Bosnyák Zoltán Harc c. folyóiratának korabeli anyagában is szerepelő alföldi régió lepusztulása miatt tolódtak el véglegesen Magyarország etnikai arányai, sőt, a folyamatos népességhiány oltárán vándorolt be hazánkba nagyobb számú cigányszaporulat is a hódoltságot követő időszakban.

Sem a magyar, sem a mindenkori politikai vezetés nem vonta le a megfelelő konzekvenciákat. A Budavárban történteket és kisebb atrocitásokat leszámítva a zsidóság teljességgel megúszta a török megszállók látogatását, sőt, az 1800-as évek második felétől – ahogy azt jól tudjuk – új hullámban érkeztek zsidó bevándorlók keletről.

De mégis mit keres egy 1944-es lapban, a háború kellős közepén egy ilyen írás? Egyszerű történeti mementó, érdekes olvasmány, vagy több ennél? A magyarországi zsidóság egy része – különösen igaz ez a nagyobb városok, főleg Budapest zsidó lakosságára – előszeretettel segítette a szovjet erőket, gyakran kémkedett nekik a főváros ostroma során is. Ez, a hivatalos történetírásban „jótékonyan elfeledett”, vagy inkább elfeledtetett információ pedig gyökeresen hasonlít az 1686-os ostrom körülményeire.

Budavár felszabadítása török–zsidó szipolyozóitól
Harc – A Zsidókérdést Kutató Magyar Intézet hivatalos lapja (1944)

A magyar nép közel másfél századon keresztül szenvedett török rabigában. Mint Kölcsey mondja: „Majd töröktől rabigát vállainkra vettünk.” A magyar Alföld serény, dolgos népe majd másfél századon át török pribékek és martalócok fosztogatásaitól sínylődött. Mindennapos volt a zsarolás és harácsolás. A török adórendszer szervezett rablás volt. A befészkelődött és hatalmaskodó törökök tömérdek magyar nőt, gyermeket és férfit rabszíjra fűzve hajszoltak a konstantinápolyi rabszolgavásárra. Egy részük a Balkán városainak sötét, senyvesztő műhelyeiben tűnt el. Más részük gályákra kerülve a tengerek hullámaiba temetkezett. Az Alföldön nem volt nyugta a magyarnak a töröktől. Mint Kölcsey mondá: „Bújt az üldözött, s felé kard nyúl barlangjában; szerte nézett s nem lelé honját e hazában”. A XVII. század 70-es éveiben már úgy látszott, az Alföldről eltűnik az utolsó magyar is.

Ahogy fogyatkozott, gyengült, ritkult a magyar, úgy szaporodott a zsidó. Török és zsidó jól megértette egymást a magyar szipolyozásában. A török nyílt erőszakkal, a zsidó csalással fosztogatta a magyart. A törökök által uralt hódoltsági területen olyan jó sorsa volt a zsidóságnak, hogy Nyugat-Európából és a Balkánról számosan települtek a török félhold oltalma alatt Magyarországba. A törökök a zsidónak védelmet, szabadságot, szabad üzleti tevékenységet biztosítottak. Ennek ellenében a zsidók odaadással szolgálták török uraikat és velük együtt, közös erővel szipolyozták a magyarságot. Még arra is gyakran vetemedtek, hogy magyar rabszolganőket potom áron megvásároltak, zsidó hitre térítették és fajgyalázó vágyaik kielégítésére használták őket. A XVII. század hetvenes éveiben mintegy ezren éltek Budán. Alig volt más, mint török és zsidó.

De 1686. június 17-én a budai törökökre és zsidókra végzetes idő virradt. A budai hegyekben a német – római császár fegyelmezett csapatai zárt rendben vonultak fel az ősi magyar székesfőváros felszabadítására. A felkelő nap sugaraiban mintegy 62 ezer német császári katona fegyvere csillogott. Lotharingiai Károly herceg fővezér parancsnoksága alatt Budát nyugatról félkörívben frank, sváb, szász, bajor és főleg brandenburgi csapatok vették körül. A parancsnokok között lovagolt a brandenburgi hadtestet vezető Schőnig János tábornok, Miksa Emánuel bajor választófejedelem, Bádeni Lajos őrgróf és a fiatal Savoyai Jenő herceg, aki az ostromban meg is sebesült. A német császári csapatokhoz csatlakozik mintegy 15.000 főnyi magyar katona, Pálffy János gróf, Serényi Károly és Petneházy Dávid, a két sebet kapott Pálffy Ferenc gróf és mások vezetése alatt. A 75 napig tartó kemény, véres ostromban együtt harcolnak frankok, svábok, szászok, bajorok, poroszok és magyarok. És egyre elszántabban együtt védekeznek törökök és zsidók. A budai zsidók már az ostrom tizedik napján feltűnést keltenek minden eszközt felhasználó várvédelmükkel.

Szeptember másodika, hétfő csendben, de nagy feszültségben telt el. Délután öt órakor Lotharingiai Károly herceg német császári fővezér parancsára felharsannak a harci kürtök és megindul a döntő roham. Hat óra előtt néhány perccel a 22 éves Pechmann Márton bajor alezredes parancsnoksága alatt egy kis csapatnak sikerül a védők vonalának áttörése és néhány perc múlva az ostromlók elözönlik a várak. A szétszórt törökök nagy része hősies védekezés közben halálát lelte. A várvédelemben eddig részt vett zsidók a zsinagógába menekültek. Ámde a vitéz brandenburgi porosz katonák ezredesüknek, Fritzschlernek hősi halálától megvérszomjasodva: mintegy ötszáz zsidót irgalmatlanul felkoncoltak, vagy a Dunába fullasztanak, a zsinagógában talált Tórákat pedig elégetik. Parancsnokuk közbelépésére csak 500 zsidó menti meg az életét – váltságdíjígéret ellenében. A fogságba jutott és Nikolsburgba szállított budai zsidók kiváltására Európa egész zsidósága 39 hét alatt összegyűjtötte a nagy váltságösszeget, de az életben maradt budai zsidók szétszóródtak a német városok gettóiba.

Mikor 1686. szeptember 2-án este a nap a Jánoshegy mögé bukott és vörösre festette a budai hegyek fölött az égen úszkáló bárányfelhőket, akkor Budavár már egyetlen lángtengerben úszott, melyben együtt hamvadt el a királyi palota s a budai zsidó gettó. A lángokban évszázados értékek is elenyésztek. Velük enyészett el a 145 éves török uralom is. És az Alföldre messzevilágító lángok fénye a magyar Alföld sokat szenvedett, megfogyatkozott, megritkult, meggyérült magyar népe számára biztonságos, új életlehetőségeket mutatott. A felszabadító német császári seregek október 23-án már Szegedet is elfoglalták és ezzel megindult a magyar Alföld újranépesedése. A másfél százados ugar feltörése és európai kultúrtájjá alakítása. Brandenburgi, frank, sváb, szász, bajor németek és magyarok elhullatott vére szabadította fel és szentelte meg e földet és magyar parasztok újabb évszázados munkaverejtéke tette újból termékennyé, gazdaggá és európaivá.