, hogy a lakosság morális meggyengülése nem a bombázásokra, hanem a front közeledtére, a román átállásra és az egyre kilátástalanabb háborús helyzetre vezethető vissza.
