Kövess minket 
-on és 
-en!
Mind a mai napig nem tudjuk pontosan, hogy a németek a II. világháború idején meddig jutottak az atombomba-készítés műveletében.
Egyes szemtanúk különleges erejű villanásokról és „hasadóbombákról” számoltak be 1944 őszén és 1945 tavaszán német területeken, egy titkosítás alól feloldott amerikai dokumentumokból azonban érdekes titkosszolgálati jelentések és szövetséges elemzések derülnek ki.
Gombafelhő 1944 októberében
A Washingtoni nemzeti Levéltárban az APO 696 jelű elemző dokumentumok arra engednek következtetni, hogy a nemzetiszocialista Nagynémet Birodalom közel állt ahhoz, hogy még a háború vége előtt sikeresen tesztelhessen egy atombombát. Az akta 1944 és 1947 között készült, és számos tudós keze nyomát viselte, akik a német atombomba-kutatás lehetőségeit, fejlesztéseit, esetleges előállítását és még esetlegesebb gyakorlati alkalmazását vették górcső alá. A jelentés előkészítéséhez számos brit és amerikai hírszerző tevékenységére volt szükség. A beszámolók többsége megerősítette, hogy a németeknek nem volt annyi idejük, hogy végső áttörést érjenek el a kutatások során, ám 1944 végére már a kezükben volt egy kezdetleges robbanófej.
Állítólag egy német tesztpilótától, bizonyos Hans Zinssertől kaptak először információt, amely szerint Lübeck mellett, Ludwigslust (Mecklenburg-Elő-Pomeránia) közelében az égen egy gombafelhő emelkedett a magasba 1944 októberében. „A gomba alakú felhő mintegy 7 ezer méter magasan állt anélkül, hogy bármilyen látható kapcsolata lett volna a robbanás helyével. Az erős elektromos zavarok lehetetlenné tették a rádiókommunikációt” – szólt a közlés.
Becslése szerint közel tíz kilométer széles lehetett a gombafelhő, amelynek a közelében erős lökéshullámok nehezítették a repülést. Egy órával később egy másik pilóta hasonló jelenségről számolt be szintén Ludwigslust közelében. A szakértők szerint talán ugyanarról (vagy időben közeli) eseményről lehet szó, amelyről a majd később említendő (Mussolini által a német csodafegyver tesztelésének megtekintésére küldött) Luigi Romersa olasz tudósító is nyilatkozott. A dokumentumokban szereplő kutatók jelentése végül abban állapodott meg, hogy a nukleáris robbanást kiváltó láncreakció hiányzott a német kísérletből, ám egyikük sem tudott magyarázatot adni, hogy pontosan mi történt Ludwigslust mellett 1944 őszén.
Formálódó tudósgárda
1939 áprilisában a német birodalmi hadügyminisztériumba levél érkezett a hamburgi egyetemtől, amelynek előadói jelezték egy olyan robbanóanyag előállításának lehetőségét, amelynek pusztító ereje sokszorosa a hagyományos robbanóanyagénak. Ennek nyomán az ügy kezelésére létrejött a német „Urán Társaság” („Uranverein”), míg a koordinációs tudományos központ az akadémiai szerepet betöltő berlini Vilmos Császár Fizikai Intézet (Kaiser-Wilhelm-Institut für Physik) lett. Az intézet vezetését a 30-as években Werner Heisenberg, a kvantummechanika megalapítója, a háborús Németország nukleárisenergia-programjának vezetője vette át, aki megkapta a hamburgi, a lipcsei és a heidelbergi egyetem legjobb atomfizikusait.
A tudósgárda és az ipari háttér megvolt, kellett még tíz tonna fémes urán és öt tonna nehézvíz, mint láncreakció-moderátor. Az uránt cseh területekről és Belgiumból szerezték be, ám nehézvizet akkoriban csak Norvégiában állítottak elő, ahová a Wehrmacht 1940 áprilisában tört be. A nehézvíz előállítója Oslótól mintegy 180 kilométerre nyugatra a Norsk-Hydro társaság vemorki (Rjukan mellett) üzemegysége volt. (A nehézvíz deutériumoxid, atomreaktorokban neutronfékező anyagként használják. A vízbontó-üzemekben 5-7 ezer liter közönséges vízből nyerhető egy liter nehézvíz.) 1942 derekától a német felsővezetés már az atomfegyver megalkotásának konkrét határidőiben gondolkodott. Werner Heisenberg két-öt év alatt tartotta reálisnak a német atomarzenál megteremtését.
|
|
|
|
|
|
Igen közel járhattak hozzá
A szövetségesek gondosan tanulmányozták a fejleményeket, beleértve a Franciaországhoz, Csehszlovákiához és Norvégiához vezető szálakat, és arra jutottak, hogy ki kell iktatni a norvégiai „nehézvíz-forrást”. Több brit titkosszolgálati akció kudarca után az angolok hozzájárultak ahhoz, hogy a norvég ellenállási mozgalom hat kommandósa hajtsa végre a Norsk-Hydro meredek hegyoldalba épített objektumának felszámolását. Nekik 1943. február 27-én sikerült felrobbantaniuk a nehézvíztárolót, majd átszöktek Svédországba. A Gunnerside névre keresztelt akció sikere után elnyúlt az üzem helyreállítása és olyan őrizetet kapott, hogy újabb felszámolási akció már reménytelennek látszott. A norvég ellenállási mozgalom azonban minden nehézvizet szállító német tartályhajó indulásáról tájékoztatta az angolokat és a Királyi Légierő megtette a magáét. Ráadásul 140 B-17-es 1944 novemberében szőnyegbombázással teljesen letarolta a helyreállított norvégiai üzemet.
Nem látszott kizártnak, hogy a német atomfizikusok még találnak módot jelentősebb mennyiségű plutónium előállítására, például urán-grafit reaktor segítségével. A második világháború már-már végéhez közeledett, amikor német tudósok az SS felügyelete alatt, utolsó eszközeikkel megkíséreltek atombombát építeni. Bevetésének kellett volna az európai erők vereséget elhárítani, és a nemzetiszocialista vezetésben egyszerűen csak csodafegyverként emlegették. Ennek megfelelően 1944. októberében Rügenen és 1945 márciusában Türingiában atomfegyver-kísérleteket végeztek.
Luigi Romersa, az olasz Corriere della Sera egykori haditudósítójának beszámolója szerint a Hitlernél tett 1944. októberi látogatása után egy balti-tengeri szigetre repülhetett, ott pedig szemtanúja volt egy különleges erejű robbantásnak, villámfényt látott, különleges védőöltözékben tevékenykedő embereket, akik „hasadóbombáról” beszéltek. 1945 márciusában pedig egy szovjet forrás szerint (amelyet maga Sztálin is kézhez kapott) Türingiában két nagy erejű robbantást hajtottak végre, és „a magasba emelkedő bombák feltehetően 235-ös uránnal voltak töltve, erős radioaktív hatásuk volt”.
Érdekesség, hogy az 1945-ben Hirosimára és Nagaszakira ledobott atombombák kifejlesztésén mintegy 125 ezer ember, köztük hat későbbi Nobel-díjas dolgozott. Végül is a „Manhattan-terv” megvalósítási költsége mai áron elérné a 30-40 milliárd dollárt.
„A náci Németország maroknyi fizikussal és ennek az összegnek töredékével majdnem ugyanilyen eredményt ért el” – állapította meg Rainer Karlsch német történész még 2005-ben.
