Kövess minket -on és -en!

Mióta világ a világ, politika és sport egymástól elválaszthatatlanok. Teljesen mindegy, hogy az ókori Róma, "panem et circenses"-re épülő, a plebset lekötni kívánó viadalokra, a szintén ókori görög olimpiákra, vagy éppen jelenkorunk jóval több sportágat felvonultató eseményeire gondolunk.

Ennek fényében törvényszerű, hogy az imént említett "kenyeret és cirkuszi játékokat" elv ugyanúgy megmaradt. A tömeget a modern, globális korunkban is szórakoztatni kell, no és persze lefoglalni, hogy addig se törje a fejét "mindenféle" társadalmi-gazdasági kérdéseken, vagy ha igen, akkor csakis irányított módon. Ebből kifolyólag egyéb, politikai jellegű üzenetek átadására és befogadására is alkalmas a sport, és bolond az a hatalom, amely nem aknázza ki a benne rejlő lehetőségeket. A labdarúgás elterjedése és robbanás szintű, töretlen népszerűsége miatt ebben a sportágban találkozhatunk leginkább a leírt jelenséggel, igaz, az Egyesült Államokra ez élből nem igaz.

Hosszasan ecsetelhetnénk, hogyan alakultak és alakulnak át a sporton keresztül közvetített politikai üzenetek, akár az egész XX. századon átívelve napjainkig, ám most ettől eltekintünk, és a konkrét témára fókuszálunk. Annyit viszont leszögezhetünk, hogy manapság a sportágakon keresztül is egyre inkább érezhető a liberális, progresszív diktatúra nyomása. Napjainkban sajnos csak súlyos büntetések árán, vagy egyáltalán nem lehet a focilelátókról üzenni "valami szépet" a zsidóknak, ellenben a "say no to racism" minden második hirdetőtáblán ott virít. Ez persze magát a sportokat körülölelő atmoszférát is egysíkúvá, nyomasztóvá teszi, főleg, ha – szintén népszerű sportágakban – olyan emberek (?) diktálják az iramot, mint Lewis Hamilton vagy LeBron James.

Vitán felül áll, hogy a négerek egyik fő kitörési pontja, érvényesülési lehetősége a sportban rejlik, anyagi és politikai értelemben egyaránt. Egy-egy népszerű sportág akár milliókat tud megmozgatni (a tengerentúlon különösen), a "fanok" pedig mindenféle kritikai érzék nélkül szívják magukba kedvencük minden mondatát, akik mindemellett soha nem látott pénzösszegekkel gyarapodnak. Ez az a pont, ahol már nem is a "sport politizál", hanem maga a sportoló (ez egyébként egy elsőre talán jelentéktelen, de nagyon is lényegi különbség). A kettős mérce persze itt is érvényben van. Csak az szólalhat meg, akinek "politikailag korrekt" véleménye hozzásimul az adott politikai kurzushoz, a többieknek kuss van. Aki ettől eltér, azt háttérbe szorítják, eltiltják, kirúgják, megalázzák. A gyáva lelkületű egyéneket ezzel simán meg is lehet törni, még akkor is, ha (már) nem konkrét sportolóról, hanem "sportban dolgozóról" van szó. Emlékezzünk csak a fideszes holdudvar által az egekig magasztalt Petry Zsoltra, aki valójában beteges megfelelési kényszerben szenved, és mindent lehet rá mondani, csak azt nem, hogy egy kicsit is hős lenne. De, hogy pozitív példát is hozhassunk, a Forma-1-es versenyző, finn származású Kimi Räikkönen többször tört már borsot Hamilton orra alá az óriási ellenszél ellenére is.

Visszatérve tehát a néger sportolókhoz, a rivaldafény és a politikai áramlat sajátos egyvelegének köszönhetően olyan szintű és súlyú figyelmet kapnak politikai kérdésekben is, amelyet közel sem érdemelnek meg. Lewis Hamiltonnak nem kellett ranglétrát másznia, rögtön a Mercedes ülésébe pottyant (így könnyű volt megelőzni vb-címek terén az addigi csúcstartó Michael Schumachert, aki – ha jól emlékszem – egy Jordan volánja mögött kezdte meg a pályafutását, amely csapat közel sem tartozott az élmezőnyhöz), LeBron-t pedig már látszólag sem az esze röpítette oda, ahová. Ennek ellenére a népszerűség és tegyük hozzá, hogy a korábban soha nem látott lehetőségekkel kecsegtető közösségi média annyira felerősíti a hangjukat, amely eddig elképzelhetetlen lett volna. Jó esetben a sportoló egy "nemzeti ikon", aki büszkeséget hoz hazája számára, de társadalmi kérdésekben nem nyilvánul meg, de legalábbis nem napi szinten. Alanyainknál viszont ez pont fordítva van. Társadalmi-politikai megmondóemberek lettek, majd csak azután sportolók. Ráadásul abból is a legrosszabb fajta, hiszen mind LeBron, mind pedig Hamilton a BLM előretolt helyőrségének számít, akik rendszeres jelleggel végeznek agymosást követőiken (is). Hamiltont úgy hiszem, hogy a Heti progresszió rovatnak köszönhetően már egyáltalán nem kell bemutatni, LeBron pedig olyan szinten uszít a fehérek ellen, hogy szebb korokban már a sportolástól is rég eltiltották volna. Utóbbi kijelentése ugyan még felélesztett némi ellenállást, megnyilvánulását pedig rendőri szakszervezet is elítélte, de, hogy idáig jutott a fehér civilizáció, már önmagában aggályos.

A politikai tér teljes átrendezőse, a progresszív diktatúra és a közösségi média tehát olyan hangokat ébreszt fel és tol előtérbe, amelyek korábban meg sem szólalhattak. Így gyártanak egy néger kosarasból politikai szereplőt, vagy egy autóversenyzőből nettó fehérellenes paprikajancsit. Egyszerűbben szólva, LeBron inkább a pontokat dobálja – ha már muszáj szerepelnie – és ne a közbiztonsággal foglalkozzon, főleg nem így. Vagy menjen vissza Afrikába, és ott okoskodjon. Jobb lenne mindenkinek.

Kövess minket -on és -en!

Az első világháborút követő nemzetközi megszorítások nem kedveztek, sőt hatalmas hátrányt jelentettek a magyar harckocsizás kialakulásának és fejlődésének.

Volt idő, amikor az egyesített Európát úgy mutatták be, mint egy versenyképes bástyát az Egyesült Államokkal szemben, mint egy olyan szupranacionális szervezetet, amely megfelelő kritikus tömeggel rendelkezik ahhoz, hogy érvényesíteni tudja magát a nemzetközi színtéren.

„Nyi sagju nazad!” (Egy lépést se hátra!) – így szólt a hírhedt 227-es számú parancs leghíresebb mondata, amit 1942. július 28-án adott ki a főtiszteknek Sztálin.

A második világháború minden karácsonya szomorú volt, azonban 1944 decembere kimondottan komoly megpróbáltatásokat jelentett a budapestiek számára.

Rövid idő múltán ötödik évtizedébe lép a forrongó, nyugtalan XX. század, s ki tudná előre, hogy mit hoznak a gyötrődő emberiség számára a negyvenes évek?

A német nacionalista zenekar, a Landser, korábban betiltott dala, a „Wacht an der Spree” kapcsán megint komoly hisztériát robbant ki Bajorországban.

1933 az egykori Szovjetunió történelmének talán legsötétebb éve volt (pedig elég erős a mezőny ebben a versenyben).

Joszif Visszarionovics Sztálin (1878-1953) kegyetlen diktátorként a világtörténelem egyik leghírhedtebb vezetője volt, aki személyi kultuszt épített ki maga körül, és milliókat küldött Gulag kényszermunkatáborokba.

Óriási a szakadék azok között, akik politikai érdekeikhez mérten cserélgetik eszméiket - legyenek liberálisok vagy bolsevikok -, és azok között, akik, mint a nacionalisták, különösen az Arany Hajnal tagjai, hűek maradnak meggyőződéseikhez, olvasható a görög Arany Hajnal honlapján.

Egy 29 éves ontariói nemzetiszocialista, Matthew Althorpe, csütörtökön állt bíróság elé Torontó belvárosában, ahol három „terrorcselekmény” elkövetését ismerte be. A vádak szerint a férfi az Atomwaffen Division nemzetiszocialista csoport aktív tagja volt.

Egy berlini kórházban elhunyt Horst Mahler, a Vörös Hadsereg Frakció (másik nevén Baader–Meinhof-csoport) alapítója, aki később nemzetiszocialistává vált, és holokauszttagadás miatt többször elítélték – 89 éves volt.

Az Amerikai Egyesült Államokban működő fehér fajvédő szervezet, a Ku Klux Klán története több szakaszra osztható, és tulajdonképpen minden időszakban aktívan szerepelnek benne a nők is.

Körülbelül 30–40 ember gyűlt össze a Niedermüller Péter által meghirdetett tüntetésre a Nordic Sun Pub előtt kedd délután. 

Október elején újabb botrány kavarta fel az amerikai konzervatív médiát. Candace Owens nyilvánosságra hozott egy üzenetváltást, amelyet állítása szerint Charlie Kirkkel folytatott két nappal halála előtt.

A CIA dokumentumaiból kiderül, hogy ügynökök 10 évig keresték Adolf Hitlert Dél-Amerikában, miközben Argentína arra készül, hogy feloldja a titkosítás alól a második világháború végén az országba menekült németekről szóló kormányzati aktákat.