Kövess minket -on és -en!

Mióta világ a világ, politika és sport egymástól elválaszthatatlanok. Teljesen mindegy, hogy az ókori Róma, "panem et circenses"-re épülő, a plebset lekötni kívánó viadalokra, a szintén ókori görög olimpiákra, vagy éppen jelenkorunk jóval több sportágat felvonultató eseményeire gondolunk.

Ennek fényében törvényszerű, hogy az imént említett "kenyeret és cirkuszi játékokat" elv ugyanúgy megmaradt. A tömeget a modern, globális korunkban is szórakoztatni kell, no és persze lefoglalni, hogy addig se törje a fejét "mindenféle" társadalmi-gazdasági kérdéseken, vagy ha igen, akkor csakis irányított módon. Ebből kifolyólag egyéb, politikai jellegű üzenetek átadására és befogadására is alkalmas a sport, és bolond az a hatalom, amely nem aknázza ki a benne rejlő lehetőségeket. A labdarúgás elterjedése és robbanás szintű, töretlen népszerűsége miatt ebben a sportágban találkozhatunk leginkább a leírt jelenséggel, igaz, az Egyesült Államokra ez élből nem igaz.

Hosszasan ecsetelhetnénk, hogyan alakultak és alakulnak át a sporton keresztül közvetített politikai üzenetek, akár az egész XX. századon átívelve napjainkig, ám most ettől eltekintünk, és a konkrét témára fókuszálunk. Annyit viszont leszögezhetünk, hogy manapság a sportágakon keresztül is egyre inkább érezhető a liberális, progresszív diktatúra nyomása. Napjainkban sajnos csak súlyos büntetések árán, vagy egyáltalán nem lehet a focilelátókról üzenni "valami szépet" a zsidóknak, ellenben a "say no to racism" minden második hirdetőtáblán ott virít. Ez persze magát a sportokat körülölelő atmoszférát is egysíkúvá, nyomasztóvá teszi, főleg, ha – szintén népszerű sportágakban – olyan emberek (?) diktálják az iramot, mint Lewis Hamilton vagy LeBron James.

Vitán felül áll, hogy a négerek egyik fő kitörési pontja, érvényesülési lehetősége a sportban rejlik, anyagi és politikai értelemben egyaránt. Egy-egy népszerű sportág akár milliókat tud megmozgatni (a tengerentúlon különösen), a "fanok" pedig mindenféle kritikai érzék nélkül szívják magukba kedvencük minden mondatát, akik mindemellett soha nem látott pénzösszegekkel gyarapodnak. Ez az a pont, ahol már nem is a "sport politizál", hanem maga a sportoló (ez egyébként egy elsőre talán jelentéktelen, de nagyon is lényegi különbség). A kettős mérce persze itt is érvényben van. Csak az szólalhat meg, akinek "politikailag korrekt" véleménye hozzásimul az adott politikai kurzushoz, a többieknek kuss van. Aki ettől eltér, azt háttérbe szorítják, eltiltják, kirúgják, megalázzák. A gyáva lelkületű egyéneket ezzel simán meg is lehet törni, még akkor is, ha (már) nem konkrét sportolóról, hanem "sportban dolgozóról" van szó. Emlékezzünk csak a fideszes holdudvar által az egekig magasztalt Petry Zsoltra, aki valójában beteges megfelelési kényszerben szenved, és mindent lehet rá mondani, csak azt nem, hogy egy kicsit is hős lenne. De, hogy pozitív példát is hozhassunk, a Forma-1-es versenyző, finn származású Kimi Räikkönen többször tört már borsot Hamilton orra alá az óriási ellenszél ellenére is.

Visszatérve tehát a néger sportolókhoz, a rivaldafény és a politikai áramlat sajátos egyvelegének köszönhetően olyan szintű és súlyú figyelmet kapnak politikai kérdésekben is, amelyet közel sem érdemelnek meg. Lewis Hamiltonnak nem kellett ranglétrát másznia, rögtön a Mercedes ülésébe pottyant (így könnyű volt megelőzni vb-címek terén az addigi csúcstartó Michael Schumachert, aki – ha jól emlékszem – egy Jordan volánja mögött kezdte meg a pályafutását, amely csapat közel sem tartozott az élmezőnyhöz), LeBron-t pedig már látszólag sem az esze röpítette oda, ahová. Ennek ellenére a népszerűség és tegyük hozzá, hogy a korábban soha nem látott lehetőségekkel kecsegtető közösségi média annyira felerősíti a hangjukat, amely eddig elképzelhetetlen lett volna. Jó esetben a sportoló egy "nemzeti ikon", aki büszkeséget hoz hazája számára, de társadalmi kérdésekben nem nyilvánul meg, de legalábbis nem napi szinten. Alanyainknál viszont ez pont fordítva van. Társadalmi-politikai megmondóemberek lettek, majd csak azután sportolók. Ráadásul abból is a legrosszabb fajta, hiszen mind LeBron, mind pedig Hamilton a BLM előretolt helyőrségének számít, akik rendszeres jelleggel végeznek agymosást követőiken (is). Hamiltont úgy hiszem, hogy a Heti progresszió rovatnak köszönhetően már egyáltalán nem kell bemutatni, LeBron pedig olyan szinten uszít a fehérek ellen, hogy szebb korokban már a sportolástól is rég eltiltották volna. Utóbbi kijelentése ugyan még felélesztett némi ellenállást, megnyilvánulását pedig rendőri szakszervezet is elítélte, de, hogy idáig jutott a fehér civilizáció, már önmagában aggályos.

A politikai tér teljes átrendezőse, a progresszív diktatúra és a közösségi média tehát olyan hangokat ébreszt fel és tol előtérbe, amelyek korábban meg sem szólalhattak. Így gyártanak egy néger kosarasból politikai szereplőt, vagy egy autóversenyzőből nettó fehérellenes paprikajancsit. Egyszerűbben szólva, LeBron inkább a pontokat dobálja – ha már muszáj szerepelnie – és ne a közbiztonsággal foglalkozzon, főleg nem így. Vagy menjen vissza Afrikába, és ott okoskodjon. Jobb lenne mindenkinek.

Kövess minket -on és -en!

A nemzetiszocialista aktivista, Marla-Svenja Liebich, korábban Sven Liebich, nem kezdte meg börtönbüntetését a chemnitzi női börtönben. A hatóságok most körözik - közölte az ügyészség. Liebich ellen végrehajtási parancs van érvényben.

Maja Trux a bíróság előtt arról beszélt, hogy ő a valódi áldozat. A német antifa ezt azzal indokolta, hogy szerinte egy olyan országban áll bíróság előtt, ahol kiközösítik a szexuális kisebbségeket.

Bármennyire is sokkolóan hangzik, manapság már csak a világ népességének 2 százalékát (!) alkotják szülőképes korú fehér nők. Úgy tűnik, az utóbbi 100 évben a fehér ember megette a kenyere javát.

Az Egyesült Államok példáját követve az Antifa mozgalom terrorszervezetté minősítését kezdeményezte a magyar kormány az Európai Unióban – jelentette be Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminiszter Brüsszelben.

Manapság Európát alapjában véve két erő fenyegeti, az egyik kívülről, a másik belülről. Az egyik strukturális, a másik pusztán reakciós: egyrészt az Amerika-központú neoliberális kozmopolitizmus, amelyet Davosban a Wall Street-i finánctőke képvisel Larry Finkkel, a BlackRock főnökével az élén, másrészt az európai szeparatista-szuverenista „ötödik hadoszlop”, amely ugyanennek a hatalomnak udvarol áldás reményében.

A nemzetiszocialista vezérkar tagjai között nem kevés zseni akadt, de közülük is magasan kiemelkedett Albert Speer, a Nagynémet Birodalom főépítésze és későbbi fegyverkezési minisztere.

Egy magát nemzetiszocialistának valló fiú akart polgárháborút kirobbantani Amerikában, legalábbis erről posztolt.

Úgy látszik, hogy az ünnepek közeledtével a német rendőrök szeretnek sportot űzni abból, hogy kiröhögtessék magukat a józanul gondolkodó polgárok által.

Szomorú és különös helyzetben jöttem rá, hogy néha a tudás is lehet előnytelen. Hadifogságom első lágere a Kraszna Szulin nevű városban volt a Szovjetunióban. A gyár hasonlított a budapesti Csepel Művekhez.

Teljesen nyilvánvaló, hogy „a D-nap sikere végső soron a fehér civilizáció tragédiája” és ráadásul a fajárulás minősített esete, amelyet elsöprő többségükben európai gyökerű fehér katonák követtek el anyakontinensük ellen, miközben a néger katonák részéről ez faji bosszú volt, amelyet fajáruló fehér vezetők tettek lehetővé számukra.

A „Hunyadi” hadosztály törzse gépkocsi-szállítással 1944. november 3-án megérkezett Zalaszentgrótra, s várta az első önkéntesek érkezését.

Az 1936-os berlini olimpián egy ismeretlen nő az őrségen áttörve Adolf Hitler székéhez rohant, és megpróbált csókot adni a Führer arcára, a vidám pillanatokat fotó- és filmfelvétel is megörökítette.

Gyászkeretes emlék marad számomra 1945. március 4. Szülővárosomra, Szombathelyre bombák hullottak, és a pusztulás az ország romvárosai közötti sorrendben a hatodik helyet juttatta...

Iszonyatos dráma folyt a mai Széll Kálmán tér környékén 1945. február 11-én, amikor Budapest magyar és német védői megpróbálták áttörni a szovjet ostromgyűrűt. 

Az 1980-as, 90-es évek voltak a futballmezek aranykorszaka, amikor a könnyű poliészterből készült trikók leváltották a kevésbé szellőző és nehéz pamutmezeket.