A Balti igazság (Baltic Truth) című film a zsidó szupremácista Tett és Védelem Alapítvány beszámolója szerint „dermesztő alkotás” és arra hívja fel a figyelmet, hogy „nem csak a nácik mészároltak le a zsidókat”.

„A lettek és a litvánok is szívesen oltották a zsidó vér utáni szomjukat még akkor is, ha ez azt jelentette, hogy le kellett lőniük azokat a szomszédjaikat, akikkel korábban születésnapjukat ünnepelték” – írják a film sajátos konklúziójaként.

A film narrátora Dudu Fisher izraeli énekes. Fisher arról beszél, hogy édesanyja, Miriam 1932-ben született Rigában, és ha családja nagy része nem költözött volna Palesztinába, akkor „ő a meg nem született zsidó gyermekek milliói közé tartozott volna”.

Mivel Lettországot 1940-ben a Szovjetunió, majd 1941-ben a Nagynémet Birodalom szállta meg, a zsidók azt remélték, hogy a düh a bolsevikok ellen irányul, ám nem így lett. Litvániában a második világháború előtt 400 ezer zsidó élt, a világégést követően néhány százan maradtak.

„A Balti igazságot mindenkinek látnia kell, aki fontosnak tartja, hogy harcoljon a történelmi tényeket tagadók ellen” – állítja a cikk szerzője, nem konkretizálva, hogy pontosan mit ért a történelmi tények tagadásán, de utal a filmben megszólaló Los Angeles-i Grant Gochin szavaira, miszerint „Litvániában számos emlékműve áll Juozas Kristaponisnak, aki zsidókat gyilkolt Fehéroroszországban, köztük Simon Peresz néhai izraeli miniszterelnök rokonait”.

Gochin szerint, ha „Litvániának megengedik, hogy átírja a történelmét – ahogyan ezt próbálja –, akkor bárki megteheti”. Itt valószínűleg arra gondol, hogy számos második világháborús vezető, akik együttműködtek a nemzetiszocialistákkal, pozitív példaként van nyilvántartva a litván köztudatban.

„Ha a zsidógyilkosok emlékművet kaphatnak Litvániában, akkor miért ne állíthatnánk emlékművet Adolf Hitlernek Berlin központjában? Miért nem állítanak emlékművet New Yorkban Oszama bin Ladennek?” – teszi fel a hatásvadász kérdést az amerikai zsidó szupremácista.