Kövess minket -on és -en!

Mióta világ a világ, politika és sport egymástól elválaszthatatlanok. Teljesen mindegy, hogy az ókori Róma, "panem et circenses"-re épülő, a plebset lekötni kívánó viadalokra, a szintén ókori görög olimpiákra, vagy éppen jelenkorunk jóval több sportágat felvonultató eseményeire gondolunk.

Ennek fényében törvényszerű, hogy az imént említett "kenyeret és cirkuszi játékokat" elv ugyanúgy megmaradt. A tömeget a modern, globális korunkban is szórakoztatni kell, no és persze lefoglalni, hogy addig se törje a fejét "mindenféle" társadalmi-gazdasági kérdéseken, vagy ha igen, akkor csakis irányított módon. Ebből kifolyólag egyéb, politikai jellegű üzenetek átadására és befogadására is alkalmas a sport, és bolond az a hatalom, amely nem aknázza ki a benne rejlő lehetőségeket. A labdarúgás elterjedése és robbanás szintű, töretlen népszerűsége miatt ebben a sportágban találkozhatunk leginkább a leírt jelenséggel, igaz, az Egyesült Államokra ez élből nem igaz.

Hosszasan ecsetelhetnénk, hogyan alakultak és alakulnak át a sporton keresztül közvetített politikai üzenetek, akár az egész XX. századon átívelve napjainkig, ám most ettől eltekintünk, és a konkrét témára fókuszálunk. Annyit viszont leszögezhetünk, hogy manapság a sportágakon keresztül is egyre inkább érezhető a liberális, progresszív diktatúra nyomása. Napjainkban sajnos csak súlyos büntetések árán, vagy egyáltalán nem lehet a focilelátókról üzenni "valami szépet" a zsidóknak, ellenben a "say no to racism" minden második hirdetőtáblán ott virít. Ez persze magát a sportokat körülölelő atmoszférát is egysíkúvá, nyomasztóvá teszi, főleg, ha – szintén népszerű sportágakban – olyan emberek (?) diktálják az iramot, mint Lewis Hamilton vagy LeBron James.

Vitán felül áll, hogy a négerek egyik fő kitörési pontja, érvényesülési lehetősége a sportban rejlik, anyagi és politikai értelemben egyaránt. Egy-egy népszerű sportág akár milliókat tud megmozgatni (a tengerentúlon különösen), a "fanok" pedig mindenféle kritikai érzék nélkül szívják magukba kedvencük minden mondatát, akik mindemellett soha nem látott pénzösszegekkel gyarapodnak. Ez az a pont, ahol már nem is a "sport politizál", hanem maga a sportoló (ez egyébként egy elsőre talán jelentéktelen, de nagyon is lényegi különbség). A kettős mérce persze itt is érvényben van. Csak az szólalhat meg, akinek "politikailag korrekt" véleménye hozzásimul az adott politikai kurzushoz, a többieknek kuss van. Aki ettől eltér, azt háttérbe szorítják, eltiltják, kirúgják, megalázzák. A gyáva lelkületű egyéneket ezzel simán meg is lehet törni, még akkor is, ha (már) nem konkrét sportolóról, hanem "sportban dolgozóról" van szó. Emlékezzünk csak a fideszes holdudvar által az egekig magasztalt Petry Zsoltra, aki valójában beteges megfelelési kényszerben szenved, és mindent lehet rá mondani, csak azt nem, hogy egy kicsit is hős lenne. De, hogy pozitív példát is hozhassunk, a Forma-1-es versenyző, finn származású Kimi Räikkönen többször tört már borsot Hamilton orra alá az óriási ellenszél ellenére is.

Visszatérve tehát a néger sportolókhoz, a rivaldafény és a politikai áramlat sajátos egyvelegének köszönhetően olyan szintű és súlyú figyelmet kapnak politikai kérdésekben is, amelyet közel sem érdemelnek meg. Lewis Hamiltonnak nem kellett ranglétrát másznia, rögtön a Mercedes ülésébe pottyant (így könnyű volt megelőzni vb-címek terén az addigi csúcstartó Michael Schumachert, aki – ha jól emlékszem – egy Jordan volánja mögött kezdte meg a pályafutását, amely csapat közel sem tartozott az élmezőnyhöz), LeBron-t pedig már látszólag sem az esze röpítette oda, ahová. Ennek ellenére a népszerűség és tegyük hozzá, hogy a korábban soha nem látott lehetőségekkel kecsegtető közösségi média annyira felerősíti a hangjukat, amely eddig elképzelhetetlen lett volna. Jó esetben a sportoló egy "nemzeti ikon", aki büszkeséget hoz hazája számára, de társadalmi kérdésekben nem nyilvánul meg, de legalábbis nem napi szinten. Alanyainknál viszont ez pont fordítva van. Társadalmi-politikai megmondóemberek lettek, majd csak azután sportolók. Ráadásul abból is a legrosszabb fajta, hiszen mind LeBron, mind pedig Hamilton a BLM előretolt helyőrségének számít, akik rendszeres jelleggel végeznek agymosást követőiken (is). Hamiltont úgy hiszem, hogy a Heti progresszió rovatnak köszönhetően már egyáltalán nem kell bemutatni, LeBron pedig olyan szinten uszít a fehérek ellen, hogy szebb korokban már a sportolástól is rég eltiltották volna. Utóbbi kijelentése ugyan még felélesztett némi ellenállást, megnyilvánulását pedig rendőri szakszervezet is elítélte, de, hogy idáig jutott a fehér civilizáció, már önmagában aggályos.

A politikai tér teljes átrendezőse, a progresszív diktatúra és a közösségi média tehát olyan hangokat ébreszt fel és tol előtérbe, amelyek korábban meg sem szólalhattak. Így gyártanak egy néger kosarasból politikai szereplőt, vagy egy autóversenyzőből nettó fehérellenes paprikajancsit. Egyszerűbben szólva, LeBron inkább a pontokat dobálja – ha már muszáj szerepelnie – és ne a közbiztonsággal foglalkozzon, főleg nem így. Vagy menjen vissza Afrikába, és ott okoskodjon. Jobb lenne mindenkinek.

Kövess minket -on és -en!

Az Egyesült Államok példáját követve az Antifa mozgalom terrorszervezetté minősítését kezdeményezte a magyar kormány az Európai Unióban – jelentette be Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminiszter Brüsszelben.

Fáklyás felvonulással emlékeztek meg Kijevben, Lembergben és más városokban a második világháborús vezető, a tengellyel szövetséges Sztepan Bandera 117. születésnapjáról.

A kedves történet látott napvilágot egy kaliforniai középiskolában: nyolc középiskolás diák horogkeresztet formált a testével az intézmény futballpályáján, valamint egy Adolf Hitler-idézetet posztoltak mellé a közösségi médiában.

A legtöbb ifjú kommunista átment Rákosi kezei alatt a szegedi Csillagban, miközben a moszkvai emigráció tagjai fogyatkoztak – a későbbi diktátor nagyobb biztonságban volt itthon a rácsok mögött, mint a Szovjetunióban.

Maja Trux, az antifa támadások egyik vádlottja kedden sem hazudtolta meg magát: ahogy annak idején az utcán emberekre támadt, most a börtön falai között is szembeszállt mindenkivel, aki szabályt akar érvényesíteni.

Tömegmészárlásba fulladt a magyarok utáni hajtóvadászat 1919 tavaszán a komáromi május elsején.

Egy héttel ezelőtt Lyonban antifasiszták csoportosan halálra rugdostak egy 23 éves hazafias diákot, Quentin Deranque-t.

Volt idő, amikor az egyesített Európát úgy mutatták be, mint egy versenyképes bástyát az Egyesült Államokkal szemben, mint egy olyan szupranacionális szervezetet, amely megfelelő kritikus tömeggel rendelkezik ahhoz, hogy érvényesíteni tudja magát a nemzetközi színtéren.

Németország 1941. június 22-én indított támadást a Szovjetunió ellen, a Tengely csapatai szeptemberben már Leningrád és Moszkva alatt álltak. Bár a fővárosból sikerült kiszorítani őket, a szovjet remények nyár elején szertefoszlottak: a Wehrmacht – a moszkvai várakozásokkal ellentétben – a déli frontszakaszon lendült támadásba.

Párhuzamosan, mondhatni teljes szinkronban alakul az évszázadokon át egymás ősellenségének számító, majd a múlt században Németország ellenében szövetségre lépő Nagy-Britannia és Franciaország sorsa.

Az 1945 novemberében kezdődő nürnbergi koncepciós perben a Nagy-Britannia, Franciaország, a Szovjetunió és az Egyesült Államok által létrehozott Nemzetközi Katonai Törvényszék a legyőzött nemzetiszocialista Nagynémet Birodalom 24 prominens katonai, politikai és gazdasági vezetőjének egyoldalú felelősségét állapította meg a második világháború bűneiben.

Ma 1945. május 8-át a második világháború végének és a „náci rezsim” bukásának napjaként tartják számon hivatalosan Németországban.

A második világháború hadtörténetét vizsgálva, pusztán a tények alapján megállapíthatjuk, hogy a döntő katonai események a nemzetiszocialista Nagynémet Birodalom és a Szovjetunió 1941 és 1945 között megvívott világnézeti háborúja keretében, a keleti fronton zajlottak le.

Június 1-jén, szombat hajnalban az ausztrál National Socialist Network tagjai gyülekeztek a melbourni Northland Bevásárlóközpont előtt, hogy fehér fajvédő tüntetést tartsanak.

Újra megméretteti magát a namíbiai regionális választásokon Adolf Hitler, aki elsősorban nem a politikai teljesítménye, hanem a neve miatt visszatérő nemzetközi hírforrás. A beszámolója szerint Hitlert öt évvel ezelőtt a szavazatok 80 százalékát szerezte meg.