Kövess minket 
-on és 
-en!
Személyi kultusza csúcsán egy egész évig tartott Rákosi Mátyás születésnapja: ajándékokkal halmozták el, a legelső magyarnak nevezték, Kossuth és Rákóczi elébe helyezték.
Gerő Ernő száját még egy Goebbelst idéző jelmondat is elhagyta a nagy nekibuzdulásban. Rákosin viszont épp ekkoriban hatalmasodott el a rettegés.
Rákosi Mátyás a kommunista párt és Magyarország első számú vezetőjeként minden igyekezetével azon volt, hogy „eminensként” szolgálja ki a szovjet elvárásokat, sőt, túl is teljesítse Sztálin „kéréseit”. Igyekezett monopolizálni kapcsolatát a moszkvai elittel, főleg a szovjet diktátorral, ami természetesen nem sikerült maradéktalanul még úgy sem, hogy néhány esetben egyszerűen eltetette az útból azokat, akik ezen a téren konkurenciát jelentettek számára. Volt, akit szó szerint agyonveretett.
Levelekkel, táviratokkal bombázta Sztálint, sőt, sokszor kéretlen látogatásokat is tett a generalisszimusznál, aki nem nagyon bírta a túlzottan nyüzsgő, fontoskodó magyar „tanítványát”. Úgy is fogalmazhatunk, Sztálin lenézte Rákosit.
Mélyen hitt a saját kiválóságában
Miként az állam irányítása, az ellenfelekkel való leszámolás, a propagandaeszközök és valójában a Rákosi-éra minden fontosabb jellemzője, úgy ez is szovjet import volt: a mintát Sztálin orosz–bizánci hagyományokon és a totális diktatúrák vezérkultuszán alapuló személyi kultusza jelentette. Valamiféle törvényszerűséget is látnunk kell mögötte, hiszen az ilyen típusú kommunista rendszereknek folyamatosan igazolniuk kellett a vezér kiválasztottságát, kiválóságát, bölcsességét, karizmáját stb. Nem is létezhettek volna a személyi kultusz bizonyos formái nélkül.
Rákosi Mátyásnak nem okozott gondot önmaga, sok esetben már a kortársak számára is nevetségesnek ható felmagasztalása, hiszen mélyen hitt önnön kiválóságában, és minden erejével azon volt, hogy erről kommunista vezetőtársait, illetve a magyar népet is meggyőzze.
Számára a személyi kultusz nemcsak hatalomtechnikai eszköz volt, de személyiségjegyeiből is fakadt. Talán valamiféle elégtételt keresett ebben (is) a két világháború közötti időszakért, a börtönben eltöltött 15 évért, illetve kompenzációs komplexus is működött benne.
|
|
|
|
|
|
Megszépítették és a nemzeti panteonba emelték
A „nagy ember” ugyanis meglehetősen előnytelen külsővel rendelkezett. A visszaemlékezések sokszor említik alacsony termetét, biliárdgolyót idéző fejét, amely úgy ült a törzsön, mintha tulajdonosának nem lenne nyaka, de a leírásokban a gnóm kifejezéssel is találkozhatunk. Minderről nyilvánvalóan nem tehetett, de kultuszának építésénél ezeket az adottságokat is figyelembe kellett venni.
A kultuszteremtés fontos eleme volt például, hogy a protokollképeken, festményeken igyekeztek külsejének előnytelen elemeit tompítani: Rév Miklós, a Szabad Nép fotóriportere szerint a képek 90 százaléka Rákosiról a fej utólagos bevágásával készült. De gond volt a szobrokkal is. A herendi porcelángyárban a főtitkár másfélszeres méretű mellszobrának a megformálására ugyanazt a szobrászt kérték fel, aki annak idején Horthy Miklóst is megmintázta.
Azt felelte, ezt senki nem tudja megcsinálni: „vagy szép lesz, és azért nem jó, vagy olyan, amilyen, akkor meg azért nem”.
A Szovjetunióból importált személyi kultuszban magyar innováció volt, hogy Rákosit még életében igyekeztek elhelyezni a nemzeti panteonban. A magyar függetlenségért harcoló hősök Dózsától Kossuthig tartó sorába illesztették. Révai József a Parlament előtti új, „optimista” Kossuth-szobor avató ünnepségén 1952-ben így fogalmazott: „a hazáért, a magyar függetlenségért, szocialista építésünk vívmányaiért népünk Rákosi Mátyás vezetésével kész dolgozni és harcolni, nem rosszabbul, mint egy évszázaddal korábban Kossuth Lajos vezetésével.”
A régi – mára helyreállított – szobrot azért kellett lecserélni, mert a kommunista diktatúra még a jelképek szintjén sem tűrte meg az első felelős magyar minisztérium nemesi, főnemesi tagjainak jelenlétét a köztereken. A Kisfaludi Stróbl Zsigmond vezetésével elkészült szoborcsoport alakjai a Kossuth mögött felsorakozó népi, forradalmi egység képzetét keltették. Innen már csak egy lépés volt Kossuth behelyettesítése Rákosival.
Egy ma már szinte teljesen elfeledett költő, Darázs Endre a Rólad beszélünk című versében három névbe sűrítette a magyar történelem három évszázadát: Rákóczi, Kossuth, Rákosi. Mindhármuknak el kellett hagynia hazáját, mindhármukat visszavárta a nép, de közülük csak Rákosinak sikerült a visszatérés. Közben pedig március 15-ét ünnepnap helyett rendes munkanappá nyilvánították…
A hű szeretet Rákosi iránt
A Rákosi-kultusz csúcspontját az 1952-es esztendő jelentette, ekkor ünnepelték a vezér 60. születésnapját. Bár a jeles nap március 9-ére esett, valójában egész éven át tartó országos ünnepségsorozatot rendeztek Sztálin legjobb magyar tanítványa tiszteletére. A koreográfián senkinek nem kellett különösebben törnie a fejét, az adott volt 1949-ből, Sztálin 70. születésnapjáról. Kevésbé ismert, hogy a budapesti trolik számozása máig őrzi ennek emlékét: a „nagy napon”, 1949. december 21-én helyezték ugyanis üzembe a II. világháború után az első fővárosi trolivonalat, amely a magyar nép tisztelete jeléül a 70-es számot kapta.
Visszatérve Rákosihoz, 1952-ben egymást érték a munkaversenyek, felajánlások, ezeket ma már hüledezve nézzük a korabeli propagandafilmeken. Iskolás gyerekek Rákosi elvtársnak ígérték meg, hogy megtanulnak írni, olvasni és számolni, a munkások neki fogadták meg a norma túlteljesítését. Egy sor üzem, intézmény vette fel a nevét, kiállítás nyílt Rákosi Mátyás harcos élete címmel, magánszemélyek és kollektívák halmozták el ajándékok tömegével. Az Operaházban díszünnepséget rendeztek, ahol Dobi István, a minisztertanács elnöke magasztalta:
|
|
|
|
|
|
„Széttéphetetlen egységbe kovácsol bennünket a hű szeretet a legelső magyar ember, Rákosi Mátyás iránt.”
Gerő Ernő goebbelsi magasságokban
Antológia jelent meg róla Magyar írók Rákosi Mátyásról címmel olyanok tollából, mint például Cseres Tibor, Déry Tibor, Háy Gyula, Illyés Gyula, Nagy László, Örkény István, Zelk Zoltán. Kimaradtak viszont a korban „mellőzött” írók, többek között Kassák Lajos, Füst Milán, Németh László vagy Szabó Lőrinc. Utólag elmondható, ők jártak jobban. A magyar irodalom bohém fenegyereke, Tersánszky Józsi Jenő A nadrágtartógyáros címmel írt novellát az antológiába. Főhőse egy kopasz, kövér figura, aki otthonában nadrágtartós szobrokat gyűjt magáról – a mű „valamiért” nem került be a kötetbe.
Érdekességként meg kell említeni Gerő Ernő születésnapi köszöntőjének nyilván egyedinek szánt, mégis áthallásos kinyilatkoztatását: „Rákosi és a párt – egy! Rákosi és a magyar munkásosztály – egy! Rákosi és a magyar nép – egy!” Azonnal a nemzetiszocialista jelmondat ugrik be: „Ein Volk, ein Reich, ein Führer!”, azaz „Egy nép, egy birodalom, egy vezér”!
A nagy nekibuzdulás ellenére Rákosi kultusza idegen és mesterkélt maradt, nem épült be szervesen még a korabeli magyar közgondolkodásba sem, mindvégig a pártpropaganda szintjén mozgott. Nem is tartott túl sokáig, bő fél évtizedig csupán, a kultusz 1952-es csúcspontja után 1953 nyarán a magyar társadalom jó része megkönnyebbülten vette tudomásul Rákosi – ekkor egyelőre még – részleges bukását, ami egyben a személyi kultuszának végét is jelentette.
Beteges rettegés
Ide tartozik a „legelső magyar ember” beteges rettegése, paradox módon a paranoia a hatalom csúcsán hatalmasodott el rajta: félt a bukástól, az ellenforradalomtól, merénylettől, és mivel jól ismerte a sztálini rendszer lényegét, rettegett a szovjetektől. 1948-tól egyre elszigeteltebben élt, Lóránt utca 2. alatti villája alatt atombiztos bunkert alakítottak ki számára páncélozott vasajtókkal, telefonközponttal, szellőző és légcserélő berendezéssel.
Az Akadémia és Zoltán utca sarkán lévő pártközpont épülete alatt óriási, 2000 fő befogadására alkalmas atombunkert építettek, összeköttetésben a metróval: ez óvta volna a vezetőket és családjaikat atomháború esetén. Egyszerre mindig három páncélozott autó mozgott együtt, ha Rákosit kellett szállítani, ő pedig mindig másikban ült. Még parlamenti dolgozószobájához is rendelt egy páncélozott ajtóval védett helyiséget, legyen hová bemenekülnie, ha netán valaki az életére törne.
Sztálin 1953-ban bekövetkezett halála után Rákosi paranoiája újabb elemmel bővült: rettegett attól, hogy kiderül szerepe a koncepciós perekben, ami hatalmának elvesztéséhez vezethet – ezért igyekezett görcsösen bűnbakot találni, másra hárítani a felelősséget. A félelmét agresszióval kompenzálta, Gyarmati György történészprofesszor szavai szerint: „terroruralma modernkori tatárjárást jelentett a korabeli magyar társadalom számára”.
|
|
|
|
|
|
