Kövess minket 
-on és 
-en!
A csodafegyver (Wunderwaffe) fogalma a második világháború idejéről származik, amikor a németek korábban soha nem látott haditechnikákat fejlesztettek és próbáltak csatasorba állítani, és azzal eldönteni a háború kimenetelét.
Sajnos nem minden úgy sült el, ahogy elképzelték, de némelyik megoldásuk rendkívüli hatással volt a technikai fejlődésre, főleg az űrkutatásra, ugyanis az amerikaiak és a szovjetek a háború végeztével elrabolták a tudósaikat.
Wernher von Braun nevét és a V-2 rakétát mindenki ismeri, hiszen a rakétatudós később az amerikai űrprogram és a holdra szállás egyik kulcsfigurája lett, a V-2 pedig az első modern csapásmérő ballisztikus rakéta volt, amelyet eredményesen vetettek be. De a németeknek nem ez volt az egyetlen jövőbe mutató fegyverük. Ha tovább tart a háború, több wunderwaffe jelenhetett volna meg a harctereken. Ezek egyike volt a csak papíron létező Silbervogel, azaz Ezüstmadár, egy űrsikló.
Hermann Göring, a német légierő főparancsnoka azt mondta, hogy hadseregének nincs olyan bombázója, amely képes lenne 4,5 tonna bombát ledobni New Yorkra, ami „végre betömné a gőg száját a tengerentúlon”. Ezért 1942-ben utasították a német légügyi minisztériumot, hogy dolgozzon ki a Luftwaffe számára az „Amerika-bombázó” programon.
A cél egy olyan „szuborbitális rakétahajó” megépítése volt, amely képes átrepülni az Atlanti-óceán felett, bombákat dobni egy célpontra bárhol az Egyesült Államokban, és épségben hazatérni, hogy újra felhasználhassák. Eugen Sänger osztrák repülőmérnök és Irene Bredt matematikus nyújtotta be az Ezüstmadárra vonatkozó javaslatát.
Sänger és Bredt elmélete szerint, ha repülőgépük a szuborbitális űrbe jutna, akkor vissza tudna siklani, a megfelelő szögben belépni a Föld légkörébe, és gyakorlatilag a végtelenségig ugrálni tudna a felszínen, hasonlóan ahhoz, ahogyan egy lapos kő a víz felett. Így elképzelhető, hogy elérhetné New Yorkot, ledobhatná a bombákat és visszatérhetne Németországba, ahogy Göring kérte.
|
|
|
|
|
|
Az Ezüstmadár tervezett felszálló tömege mintegy 100 tonna volt, amelyből majdnem az egészet (90 tonnát) az üzemanyagra szánták, míg öt tonnát a létfenntartásra, négyet pedig a hasznos bombateherre. Minden egyes bombát távirányítású televízióval lehetne irányítani, abban a reményben, hogy 640 kilométeren belül eléri a tervezett célpontot.
Mivel a többszöri újbóli belépések során a front viselte volna a nyomás és a hő fő terhét, egy ablak nem volt praktikus. Ehelyett egy periszkóp típusú televíziós rendszerrel szerelték volna fel, hogy a magányos pilóta láthassa, merre tart, és egyszerű repülésirányítással ennek megfelelően kormányozhassa a gépet. A nyomás alatt álló kabinban egy pilóta elférne, és elegendő tárolóhely lenne az élelem és a víz számára. A gépet hűtőcsövek vennék körül, hogy a légkörben való pattogás közben a hőt kordában tartsák.
A terv az volt, hogy a Silbervogel felszáll egy majdnem két mérföldes sínszánról, amelyet egy rakéta hajtott volna. Ezzel több mint 1900 km/órás sebességre gyorsította volna a gépet, ami így felemelkedett volna a levegőbe. A gép aztán repülés közben saját rakétahajtóműveit is beindította volna, és 140 kilométeres magasságig emelkedett volna, nagyjából 21 500 km/órás sebességgel. Az űrrepülőgépet futóművel is felszerelték volna, hogy le tudjon szállni a Japán által ellenőrzött Kínában, ahonnan a japán szövetségesek segítségével visszaszállították volna az anyaországba, és olyan gyakran indították volna újra, ahogy szükségét érzik.
Az 1940-es évek közepén azonban ennek a technológiának a nagy része még nem létezett. Beleértve az atombombákat, amelyeket végül New York City helyett az amerikaiak dobtak le szerencsétlen japán civilek százezreire.
A háború így végül véget ért, mielőtt az Ezüstmadár elkészülhetett volna. Azonban a Nagynémet Birodalom tudósainak elméleteit és az Ezüstmadárra vonatkozó terveiket a későbbiekben mind az amerikai Haditengerészet Repülésügyi Hivatala, mind a NASA elődje, a Nemzeti Repülésügyi Tanácsadó Bizottság (National Advisory Committee for Aeronautics, NACA) felhasználta.
