Kövess minket 
-on és 
-en!
1918. november 11-én délelőtt 11 órakor végleg elhallgattak az ütegek és a puskák a nyugati fronton.
Az akkor már teljes káoszban lévő Németország letette a fegyvert, ezzel pontot téve a több mint négy éve tartó öldöklő küzdelem végére.
Menjünk vissza négy évvel korábbra, a háború kitörésének évébe, hogy megértsük, mi vezetett a központi hatalmak vereségéhez. 1914-ben minden országban lelkesen fogadták az eseményeket, ám hamarosan kiderült, hogy a harc sokkal hosszabb lesz, mint azt a térképek mellett ülő tábornokok gondolták. Az idő múlásával újabb és újabb hadviselő felek léptek be, meghatározó tényezővé vált a hátország kitartása. Az áldozatok száma minden ütközettel, minden egyes megszerzett kilométerrel gyarapodott. A központi hatalmak hátországaiban és a frontokon egyaránt elkezdett terjedni egyfajta fásultság, reménytelenség. Ennek egyik oka az elhibázott propagandában rejlett. Míg az antant hatásosan bomlasztotta a morált az ellenséges lövészárkokban, addig a mieink ez ellen nem tettek semmit. Példának okáért a bajor állásokban olyan röplapokat szórtak, melyeknek tartalma a következő volt: az antant nem a bajorok, hanem a császár és a porosz militarizmus ellen harcol. Ezzel próbálták a nem is olyan régen egyesült Németország belső feszültségeit szítani. Ugyanezt követték el a Monarchia esetében is, csak nálunk a nemzetiségeket használták fegyverként. A mi propagandistáink ez ellen a bomlasztás ellen gyakorlatilag nem tettek semmit, ezáltal elősegítve a vereséget. Ám mindezen destruktív aknamunka ellenére a német és osztrák – magyar seregek nem törtek meg, továbbra is hősiesen harcoltak.
1917 végén a központi hatalmak hadereje túl volt a mélyponton. Az orosz óriás összeomlott, és az olaszországi győzelem nagyszerű hatást gyakorolt a csapatokra. Katonáink újra hittek a győzelemben. A tél valamivel csendesebben telt, mint az eddigiek. Az antant háborús propagandája akadozott, a küzdelem során első ízben gyülekeztek sötét felhők London és Párizs felett. Már nem volt könnyű a nyugati német győzelem kilátástalanságáról beszélni. Az antant katonáit félelem és bizonytalanság öntötte el. 1914-ben még mosolyogva nézték a látszólag sziszüphoszi német erőfeszítéseket keleten. Minden felmorzsolt orosz sereg helyén új támadt. Joggal kérdezhették: Meddig bírja még Németország ezt a versenyfutást? Mi történik, ha az utolsó német győzelem után újabb orosz seregek állnak csatasorba? Emberi számítás szerint Németországnak és a Monarchiának el kellett volna véreznie keleten, s lám most az orosz medve több tucat darabra szétesve térdre rogyott.
Félelmes árnyak jelentek meg az eddig vakon hívő antant katonák előtt, és féltek a következő tavasztól, mert ha eddig nem sikerült a németeket megtörni, azt az ellenfelet, amely eddig csak fél erővel állott a nyugati fronton, hogyan lehetett volna azután legyőzni, hogy teljes erejét ide csoportosította. 33 német hadosztály áramlott keletről nyugatra, hihetetlen mennyiségű hadianyaggal együtt, és az ottani erőkkel összekapcsolódva felkészült a döntő támadásra. Ám amikor a hűvös éjszakában felvonuló német rohamcsapatok ütemes lépteit vélték már hallani az ellenséges lövészárkokban, akkor egyszerre Németországban vörös fény lobbant fel és bevilágította az utolsó gránáttölcsért is. Kitört az általános sztrájk. Erre a tizenkettedik órában érkezett segítségre aztán az ellenséges propaganda teljes erejével rávetette magát. Kész tényként állították katonáik elé: a végső ütközetet nem a német rohamok hősiessége, hanem az antant ádáz védekezése fogja eldönteni. Győzedelmeskedjenek a németek, ha akarnak. Németországban a forradalom áll bevonulás előtt és nem a győztes hadsereg. „Németország forradalom előtt!” „A szövetséges hatalmak győzelme feltartóztathatatlan!” Ez volt a legjobb orvosság, ami lelket önthetett a lankadt angolok, franciák és amerikaiak szívébe. A félelmet a szívós ellenállás váltotta fel. Következésképpen ezer és ezer német hazafinak kellett ezt a sztrájkot vére hullásával megfizetnie. A német csapatokat kétségek fogták el. Ha az otthoniak nem akarják többé a győzelmet, akkor mégis miért rohanunk golyózáporba? – tették fel sokak a kérdést.
A hátországokban az eddig sötétben bujkáló felforgató elemek támadásba lendültek. Megjelentek a Karl Liebknechtek, Rosa Luxemburgok, Kohn (Kun) Bélák, Károlyi Mihályok, akik a béke és nyugalom hamis ígéreteivel elkábították a tömegeket. Később a történelem igazolta, hogy álnok tevékenységük csak szenvedést, megalázást, fegyverropogást és vörös terrort hozott. Ígértek földosztást, titkos választójogot. Hát ezért pusztult el népeink legjava Flandria mezőin és az Isonzónál? Roham közben azt kiáltották, hogy „Éljen az általános, titkos választójog!”? Nem! Azt harsogták szerte a több ezer kilométeres fronton, hogy „A haza mindenek felett!”. Ezek a nemzet testén élősködő árulók voltak azok, akik megroppantották a hátországot, s ezzel a hadsereget. A magyar és német nép sírjának megásói a kommunisták és a demokratikus jelmezbe öltözött elvtársaik, a szociáldemokraták voltak. S ezeknek az erőknek vezetői nem meglepő módon egy bizonyos népcsoport tagjai voltak. Mi volt az 1918-as nyári antant támadás egy verduni vérszivattyúhoz vagy egy somme-i ütközethez képest? Semmi! A hátországok azonban összeomlottak, s magukkal rántották a frontot. Minden hiába volt tehát. A többmillió halott hős, nemzetünk java a sáros gödrökben feküdt. Az ellenség kegyében bízni pedig csak az őrültek, hazugok és gazemberek tudnak. A német és magyar népen szörnyű bosszút álltak a győztesek. Több millió férfi és nő jajdult fel egyszerre ’18 november 11-én. Többek között egy osztrák ifjú, aki a pasewalki katonakórházban lábadozott, ekkor határozta el, hogy politikai pályára lép.
|
|
|
|
|
|
Ezen a napon a több millió hős szelleme felkel a betemetett lövészárkokból, s figyelmeztet minket. Mégpedig arra, hogy azoknak az utódai, akik akkoriban elveszejtették népünket, ma is köztünk élnek. Nem spartakisták, vagy kommunisták, hanem antifasiszták és liberálisok. Színt és nevet változtattak, de céljuk azonos maradt: eltörölni a hitet és elpusztítani a hazát. Nem hagyhatjuk tehát, hogy 1918 szégyene megismétlődjön, hanem fel kell vennünk a harcot, mégpedig az első világháború hőseinek bátorságával.
